SHARE

2006-ban érkeztem Londonba, miután öt évet éltem Budapesten. Sosem terveztem, hogy Budapestnél messzebb utazom, az még egy akkora távolság volt, ahonnan bármikor haza tudtam jönni: ez mindig fontos szempont volt számomra. Aztán kicsit elakadt az életem olyan szempontból, hogy a nyelvtudás hiánya miatt leragadtam a munkahelyemen, ezért lépnem kellett, és ekkor jött az ötlet, hogy kimegyek Angliába, megtanulok angolul, és akkor sínen leszek. Egy évre mentem ki, az akkori munkahelyemre visszavártak.

 

Au-pairként kezdtem egy angol családnál, ahol két fiút kellett iskolába kísérni, főzni, mosni és takarítani. Megérkezésem után, amikor már egy londoni vonatállomáson vártam, hogy értem jöjjön az új családom, akikkel élnem kell majd, mert ez a munkám is egyben, akkor megkérdeztem magamtól, hogy mit is keresek én itt. Az első néhány hétben folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy miért is jöttem, mi a célom, miért nem adhatom fel. Egy idő után úgy megerősödtem, hogy azt éreztem, akár tüzet is rakhatnak a hátamon, mert akkor is kibírok egy évet. Akkor már jártam iskolába, egyre jobban ment az angol, voltak új barátaim, kiismertem magam a közlekedésben, bárhová el tudtam menni. A honvágy dolgozott, mert az a dolga, hogy az ember szívét gyötörje. Ésszel le kell győzni, ami néha sikerült, néha nem.

Az első év alatt akkori barátommal egy kisvállalkozásba kezdtünk. Kirándulásokat szerveztünk magyaroknak, akik Londonban éltek: hétvégén jólesett kimozdulni a zöldbe, még ha csak egyetlen napra is. Voltak többnapos kirándulások is, távolabbi tájakra, mint Skócia, ahol a hegyek között kicsit ismét otthon érezhettem magam, így könnyebb volt elviselni az otthon hiányát. Hét közben lekötött a munka, esténként a szervezés, hétvégén a kirándulás.

Aztán mint minden, ez is véget ért. Másik családhoz kerültem, átköltöztem a város másik felébe. Folytattam az angoltanulást, volt, hogy ugyanazt a tanfolyamot kétszer is elvégeztem, mert akkor már olyan sok magyar volt körülöttem, hogy keveset beszéltem angolul.

 

Gondnokként egy közösségi házban

Volt egy régi magyar közösségi ház, a Mindszenty Ifjúsági Ház, amelyet még az ‘56-os magyar emigránsok alapítottak, és évtizedeken keresztül üzemeltették. Az új kivándorlási hullámmal azonban sok fiatal érkezett Londonba, akik keresték a magyarokat, keresték egymást, így egy idő után szűkösnek bizonyult a ház. Ekkor adták el a Mindszenty-házat, és helyette megvásárolták a mai Szent István Házat, ami sokkal nagyobb, és nemcsak magyar vonatkozású kulturális és vallásos rendezvényeknek ad otthont, hanem vannak kiadó szobák is, amelyeket a Londonba látogatók igen gyakran igénybe is vesznek.

Az akkori párommal mi voltunk a gondnokok a Szent István Házban. Nagyon sok volt a feladat az új házban, teljesen felújították az épületet úgy, hogy mi közben ott laktunk. Számtalanszor szerveztünk közmunkát, jöttek is sokan, lelkesen, a társaság miatt, a közös munka öröméért. Néhányan ott is aludtak, mert késő éjszaka már nem volt mivel hazamenniük. Kicsit amolyan bandázós hangulata volt az egésznek, annyi különbséggel, hogy másnap látszott az előző napi munka eredménye.

 

Újabb változás az életemben

Egy idő után a magánéletemben történt változás miatt elköltöztem a házból, előbb csak az egyik közeli utcába, aztán távolabb, egy másik városba. Magyar férjet választottam abból a sokszínű világból, és a férjemmel együtt költöztünk később vissza Londonba.

Akkor már egy könyvelőirodában kezdtem el dolgozni, egyszerű feladataim voltak. Mindent én csináltam, amit más nem akart megcsinálni, de örültem neki, mert nagyon sokat tanultam. A főnökeim pakisztániak voltak, a kollégák többsége angol. A közvetlen főnököm kenya-kongói keverék volt. Első ránézésre ijesztőnek tűnt a helyzet, de kiderült, hogy ugyanolyan emberek, mint én, vannak gondjaik, örömeik, és némelyik még jó szakember is. Végül legfőbb szövetségesem a kínai lány lett, aki talán a közös kommunista gyökereknek köszönhetően úgy vélhette, hogy nekünk, kettőnknek vállalkozni kellene. Ugyanabban az időben kezdtem el én is ezen gondolkodni, és éppen a cégalapításnál tartottam, amikor előállt az ötletével.

Így indult el a saját vállalkozásom a kínai lány támogatásával, aki szakmailag sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Ennek már öt éve. Közben elvégeztem egy hároméves képzést, ami mérlegképes könyvelői végzettséget adott, és később felvettem magam mellé egy asszisztenst, aki segített szervezni a munkát, és levette a vállamról a rutinfeladatokat. Tavaly bővítettem az addigi kétszemélyes csapatot egy, majd további két könyvelővel, így ma már megtehetem, hogy akár hosszabb időre is hazajöjjek, mert ügyesen viszik az irodát. A legnehezebb az volt, hogy megtaláljam a megfelelő embereket. Nagyon sok álmatlan, átaggódott éjszaka áll mögötte, éjszakába nyúló munkák, csalódások olyan emberekben, akikben bíztam, de mindennek megvolt a célja. Utólag minden értelmet nyert, elmaradtak azok az életemből, akik nem támogattak, hogy helyet adjanak azoknak, akik viszont igen.

 

Talán egy sikersztori az életem

Nem mondhatom, hogy célba értem, mert nem ez a vége, menni kell tovább, tanulni, fejlődni, jobbá lenni szakmailag és emberileg egyaránt.

2012-ben született meg a kislányunk, Lilly, akit igyekszünk minél többször hazahozni a nagyszülőkhöz a vakációk idejére, szereti a falusi életet.

London szép és jó annak, aki szakmailag keresi a helyét, aki karriert épít, viszont családcentrikus embereknek igazi kihívás tud lenni. Nehéz összehangolni a sok munkát, utazást, családot és elegendő pihenést a mindennapokban.

Ahogy így visszaolvasom, amit írtam, úgy tűnik, sikersztori az életem. Lehet… A rossz élményeket szerencsére egy idő után elfelejti az ember, a szépek megmaradnak, és azokról érdemes beszélni. A sok nehézség, a bizonytalanság, a kétségbeesés, az egyedüllét, a honvágy, a félelmek egy idő után mind-mind elhalványulnak, és maradnak az igazi élmények, az építő jellegű tapasztalatok, a kedves, biztató szavak, amikre érdemes emlékezni, megőrizni őket a tarsolyunkban, mert bármikor segíthetnek átvészelni egy-egy nehéz időszakot.

Csomafalva mindig a szívem csücske marad, az otthonom, az a hely, ahová mindig szívesen jövök, mert itthon van otthon az ember. Tervezzük, hogy egyszer majd hazaköltözünk, egyelőre rejtély, hogyan tudunk majd visszailleszkedni.

 

Archívum: 2016. július 28.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY