SHARE

Átlépik a határt, és sokszor örökre eltűnnek. Itt-ott követjük életüket, irigykedve nézzük, mit értek el odakint, és gyakran meg sem fordul a fejünkben, hogy mi lehet a megtett út mögött. Vajon ezek az emberek hogyan élik meg a kivándorlást? Hány könnyet morzsolnak el időnként a hegyek, az otthon, a rég látott családtagok, barátok gondolatára?

Csibi Loránd másfél évtizede él Amerikában, de elmondása szerint egyszer majd hazatér. Többek között elszánt döntéséről, az amerikai beilleszkedésről és a harminc éve működő Bocskai Rádióról beszélgettünk.

 

– Csíkszeredából származik, 2001-ben azonban családjával kivándorolt Clevelandbe, Amerikába. Mi vezérelte a döntésben?

– A ’89-es események után eltelt úgy tíz év Romániában, hogy semmilyen változást nem láttam. Ekkor a Csíki TV-nél és a Flashben dolgoztam, na meg focibíráskodást is vállaltam, minden elképzelhetőt elkövettem, és mégsem haladtunk egyről a kettőre. Láttam, hogy az ország sem halad semerre, a helyzet egyre nehezebb, kilátástalanabb, így hát a gyerekeim jövője volt a mozgatórugó a változtatásra.

2000-ben hallottunk a vízumlottóról, és úgy döntöttünk, beküldjük a jelentkezésünket. Akkor úgy gondoltam, véletlenül húztak ki épp minket, de aztán utánanéztem a dolgoknak, és ma már tudom: az amerikaiak céltudatosan egészséges, többgyermekes párokat választanak. Az ezzel kapcsolatos véleményemet az is megerősítette, hogy majdnem egyszerre jöttünk ki nagyon sok erdélyi családdal Amerikába, és néhány kivétellel mindenki – minket is beleértve – két gyerekkel érkezett. Ez nem lehet véletlen.

Csak azért választottuk Clevelandet, mert itt ismertünk valakiket, akik szintén zöldkártyalottóval jöttek Amerikába, megkerestük őket, segítettek elhelyezkedni. Ha most kérdeznék tőlem, hogy a világban hová mennék öt bőrönddel és két gyermekkel, biztosan azt mondanám, hogy Amerikába. Nem mennék máshová.

– Mennyire befolyásolta a választásban az angol nyelv jobb vagy kevésbé jó ismerete, esetleg gyermekei alkalmazkodóképessége az idegen kultúrákhoz?

– Én akkor nem gondolkodtam ezen, csak megfogtam a feleségemet és a két gyermekemet, és azt mondtam: „megyünk Amerikába”. Harmincévesen semmi nehézség, kihívás nem számított, viszont ha most kéne elmenjek két gyerekkel, akkor lehet, hogy nem vállalnám be…

Bezártuk a mögöttünk lévő ajtókat, ahogy nagybátyám annak idején elmondta: amikor ’86-ban kiköltözött Erdélyből Magyarországra, akkor ő is bezárta maga mögött a kapukat, mert úgy nem lehet előre haladni, ha állandóan visszafelé nézel. Az a gondolat hajtott, hogy kész, elmentem, de már akkor mondtam a jóanyámnak, hogy úgy érzem, ez nem végleges. Előre néztünk hát, végeztük a dolgunkat, és tényleg nem csináltunk mást az első években, csak túléltünk. Iskolába jártunk, én egy magyar étteremben dolgoztam, a párom pedig egy gyógyszerlerakatban, megtanultuk a nyelvet, aztán két év után házat, autót vásároltunk. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy összejárhattunk olyan erdélyi magyar családokkal a Szent Erzsébet római katolikus templomban, ahol akaratlanul is egy nagyon erős közösség formálódott ki.

Azt tudni kell, hogy külföldön a templom az egyik legfontosabb, legerősebb magyarságot összetartó hely, ahová eljárnak az emberek. Itt ennek megfelelően alakítják ki a templomokat, 300-500 embert befogadó termekkel, parkolóval, így vasárnap a mise végeztével az emberek összegyűlnek, beszélgetnek, időnként egymásnál ebédelnek. Hála istennek olyan magyar emberek közé kerültünk, akik ugyancsak szem előtt tartották a magyar értékeket, és időközben arra is rájöttem, milyen fontos az, hogy a családok, a gyerekek legalább egymás között magyarul beszéljenek. 11270348_10153278844612278_6276249504321453083_o

– Mi az, ami segített abban, hogy egy teljesen eltérő kultúrában megőrizzék identitásukat, nyelvüket, magyarságukat?

– Annak idején és a mai napig is inkább magyarok közé járunk, ez szinte egyfajta önkényes védekezés volt a beolvadás ellen. Úgy hozta az élet, hogy templomba jártunk, dolgoztunk, magyarok között laktunk, hétvégén magyarokkal fociztunk, születésnapokat ünnepeltünk, együtt kocsmáztunk…

A Szent Erzsébet-templomban nagyon hosszú ideig nem volt kulturális élet, a gyerekeink kezdték el játszani a Passiót, március 8-ra verseket tanultak, szerepeltek, a nők varrták a jelmezeket, szüreti bálkor betanították a gyerekeket táncolni, ők is táncoltak, és még sorolhatnám. Ez egészen addig tartott, amíg a gyerekek el nem kerültek különböző egyetemekre. Amikor nagyon szétszóródtak, már nehéz volt összeszedni őket, de mégis csodálkoztam, amikor a huszonéves fiatalok könnyes szemmel szavalták a verset édesanyjuknak a templomban. Az amerikai pedig csodálkozva nézte, miért sírnak a hölgyek az első sorban, amikor átveszik a virágot a gyerekeiktől, és mi az a március 8., mert fogalmuk sincs róla. Tehát ezek voltak azok a fontos tényezők az életünkben, amelyek megtartották magyarságunkat.

A másik kiemelkedően fontos dolog, hogy a lehetőségekhez mérten minden évben hazaküldtük a gyerekeket a nagyszülőkhöz. Olyan is volt, hogy egyszerre nyolc gyereket pakoltunk fel New Yorkban a repülőre, egyik Tölgyesre, másik Gyergyóditróba, harmadik Csíkszeredába, negyedik Szenttamásra készült… No, és amit még kiemelnék, az a példakép, amit mi felnőttek mutattunk gyerekeinknek.

12314179_10153717696402278_784842408008432646_o

– Hogyan fogadta önöket az amerikai társadalom?

– Amerikában a magyar egy márkanév. Tudják, hogy a magyar betartja a szavát, időben ott van a munkában, megcsinálja, amit mond. Itt mindenhol szeretik a magyarokat, de ha Clevelandben bemutatkozol valakinek, minden bizonnyal rögtön eszébe jut a nagymami csirkepaprikása vagy töltött káposztája, hiszen majdnem mindenkinek van valamilyen kötődése a magyarokhoz. Legjobb tudásom szerint az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején harmincezer család jött ide, a Szent Erzsébet-templom alagsorában kialakított múzeumban olyan fényképek is vannak, amelyeken több száz ember szerepel egy-egy elsőáldozáson. 1972 óta Clevelandben 2004-ben volt újra elsőáldozás, amikor a mi gyerekeink kapták meg az Oltáriszentséget. Hosszú évekig fogyott és fogy ma is a magyarság, már nincs olyan utánpótlás, mint régen.

Cleveland egy élhető város, ahol kényelmesen, tisztességesen, becsületesen meg lehet élni a fizetésből. Ha meghallják, hogy akcentussal beszélsz, rögtön artikuláltan magyaráznak, hogy biztosan megértsd, amit mondanak. Az ügyintézés is percek alatt történik, mert tudják, itt ők vannak érted, és nem fordítva. Mi nem ehhez voltunk szokva otthon.

Biztos, hogy vannak negatív példák, nem mondom azt, hogy ez egy tökéletes világ. Régebb talán egy kicsit elfogultabb voltam, mert nem ástam bele annyira magam az amerikai közéletbe vagy a politikába. Most látom a hibákat, a nehézségeket, azokat a dolgokat, amiket egy öntudatos, civil embernek – aki nyitott szemmel jár a világban – látnia kell, de elfogadom ezt a fajta világot.

– Mekkora magyar közösség él itt? Hány főről beszélünk?

– Cleveland 82 kisebb, egymáshoz nőtt városból áll, és megközelítőleg másfél milliónyian lakják. A magyarokat külön nem tudjuk számszerűsíteni, Ohióban állítólag 200 ezer magyar él, Clevelandben megközelítőleg 60 ezer, amiből azonban a népszámláláskor csak 8 ezren vallották magukat magyarnak.

Clevelandben legalább nyolc vagy tíz magyar templom található, köztük katolikus, református, evangélikus, baptista és adventista is. Ezenkívül aktívan több mint húsz magyar egyesület tevékenykedik ebben a térségben, amelyeket az Egyesült Magyar Egyletek (EME) ernyőszervezete fog össze. Ez az egylet felel a március 15-i és az október 23-i események megszervezéséért, és egyházi hovatartozástól függetlenül mindig más helyszínre viszik el az ünnepséget, hogy senki ne sajátítsa ki ezt a két nemzeti ünnepet.

10007015_10152250649297278_218475520_n

– Clevelandben először 1984-ben csendült fel magyar szó a Bocskai Rádióban. 2012-ben hogyan fonódott össze történetük a rádióéval?

– Már 2012 előtt tudomást szereztünk a rádióról egy fiatal házaspártól, akikkel egy társaságba jártunk. Az ők ajánlására időnként meghallgattuk a rádió műsorát, eljártunk az általuk szervezett eseményekre, majd megismertük azt az idősebb házaspárt is, akik 17 éve viselték szívükön a Bocskai Rádió sorsát. Később úgy alakult, hogy a fiatal házaspár hazaköltözött Magyarországra. Amikor az idősebb pár is úgy döntött, hogy hazaköltözik, utánpótlás híján egy évig hirdették a rádiózás lehetőségét, de senki nem akadt a feladatra. Közben Molnár Zsolt barátom, aki akkor még csak a rádió technikusaként tevékenykedett, addig kérlelt, amíg ellátogattam a szerkesztőségbe a következő elképzeléssel: annyi embert ismerek, hogy biztosan meg tudok majd győzni legalább még egy-két családot, hátha elvállalják, mondjuk, a minden második vasárnapi műsorrács összeállítását. Elsőként, mivel női hangra is szükség volt, végül Zsuzsa, a feleségem csatlakozott hozzánk. Nem akartuk veszni hagyni a harminc éve működő rádiót, mert ez az egyetlen észak-amerikai magyar rádió, ami háromórás műsort sugároz kizárólag magyar nyelven.

Amikor átvettük a munkát, első dolgunk az volt, hogy csináltunk egy Hungarian Media Foundation – Bocskai Rádió elnevezésű alapítványt, hogy adományokat tudjunk fogadni a rádió fejlesztésére. Arra törekedtünk és törekszünk továbbra is, hogy olyan értéket közvetítsünk, amely segít megőrizni a magyar hagyományokat, nyelvet, kultúrát. Mindez azonban a rátermett, lelkes kis csapatunk – Hargitay István, Stróber László, Veres Sándor, Kósa Krisztián, Baki Tibor, Gyermán Mónika és Simon-Benedek Zsuzsanna – nélkül lehetetlen lenne.

1932707_10152296546432278_638329464_o

– Minden vasárnap este 9 és 12 óra (román időszámítás szerint) között sugározzák műsorukat. Ilyenkor megközelítőleg hányan hallgatják Önöket?

–  Különböző igényekről beszélünk, van, akit a vallás, mást a történelem vagy épp a hírek rovat érdekel, és ennek megfelelően kapcsolódik be a műsorba. Magyarországról és Erdélyből is hallgatnak minket, a helyit azonban nem tudjuk számszerűsíteni. Megközelítőleg 1000-1500 hallgatót számolunk. A Bocskai Rádiót a következő linken hallgathatják: http://www.bocskairadio.org/eloadas.

– Mit jelent önnek az otthon és az itthon? Mit vinne ki innen Amerikába?

– Otthon csak egy van, ahol születtem, Erdélyben. Ez a mostani lét csak egy átmenet. Én soha nem mondtam, hogy nem megyek haza, a gyerekeim viszont egyelőre itt képzelik el az életüket.

Hogy mit vinnék ki Amerikába? A hegyeket… na meg a Székelyföldet, ha ki lehetne hozni egy darabját. Azt mondta valamikor egy magyar, hogy a Székelyföldön csak óvatosan sétáljunk, mert nincs olyan szeglete, ahol ne apáink hűlt arcán járnánk. Ez az, ami itt hiányzik, Amerikának rövid a történelme. Engem ide nem sok minden köt, de itt van a két gyermekem, a feleségem, barátságok is alakultak, a szülőföld iránti szeretetet azonban semmi sem pótolhatja vagy irthatja ki.  A kollégáim is így vélekednek a hazaszeretetről, ez ad lendületet, ebből merítem, merítjük az erőt. Az ők cselekedetei inspirálnak arra, hogy valamilyen kis magyar sziget itt is megmaradjon, mert fogyunk… Az értékes emberek fogynak, érdektelen egyre több van.

Kitűzöm hát a kokárdát, felveszem a bocskait, székely zászlóval, sportklubos mezben megyek hokimeccsre. Viszem a hírünket.

 


11010955_10153278844422278_1138102809274914244_nCSIBI LORÁND

„Székelyföld legnépesebb községében, Gyergyóditróban születtem, majd hároméves koromban szüleimmel Csíkszeredába költöztünk. Kisiskolás éveim alatt rengeteg tanítónői beírással örvendeztettem meg szüleimet. Hiába voltak a kötelező házi olvasmányok, úgyis a foci volt az elsőszámú tevékenység, amit bármilyen időjárásban előszeretettel űztünk a barátokkal. A Kájoni János Szakközépiskola diákja voltam, ahonnan 1989 szeptemberében egyenes út vezetett a predeali hegyivadász-alakulathoz.

A decemberi forradalom aktív résztvevőjeként, naiv reményekkel teli szívvel vágtam bele a nagybetűs Életbe. Fiatalon nősültem, aminek egy kislány és egy válás lett a következménye. Kislányommal kettesben éltünk Csíkszeredában, néhány év sikeres túlélés után hozott össze a gondviselés életem párjával, Zsuzsával, akinek – egy tragédia folytán – úgyszintén kettétört az előző élete. Így aztán a két fél családot eggyé kovácsoltuk, ezáltal lett egy fiam is. Azóta is együtt vagyunk négyen, 2001 óta új hazánkban, Clevelandben.”

2 COMMENTS

  1. GRATULÁLOK, tiszta nagybetűvel, Végig olvasva minden betűjét a riportnak.
    Lóri és Zsuzsa igaz barátságaim egyik ékköve.
    A jó Isten segített minden bizonnyal ahhoz, hogy vele, velük találkozhattam, és szívembe zárva őrzöm barátságunkat. Sokszor ha lehetőségem van hallgatom a műsort, jó tudni, hogy ők vannak és magukénak érezve mindazt amit tesznek értünk az óhazánktól messze kerülve élünk és őrizzük magyarságunkat. Olvasva Lóránd szavait boldog vagyok, hogy ismerhetem szerethetem őket.
    Legyetek boldogok messze Székelyföld-től, mégis igaz magyar emberként.
    Takács Kati

LEAVE A REPLY

18 − négy =