SHARE

Színészportrék szokatlan időben és térben. Képkockák, melyek megkísérlik kimerevíteni azt a töredéknyi időt, megragadni igyekeznek azt a néha másodpercek alatt lejátszódó pillanategyüttest, amikor a színész már nem színész, de még nem is egészen önmaga. Két én közt átvedlő köztes én, a lét önnönmaga, egy állapot, ami szinte leírhatatlan. Hogy lenne rá szó, elmondhatná azt egy fényrajz? Henning János, városunk vérbeli képírója erre tett kísérletet, amikor a 2014/2015-ös évadban a Tamási Áron Színház – a Bocsárdi László rendezte Fösvény, Ilja próféta, Hamlet, a Radu Afrim rendezte Akárki, a Macska a forró bádogtetőn Victor Ioan Frunză rendezésében vagy az M Studiónál a Barta Dóra rendezte Garcia Lorca Háza – előadásait követően a színészek öltözőjébe kérezkedett. A fotográfussal színészportrékból készült karácsonyi fotókiállítása után beszélgettünk, Sepsiszentgyörgyön decemberben ezzel zárult a Játék Éve című kulturális eseménysor.

 

– Egy színészi öltözőnek privát szférájába lépni privilégium. Hogyan élte meg emberileg, el tudta magát engedni fotózás közben?

– Feszélyezett voltam, hiszen a terep számomra is ismeretlen volt. Még ha az öltözők ugyanúgy néznek is ki, mégis mindegyikben más-más személy „lakik”. Viszont a terepre való belépés nélkül a célomat, a kiállítás tervét nem tudtam volna elérni. Át kellett lépnem a küszöböt… Voltak örömpillanatok, de szomorúak is, néhol könnyek, ahogy az az életben is lenni szokott.

– Láttam már néhány kiállítását. Meglepődtem volna, ha nem azt mondja, hogy feszült volt, hiszen ránéz az ember ezekre a fotókra, és érez rajtuk egyfajta szűnni nem akaró nyugtalanságot.

– Amikor a gépet a szememhez emelem, s a másikkal közben a pillanatot figyelem, másra sem tudok koncentrálni, csak arra, hogy az a fotó elkészüljön. És érezzem azt, hogy valóban abban a pillanatban nyomtam le a gombot, amelyik arról szól, hogy a színész levedli szerepét, és átmegy civilbe. Hát nem egyszerű…

BartaMónika, PrezsmerBoglárka,HenningJános_kiállítás megnyitó_FotoZsókE

– Nem lehet könnyű előadás után jelen lenni ezekben a kényes és intim emberi pillanatokban. Kezelni azokat az energiákat, amelyek ilyenkor egy-egy színészben lejátszódhatnak. Tanúja lenni különféle lelkiállapotoknak, amelyek ön előtt lezajlanak.

– Nem tudod kezelni. Egy személyről előadás után 3-4, maximum öt fotót készítettem, és utána gyorsan ki is léptem az öltözőből. Az első képnél általában a színész rám figyelt, odakapta a tekintetét. Nekem az a pillanat nem kell. Aztán ezért készült pár másik, ahol azt kaptam, amire szükségem volt. Ha leengedtem a fotógépet, akkor a színész újra elmerült magányában, és akkor készültek azok a képkockák, amikre vártam. Kellett egy kis csel, és ezt a rutin hozza magával. A kiállítás megnyitóján is elmondtam, nem azokat a technikailag éles és nagyszerű kockákat válogattam be, amelyeket a néző megszokott, hanem azokat, amelyek azt az átmenetet a leginkább visszaidézik, még akkor is, ha azok néhol életlenek, kevésbé jól sikerültek, avagy szalonképesek. A mostani téma – ahogy a kiállítás címe, Átmenetben – A színészi állapot köztes arcai, is jól érzékelteti – a pillanat varázsáról szól, nem a fotós művészi tehetségéről, és nem a fotográfusi látásmód tökélyéről.

– Úgy érzem, hogy itt mérhetetlen empátia és türelem kellett a vadászott átmenethez, a fotóhoz, a pillanathoz és egyáltalán a csodaváráshoz.

– Azt hiszem, alázattal végzem a munkámat. De ez esetben – hogy a célomat elérjem – különösképp arra volt szükség, hogy képes legyek láthatatlannak tűnni. Igyekeztem maximálisan figyelembe venni az illető személy magányát. Előtte minden alkalommal egyeztettem az adott művésszel, sosem bukkantam fel váratlanul egy színész öltözőjében. Egy-két nappal később, amikor a megegyezett időben megjelentem, lehetséges, némelyek elfelejtették érkezésem kitűzött idejét, de megtűrtek. Minden azon múlik, hogy érzed az embertársad, vagy sem.

henning

– A Tamási Áron Színház (TÁSZ) színészeivel, gondolom, nem ér véget a sorozat. Hogyan és milyen formában folytatódnak a színészportrék?

– Az M Studio Mozgásszínház és a helyi román – Andrei Mureșanu – társulat színészeinek portréit ugyancsak előadás után képzelem el. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház esetében már más a helyzet. Lehet, hogy sokkal érdekesebb képileg egy bábszínész lelkiállapota, amikor a paraván mögött egy bábbal dolgozik, mint az öltözőben. Hiszen, ha a bábot letette, ott már nem nagyon van, mit fotózni… Ugyancsak hasonló a helyzet a Háromszék Táncegyüttes tagjainál, ha vége az előadásnak, lemegy a függöny és behúzzák a zenét, ott sem sok fotózásra érdemes pillanat várat magára. Ehhez a fotózáshoz is vannak már elképzelések, de nem ecsetelném, mert azok időközben még változnak majd.

– Honnan bukkant elő az ötlet?

– Barabás Zsolttal, a TÁSZ fotósával ketten dokumentáltuk a sepsiszentgyörgyi Reflex színházfesztivál két kiadását (a Reflex Nemzetközi Színházi Biennálénak idén tavasszal lesz a harmadik kiadása Sepsiszentgyörgyön – szerk. megj.). Egymás között megosztottuk a feladatokat, Zsolt fényképezte az előadásokat, én meg többnyire a kulisszák mögötti pillanatokat kaptam le, a közönségtalálkozókat és minden olyan megmozdulást, ami a Reflex fesztiválon zajlott. Persze belefotóztam egy-két előadásba is, nem igazán bírtam ki, hogy ne nyomjam meg a gombot, de ott koslattam az előadások előtt az öltözőkben, a fodrászfülkében, meg minden egyéb szokatlan térben. Mondhatni, ott született meg a mai kiállítás ötlete. Van egy olyan pici kis pillanat, amikor a színész még nem egészen önmaga, de már nem lakja a szerepét sem. Ez az, amire várok. Az első Reflex óta öt év telt el, de azt hiszem még 2013-ban jeleztem a Városimázs Irodának, hogy van ez az ötletem, s ha érdekli őket, elkészítem. Vevők voltak rá, és íme, a falon lóg az eredmény.

 

Henning János fotográfus Átmenetben – A színészi állapot köztes arcai című tárlatát január folyamán megtekinthetik a Tamási Áron Színház Új Stúdiójának aulájában.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY

egy + egy =