Az otthon mindig otthon marad

Az otthon mindig otthon marad

Balaj Réka

1611
1
SHARE

Csíkszeredában születtem, általános tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, képzőművészet és műépítészet szakon, a Nagy István Művészeti Líceumban. Szüleim egyszerű, de nagyszerű emberek, akik mindig mindenben támogattak, ezért nagyon hálás vagyok nekik. Van egy ikertestvérem, Adél és egy öcsém, Oszkár.

 

Felsőfokú tanulmányaimat nővéremmel együtt Nagyváradon végeztem a Nagyváradi Állami Egyetem Műépítészeti és Építészeti Karának hatéves műépítészeti szakán. Egyetemi éveim alatt minden adandó lehetőséget igyekeztem kihasználni arra, hogy utazhassak, világot, épületeket láthassak, megismerhessek más kultúrákat, szokásokat, embereket.

2011-ben egy Erasmus-program keretében hat hónapig Budapesten a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán tanultam, ekkor egy új fejezet vette kezdetét. Nővéremmel minden megtakarításunkat kirándulásokra költöttük, már ekkor szembetűnő különbségeket figyelhettem meg az otthoni és a külföldi életszínvonal között.

A tanév befejezése után hazatértem Romániába, folytattam tanulmányaimat, azonban nem sokáig volt maradásom, egy újabb programra jelentkeztem, ezúttal távolabbi úticélt kitűzve: Amerikát.

 

Nem haladt minden terv szerint

Első utam az Államokba nem épp a tervek szerint haladt. Hosszú és bonyodalmas eljárás, papírmunka, vízum, majd interjúk sora következett, de az amerikai alkalmazó végül rábólintott jelentkezésemre, egy hotel recepciós pozíciójának betöltésére.

Izgatottan, buzgó kíváncsisággal és reményekkel telve indultam North Dakotának. A dolgok azonban nem mindig a tervek szerint alakulnak, így volt ez az én esetemben is. Már New Yorkban voltam, vártam az átszállásra, amikor kaptam az értesítést, hogy a hotel, ahová jelentkeztem, bizonyos okok miatt teljes szezonra zárva marad, és nincs szükségük új munkaerőre. Visszagondolva arra a pillanatra most már csak mosolygok, de akkor egy másik kontinensen, távol minden ismerőstől és minden biztos ponttól, megkérdőjeleződött döntésem ésszerűsége.

A bonyodalmas kezdet ellenére remek nyár elé nézhettem, egy Ocean City-beli nyaralóközpontban kötöttem ki. Itt különféle munkákat vállaltam, voltam többek között eladó egy ajándékboltban, művészi hajlamomnak köszönhetően egyéni ruhadizájn-nyomtató, majd tetoválóművész, eladó egy alkoholüzletben, takarító egy hotelben, persze napi 12-14 órás munkaprogrammal. Nem szégyelltem egyik állásomat sem, és most sem tagadnám le ezeket, hiszen tudtam, minél többet dolgozok, annál jobb és könnyebb jövő elé nézhetek.

Össze sem hasonlítható az otthoni fizetés az amerikaival, heti minimálbérem kétszer vagy akár háromszor is meghaladta a nálunk kapott, havi minimálbér összegét. Minden nap örömmel mentem dolgozni, nem is érezve a fáradtságot, minden új nap új kalandot jelentett.

Ocean Cityben több mint 4 ezer diák fordul meg nyaranta, találkoztam számos román és erdélyi diákkal is. Részt vettem különféle egyházközségek által szervezett karitatív reggeliken, ebédeken (jobbnál jobb és változatosabbnál változatosabb ételeket kínáltak, itt nem számított a vallás vagy a nemzetiség), júniusi karácsonyi ajándékozáson és szervezett közös programokon is. Sok mindenen mentem keresztül, de ez idő alatt

megtudtam azt, hogy ki az igaz barát, kire számíthatok a

bajban, milyen igazán egyedül lenni, mi az, hogy honvágy, milyen bátornak, kitartónak lenni, hurrikán elől menekülni, milyenek a hetekbe nyúló kirándulások, és végül, de nem utolsósorban milyenek az igazi, addig csak filmekben látott partyk.

Az emberek, akikkel találkoztam, segítőkészek, barátságosak voltak. Időnként meglepett tudatlanságuk és furcsa kérdéseik, ugyanis semmit nem tudnak rólunk: ,, Románia, Magyarország az mi?”, „Romániában csak romák vannak?”. Ha Transilvaniáról hallottak, a vámpírokról kérdeztek, és azt, hogy én is az vagyok-e? Első hallásra viccnek tűnt, de ők komolyan gondolták.

A négy hónapos ,,amerikai álom” után hazajöttem, és folytattam tanulmányaimat várva az újabb nyarat, az újabb kihívást.

 

Nehezebb elválás az idegen kontinenstől

2013 júniusában újból visszatértem az Államokba, ezúttal már minden könnyebben ment, csak a nyár végi elválás vált nehezebbé az idegen kontinenstől.

Ötödéves egyetemi hallgató voltam már, amikor Spanyolországba, Malagára jelentkeztem egy három hónapos tanulmányi programra. Egy felkapott tervezőiroda gyakornokaként betekintést nyerhettem a külföldi építészet világába. Megismerhettem híres építészeket, dolgozhattam nemzetközi terveken, versenyeken. Itt szert tettem némi spanyol tudásra, aminek jelenleg nagy hasznát veszem.

2015 júniusában lediplomáztam, és annak ellenére, hogy sokan lenézik a nagyváradi egyetemen folyó oktatást, a szerencse (vagy csak a sors iróniája) révén jelenleg egy bukaresti Ion Mincu-diplomát tartok a kezemben.

Az egyetem befejeztével felmerült bennem a kérdés, hogyan tovább? Eddig tudtam az utat, kötött az egyetem, tudtam, hogy akármerre sodor is a szél, vissza kell térjek, és be kell fejezzem a tanulmányaimat, de most?

Végül egy nagyváradi tervezőirodában kezdtem el dolgozni, az itt töltött idő alatt betekintést nyerhettem az igazi építészet világába.

Időközben egy ötéves párkapcsolat után férjhez mentem. Megtapasztalva, hogy a kapott fizetés nem biztosít megfelelő anyagi biztonságot és megélhetést, párommal úgy döntöttünk, hogy egy jobb jövő érdekében visszatérünk az Államokba, és itt próbálunk szerencsét.

 

Miami, a napsütés városa

Többen kérdezik, hogy két műépítész (a férjem is az) hogyan tud arra a döntésre jutni, hogy otthagyja otthonát, családját, és a világ másik részén próbál szerencsét… Egyszerű, szerintem mindnyájan tudjuk erre a választ.

Néhány hete költöztünk ki Miamiba, a napsütés városába. Jelenleg egy kisebb építészeti irodának dolgozok, nem kevés utánajárás után megkaptam a meghirdetett pozíciót. Szakmai szempontból más kritériumoknak kell megfelelnem, mint otthon, Európában, másak az építészeti programok, másak a törvények, de ez nem jelent problémát számomra, hiszen tudom, mindent lehet, csak akarni kell.

Férjemmel a belvárosban bérelünk lakást, megengedhetünk magunknak olyan körülményeket, amelyekről álmodni sem mertünk volna, jakuzzi, úszómedence, edzőterem, teniszpálya.

Vannak dolgok, amik könnyebben mennek itt, mint például az ügyintézés, a munkavállalás, a megélhetés, és ami sokban eltér az otthonitól, az az életszínvonal.

Egy dolog biztos: ha dolgozol, legyen szó akármilyen munkáról (a lépcső legalsó fokáról indulva), nem kell azon gondolkozz, hogy mi lesz holnap, mit eszel vagy hol leszel, mert itt megengedheted magadnak azokat a dolgokat, amiket otthon talán csak néhány éves munka után tudnál felmutatni.

A családom, a barátaim, az igazi otthoni ízek visszavonzanak (nem gondoltam volna, hogy még a szalonna is tud hiányozni), de tudom, néhány év múlva visszatérünk, hiszen az otthon mindig otthon marad.

1 COMMENT

  1. Annyira ismeros lany! Erdekes ahogyan ir. Azonban kivancsi lennek h suli utan milyen vizum volt az alapja annak h munkavallalasi engedelyt szerezzenek itt.

LEAVE A REPLY

négy × négy =