Kétévi (?) vakáció Angliában

Kétévi (?) vakáció Angliában

Biró Gábor

1692
0
SHARE

Nehezen vettem rá magam, hogy ezt megírjam. Nem azért, mert ne lenne, amit írnom, hanem inkább azért, mert eléggé mindennapinak, banálisnak érzem a történetemet: mindenki így jár. Legalábbis abban a környezetben, ahová születtem és ott, ahová csöppentem, ugyanazok a történetek.

 

Csíkszenttamási vagyok. Csíkszenttamás egy falu Svájcban. Na jó, a falu nem Svájcban van, az ott maradt a Székelyföldön, de a lakossága vagy legalábbis egy nemzedéke itt él. Jutott belőlünk a többi európai országba, de még Amerikába és Ausztráliába is. Középiskolás korunktól kezdve a barátok, a haverok úgy húztak el Nyugatra, mint az Opeljeik és a Volkswagenjeik – amelyekkel hazajöttek szabadságra – az én ezerháromszáztízesem mellett.

Mikor a közigazgatási szakot választottam az egyetemen, épp akkor tombolt Romániában a decentralizációs láz, és engem is elragadott a hév: megreformáljuk a közigazgatást,  kirúgjuk a vén komcsikat, hogy jól képzett, fiatal szakemberek kerüljenek a közigazgatásba. Ezután munkanélküli, kezdő felnőttként kezdett komolyabban foglalkoztatni a pénz kérdése, ezért döntöttem úgy, hogy a közgazdaságtan mesterévé válok. Ekkor már nem voltam munkanélküli, mesteri tanulmányaim közben – és azt követően néhány évig – fordítóként/tolmácsként dolgoztam.

A fordítóiroda amolyan híd volt az ehejt meg az ahajt között, mindenféle ember benézett hozzánk: aki épp külföldre indult szerencsét próbálni, aki épp külföldről tért haza szerencsét próbálni, vagy aki már odakint megcsinálta a szerencséjét…

Ennek ellenére eszembe se jutott, hogy én is külföldre menjek. Visszagondolva el se hiszem, mennyire hidegen hagyott a külföldi munka gondolata! Negyedszázados koromon is túlnőttem, mire elszántam magam, hogy én is elindulok valamerre. Miután minden követ megmozgattam, ami alatt svájci, németországi vagy ausztriai munka rejtőzhetett, teljesen váratlanul futott be a hívás, hogy jöjjek Angliába. Egy óra múlva – hogy ne gondoljam meg magam – már megvolt a repülőjegyem, két héttel később utaztam. Az úti cél: Sheffield.

 

Multikulti „űrkikötő”

Ez az észak-angliai nagyváros a világ első futballklubjáról és a valamikori acélgyártóiparáról ismert. Napjainkban leginkább a két világhírű egyetemével és a köréjük épülő szolgáltatásokkal vonzza a bevándorlók tömkelegét. A demográfiai adatok szerint a félmilliót meghaladó lakosságából „csak” mintegy hatvanezren születtek külföldön, de ha megfuttatom, nekem úgy tűnik, hogy lehet, hogy annál többet ismerek már. Egyszóval multikulti van, mint egy Csillagok Háborújabeli űrkikötőben.

Ebbe az olvasztótégelybe cseppentem bele munkát keresni. Nagy változás volt, még úgy sem volt könnyű, hogy elsősorban kalandként tekinthettem az egészre biztonságos „hátországgal”, a szüleim támogatásával, és az egyik itt tartózkodó barátommal, aki mindenben segített, és azóta is mindig segít, amikor kell. Még egy ideig kísért, hogy az érkezésemet követő második napon már a váratlan kiadásokra félretett pénzem is elfogyott, a zsebemben összesen húsz kölcsönfont lapult, viszont volt egy szobám egy hónapra, és a haverom biztosított róla, hogy éhen sem halok.

A munka végül két hét elteltével talált meg. Egy tipp egy friss ismerőstől, egy telefonhívás, majd a váratlan válasz, hogy két óra múlva interjú. Azóta is minden nap bejárok, egy jó nevű ruhagyár raktárában dolgozom. A munkám nemcsak nehézségben változatos, a feladataim sem mindig egyhangúak, hála annak, hogy a külföldi üzleteket ellátó részlegre kerültem. Azt hiszem, hogy az összes eddigi földrajztanárom sokkot kapna, ha hallaná, hogy a munkatársam kérdésére, amely így szól: „Hol van Dubai?”, én azt válaszolom: „Hong Kong után balra, Philadelphia mellett.”

Volt rá eset, hogy egész nap kartondobozokat zártam le ragasztószalaggal, van, hogy egész nap levélcímzéseket pötyögök egy táblázatba, megtörtént, hogy több mint hét mérföldet gyalogoltam egy műszak alatt a polcok között, de olyan is volt, hogy tizenhat tonnánál is több árut pakoltam raklapra. Amúgy tényleg nem épp élethivatás ez, ezért használtam a címben a vakáció szót.

Aztán ott vannak a munkatársak. Ez a raktárnak nevezett, kékre festett fémdoboz egy egész kis világ. A legtöbb raktárhoz hasonlóan, itt is megvan a kemény mag – az állandó alkalmazottak –, valamint a munkaközvetítő ügynökség által, a mindenkori igény szerint közvetített, időszakos munkaerő, így elég nagy a rotáció, rengeteg ember megfordul itt. Van, hogy több százan vagyunk egyszerre az épületben, igazi nemzetközi csapat, a világ minden tájáról dolgozik itt legalább egy-két képviselő, és mindenkinek megvan a maga kis története. Kialakulnak sírig tartó barátságok, életfogytig tartó ellentétek, románcok, szerelmek is. És minden nap látom gyakorlatban, amit az egyetemen elméletben megtanultunk a munkahelyi konfliktusokról.

Itt a lehető legkorrektebb módon meg kell jegyeznem valamit – mivel ez az írás elsősorban az otthoniaknak szól: nem gáz, ha Romániából jöttél. A szóbeszédek, amelyek otthon terjengnek arról, hogy hátrányosan megkülönböztetnek, ha Romániát említed, számomra eddig legendának bizonyultak. Nincs megkülönböztetés, különben is Románia és Magyarország is egy-egy távoli kis ország, valahol Lengyelország körül, ezek mind bevándorlókat küldenek, egyik bevándorló se jobb vagy rosszabb a másiknál. Lehet őket (minket) szeretni vagy sem, de ez már egy másik téma.

 

„Azt hiszem, mindent tudok a bürokráciáról”

Kisebbfajta kulturális sokk ért az elején, amikor az NI-számomat (NINO – ez egy adószámszerűség, amely részben megfelel az otthoni személyazonosító számnak) igényeltem. Otthon öt évig napi szinten munkakapcsolatban álltam az állam mindenféle hatóságaival, azt hiszem, hogy mindent tudok a bürokráciáról. Így nehezen tudom felfogni, hogy milyen dolog az, hogy az „interjú” szót használják, amikor te, az állampolgár – bár még ez sem igaz – egy állami hatóságtól igényelsz valamit, ami jog szerint megillet. Amikor bediktáltam a lakcímemet, majd az azt igazoló lakásszerződésemet az interjút vezető hölgy elé toltam, ő furcsán nézett rám, és azt mondta: megmutathatom, ha épp akarom, de ő anélkül is elhiszi nekem…

 

Árnyalt kép

Hogy árnyaljam a képet, úgy érzem, meg kell említenem néhány érdekességet, amit otthon nem hallottam Angliáról. Például, hogy sok a szemét az utcákon… meg az udvarokban is. Itt láttam életemben először patkányt, nem egyet és nem kettőt, nappal, az utcán. Cserébe viszont még egyetlen gazdátlan ebbel sem találkoztam, rókával viszont annál többel, a városközpontban is.

Az anyagiakról is illene szólnom, legalább egy kevés matek erejéig. Az élet tényleg drága Angliában. A fővárosban nagyon drága, vidéken kevésbé, de azért itt sem olcsó. Körülbelül háromszor annyit kell költeni lakhatásra, megélhetésre, mint otthon. De – és ezért vagyunk itt ilyen sokan – a minimálbér pontosan a hatszorosa az otthoninak…

A honvágy folyamatosan jelen van, szinte egyfajta fizikai fájdalomhoz tudnám hasonlítani. Van, hogy egészen elcsitul, hetekig nem is foglalkozom vele, de aztán belém sajdul, majd újra csillapodik…

A cikk címébe – melyet gyerekkorom egyik kedves olvasmánya inspirált – nem véletlenül került a kérdőjel. Több mint egy éve itt élek már, lehet, hogy két évet, lehet, hogy többet maradok…

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY

5 × 4 =