SHARE

Nem is hittem, hogy ilyen érzéssel tölt majd el az, ha visszagondolok az elmúlt két évre. Menet közben minden olyan természetesnek tűnt, még az is, ami most már teljesen más megvilágításba került. Amikor leültem, hogy végiggondoljam, mit is szeretnék megosztani a történetemből, előkerült néhány olyan helyzet, amire visszaemlékezve elcsodálkozom, hogy még mindig jól vagyok.

 

Székelyudvarhelyen születtem, vérbeli Bethlen-negyedi lakosként, de hál’ istennek a többiekkel is jóban vagyok. Kicsit rossz leírni, hogy jövőben 30 (HARMINC!) leszek, ezért inkább azt írom, idén lettem 29.

Szeretném most úgy folytatni a történetet, hogy miután elvégeztem egyetemi tanulmányaimat… de nem végeztem el. Annak ellenére, hogy nem volt kommunikációs végzettségem, 17 évesen bekerültem a kolozsvári Paprika Rádió csapatába, szóval rádiósként dolgoztam otthon. Ha valaki akkor azt mondja, hogy néhány év múlva külföldön élek majd, azt valószínűleg szemberöhögöm. Ugyanis engem még a gondolat is megrémisztett, hogy idegen országba költözzek, és mindent meg mindenkit hátrahagyjak, akit szeretek. Akkorra viszont már egyre több barátom hagyta el az országot, és mesélt arról, hogy megél a fizetéséből. Csodálkozva hallgattam őket, és igyekeztem jól beosztani azt az ezer lejt, amit kerestem. Aztán, amikor évről évre kudarcot vallottam ebben, akkor úgy döntöttem, hogy költözöm. A motiváció nagyjából mindenkinél ugyanaz, a jobb megélhetőség lehetősége, stabil anyagi körülmény megteremtése. Az én sztorim sem különbözik ebben.

ahajt

 

Landolt a gépem, este már au-pairként feküdtem le

2014. március 5-én landolt a gépem Londonban, onnan pedig Anglia legészakibb csücskébe kellett elvonatoznom, és este már úgy feküdtem le aludni az idegen ház idegen szobájában, hogy hivatalosan is a blackpooli Robinson család au-pairje voltam.

Hogy miért éppen Anglia? Valamiért mindig is vonzott ez az ország. Aztán meg kihívás kellett, nagy változást szerettem volna, és ez pont az volt. Minden bizonytalanságom ellenére azonban nagyon pozitívan gondolkodtam.

Két hónapig.

Aztán kiderült, hogy a száz font, amit heti „zsebpénzként” kapunk, az hiába jelent otthon több mint ötszáz lejt, az angliai árak magasabbak, és ha a szabad hétvégéket nem szeretnéd a házban kuksolva tölteni, és esetleg egyszer-egyszer kimozdulsz, akkor bizony sokszor alig marad húsz fontnál több a másik hét elején. És anyagi biztonság megteremtése ide vagy oda, az egyetlen lehetőségem arra, hogy ne kattanjak be a magánytól, az volt, ha kimozdultam és szocializálódtam. Azt hiszem, az első legnagyobb harca mindenkinek, aki egyedül vág bele ebbe a forgatókönyvbe, az az, hogy mindig és minden helyzetben egyedül vagy.

A beilleszkedéssel az elején nem volt baj, mert a családon kívül gyakorlatilag senkivel nem beszélgettem. Hogy velük hogy sikerült a beilleszkedés? Néhol viccesen, néhol meg sírósan. Nem ők sírtak, hanem én. Nem hittem, hogy az a négy év angol, amit a gimiben tanultunk, nem lesz elég ehhez. Hát tévedtem. S nemcsak a szókincs hiányával vagy a nyelvtannal volt baj, hanem a különböző angol kifejezésekkel is. Amikor például egyik este a gyerekek pudingot kértek fél tízkor, azt hittem, hogy a falnak rohanok. Kiderült, hogy hiába tettem oda a tejet a tűzhelyre melegedni, a puding nekik csak egy kis édesség, amit vacsora után szoktak kapni. Egy kis csokival le volt tudva a pudinghistória, én pedig a nagy ijedtségre megittam a langyos tejet. Egyébként, ebbe szinte minden au-pair belefut, el sem hiszitek, mennyi vicces pudingsztori létezik, annak ellenére, hogy a lényeg ugyanaz: a puding nem puding.

Nekem a legnehezebb az volt, hogy megszokjam, angolul nem vagyok vicces, sőt akárhányszor szerettem volna valami vicceset mondani, az egy nagyon kínos pillanatot eredményezett. Így aztán megtanultam hallgatni, ami igencsak jól jött, mert két hónap után már elég ügyesen beszéltem angolul.

A legnehezebb része az volt, hogy itt a hagyományok nem azt jelentik, amit nekem. A kutyát sem érdekeli, hogy a székely és a román nem ugyanaz, senki nem köszönt fel a névnapodon, vagy megy ki veled ünnepelni… Kicsi dolgok ezek, de nagyon tudnak hiányozni!

 

Ki mit tanulhat a másiktól?

Mit tanulhatunk az angoloktól? Diplomatikusan vitázni. Ezt mindenféleképpen. Munkámból adódóan rengetegszer kerül sor olyan esetre, amikor nem talál a szó köztem és az alvállalkozó között, azonban nagyon kevés esetben történik az meg, hogy elmegyünk a személyeskedésig, vagy bárki is csúnya szót használna. De ezt a diplomáciát csak a vitában tartanám meg, személyes kapcsolatokban picit visszavenném. Nekem nem esik nehezemre különbséget tenni aközött, hogy ki kedvel és ki nem, mert a személyiségemből adódóan ez hamar megmutatkozik. Azonnali reakciót váltok ki, és ezt látom az embereken, úgyhogy ezzel nekem nincs problémám, de nagyon sokan mesélték, hogy pontosan ezért nem bírnak az angolokkal barátkozni, mert nem érzik igazinak őket.

Amit ők tanulhatnának tőlünk? Az határozottan a talpraesettség, a rátermettség. Az, hogy van, amikor nincs apelláta, hanem mész és csinálod. Hogy helyzetekben nem ijedsz meg, s hogyha koccintasz, akkor a másik szemébe nézel.

ahajt2

Minden tapasztalatra szükségem volt

Az au-pairkedést hét hónap után abbahagytam, majd elköltöztem Londonba, később London külvárosába, Greenhithe-ba, ahol jelenleg is élek. Szeretek itt lenni, és szeretem a jelenlegi munkámat. Ha valaki egykor azt mondja, hogy én munkavédelmi tiszt szeretnék lenni, akkor azt is szemberöhögtem volna, de örülök, hogy változtam. És ha újrakezdhetném, semmit nem tennék másképp. Az au-pairkedésre azért volt szükségem, mert rengeteg alázatra tanított, a négy hónap Londonra pedig azért, mert rájöttem, nem akarom a fél életemet a földalattin tölteni, még akkor sem, ha annak idején úgy indultam, hogy én Londontól nem tágítok.

A kollegáim nagyszerű emberek, a város, amiben élek, mostanra az otthonom lett. Én az indulásom pillanatától úgy voltam, hogy maradni fogok. Szeretem Angliát. Az itteni embereket, a nyelvet, a történelmüket, a humorukat és az életemet, amit kialakítottam magamnak. A barátaim és az együtt töltött idő az, ami nagyon hiányzik, és rettenetesen szerencsésnek érzem magam, hogy ők és a családom is megértik és elfogadják a választásomat, viszont mindig tárt karokkal várnak haza. Ahhoz fogható érzés nincs, amikor landol a gép Vásárhelyen, és tudom, hogy amikor az ajtók nyílnak a várónál, Édesanyám ott áll, én pedig ott töltöm a szabadságomat, ahol a legigazibbnak érzem magam, és azokkal, akik nemcsak diplomáciából kérdezik meg, hogy hogy vagyok.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY