SHARE

Az udvarhelyi gimnáziumi évek után Kolozsváron tanultam a Műszaki Egyetem elektronika–távközlés szakán. Az egyetem utolsó éveiben már gyakran játszadoztam a gondolattal, hogy külföldre menjek szerencsét próbálni, konkrét lépés azonban nem lett belőle. Hogy miért nem? Egyszerűen azért, mert a karunk vezetősége nem támogatott semmiféle Erasmus-programot az alapképzés ideje alatt, a cserediák-kérelmet csak mesteris diákoknak és kizárólag az általuk kiválasztott egyetemekre hagyták jóvá. Én kívülről néztem csalódottan, ahogy egyik-másik csoporttársam belebukik az erasmusos tervbe, így végül nem is adtam le semmiféle kérelmet. Viszont abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az államvizsgát megelőző nyáron gyakornoki pozíciót kaptam egy magyarországi cégnél. Nyár végén energiával telítődve távoztam tőlük, és bár csupa munka töltötte ki, mégis megkapta az „életem (addigi) legjobb nyara” címet.

 

Akkor dolgoztam először mérnökgyakornokként, és ennek a vállalatnak sikerült elhúznia előttem a mézes madzagot mind szakmai, mind emberi téren – én bele is kapaszkodtam, és államvizsga után újra jelentkeztem hozzájuk gyakornoknak. Ezzel párhuzamosan felvételiztem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre mesterképzésre, ahová fel is vettek, de nekem annyira bejött a szakmám „gyakorlása”, hogy rögtön passzív félévvel kezdtem az egyetemet: vagyis még mielőtt elkezdtem volna, befagyasztottam. Szerettem volna először legalább fél évet gyakornokként dolgozni.

A budapesti egyetem szervezettsége viszont egyszerűen levett a lábamról. Alig regisztráltak az egyetemen, máris küldték felém a hasznos információáradatot: hírlevelek, meghívók szakkörökre, a diákélet eseményeire és a többi. Kiváncsian vártam, hogy megkezdődjön a félév, megismerjek új arcokat, új személyiségeket, és saját bőrömön tapasztaljam meg, hogy milyen budapesti diáknak lenni. De aztán másként alakult… Jelenleg Budapest helyett Németországban vagyok.

 

Édes-keserű tapasztalat után új esélyek

Egyik nap jött egy hírlevél az egyetemtől, amit majdnem nagy felületesen kitöröltem, aztán valamiért mégis belenéztem: rengeteg ösztöndíjat hirdettek külföldre, szinte Európa minden országába. Elég nagy elvárások voltak mindegyiknél, a jó jegy és a papírhalmaz, amit kértek, még nem minden, számtalan egyéb dolog is kellett még. Főleg a nyelvvizsgák idegesítettek, mert emiatt szinte mindegyikből ki voltam zárva, két évnél „idősebb” nyelvvizsgát ugyanis egyikük sem fogadott el (az enyém pedig egy leheletnyit régebbi volt). Hiába legyezgettem előttük, hogy angol nyelven tanultam Kolozsváron, nem volt elég: nincs nyelvvizsga, nincs ösztöndíj. Aztán valahol a hosszú lista végén rátaláltam arra a németországi ösztöndíjra, ami egyben gyakornokságot is feltételezett: jelentkezel, ha tetszel, kiválasztanak, elküldik az önéletrajzodat különböző cégeknek, és – ha megfelesz az elvárásoknak – a cégek majd elhívnak interjúra. Nem tűnt komplikáltnak, megpróbáltam, sikerült. Két cég hívott interjúra, mindkettőtől pozitív válasz érkezett, nekem már csak választani, majd csomagolni kellett (valamint szólni a budapesti egyetemnek, hogy még mindig nem kezdem el a tanulást náluk). Dél-Németországban landoltam, két hétig egy egyetem szervezett nekem és a többi ösztöndíjasnak integrációs programot, megtanultuk a személyes névmásokat és egy-két az életben maradáshoz szükséges szót németül, aztán minden ösztöndíjas mehetett a célállomásra: a céghez, amelyik hat hónapra befogadta őt.

Ebben a pillanatban, ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy „mit csinálsz majd fél év múlva, amikor lejár ez az ösztöndíj?”, akkor nem tudtam volna válaszolni. Utólag visszagondolva, mindent eléggé a sorsra hagytam, nem volt mindig megtervezett holnapom (tudom, szomorú dolog egy mérnökre nézve), és nem is azért mentem el otthonról, mert bármivel is elégedetlen lettem volna. Én csak látni akartam, hogy más emberek hogyan élnek, hogyan dolgoznak, mi hajtja őket, és mi nem. Egyetlen elvárásom volt, és az saját magamtól.

Összesen egy munkavállalási engedélyre volt szükségem, de azt napok alatt megszerezte nekem a cég. Angolul kommunikáltam, és programozási feladatot kaptam. Két hónap után édes-keserű érzéseim voltak, elragadtatásról nem nagyon beszélhettem. A kollégáim tökéletesen beszéltek angolul, mégsem értettünk egy nyelvet. Nagyon monotonnak tűnt a munkájuk, és úgy éreztem, hogy a munkán kívül talán még annyit tudnak egymásról, hogy ki hol lakik, de többet aligha. A feladatom sem kápráztatott el, hiányoztak az izgalmas áramkörök, itt semmi nem robbant és pukkant. Egyik nap megkérdeztem a főnökömet, hogy nem tudna-e nekem egy kis elektronikai feladatot keresni. A válasz annyi volt (bármiféle gorombaság nélkül), hogy egy hét múlva foghattam a cuccaimat, és költözhettem egy másik csoportba dolgozni. Na, – gondoltam – új kezdet, új esélyek.

Hatalmas szerencsém volt, egy csudajó társaságba kerültem. Én voltam az egyetlen külföldi, és a második nő a csoportban. A fiatalok igen, de a középkorúak nem beszéltek angolul, viszont olyan nyitottsággal fordultak felém, hogy egyből megjött a várva várt motivációm a némettanulásra. E négy hónap alatt annyi németet szívtam magamba, amennyit csak lehetett, habár még mindig nem tudtam, hogy mihez fogok ezután kezdeni – de gondoltam, káromra nem válik. Kerestem magamnak egy tandempartnert, vagyis egy német ajkú személyt, aki angolul szeretett volna tanulni. Délutánonként találkoztunk, kávét ittunk, sétálni mentünk, ő tanulta tőlem az angolt, én meg tőle a németet. Roppant költséghatékony tanulási módszer, és változatosabb is egy nyelvkurzusnál. Ekkortól kezdve élveztem gyakornokságom minden percét. A hat hónapot pedig egy állásajánlattal a zsebemben zártam – ugyanannál a cégnél, ugyanabban a csoportban. És mivel így alakult, a budapesti mesterképzésből teljesen kiléptem.

 

Sztereotípiák, tanulságok

Azóta eltelt két-három év, és úgy érzem, mostanra sikerült valamennyire teljes képet alkotnom erről a világról. Németország nagyon sokszínű, az emberek is azok. Az ismert sztereotípiákba sem lehet bedobozolni őket, a pontos, kimért, túltervezett német magatartás is csak egy bizonyos rétegre illik (de létezik!). De itt is van laza tinédzser, akit senki véleménye nem érdekel, és panaszkodó öreg néni is akad – nem lehet azt mondani, hogy elemeikben különböznének az otthoni emberektől. Közülük is sokan szeretik és ápolják a hagyományaikat, sokan hisznek (sokan meg nem), szeretnek társaságban lenni, és szeretik a sört (ez valóban egy beigazolódó sztereotípia). Vannak nagyon zöldek (zöldvilágban gondolkodnak, és csak zöldet esznek), ők rendszerint rengeteget sportolnak, de vannak túlsúlyosak is. A környezetvédelmi tudatosságukat példaértékűnek tartom. Még egy nagy piros pont jár nekik azért, mert nem közösségimédia-függők. Eleinte azt hittem, hogy tévedek ebből a szempontból, de akárhány új emberrel kötök ismeretséget különböző rétegekből, különböző korosztályból és különböző képzettségi szinttel, eddig mindenikük megerősítette azt a tényt, hogy az életük nincs feketén-fehéren felfestve a Facebook-falra (ha egyáltalán van nekik ilyenük).

Nekem nagyon tanulságos volt ez az utóbbi néhány év, és ez elsősorban szakmai téren értendő. Szerencsém volt ezzel a vállalattal, mert már friss mérnökként a kutatásfejlesztésben dolgozhatok, és aki hasonló területen tevékenykedik, az tudja, hogy ez minden mérnök álma. Aki hasonló lépés előtt áll, mint én három éve, annak érdemes szem előtt tartani, hogy bizony vannak olyan cégek is, amelyek szívesen alkalmaznak külföldi, felsőfokú képzettséggel rendelkező személyt, mert abban reménykednek, hogy az kevesebb fizetéssel is beéri, mint egy helyi. Meg kell érdeklődni a régióra vonatkozó átlagfizetéseket szakmától függően, és határozottan kell elmenni az interjúkra.

A lányokat csak buzdítani tudom, mert olyan kevesen vagyunk ebben a szakmában. Mi a csoportban húsz emberből csupán ketten képviseljük ezt a női nemet. Én, annak ellenére, hogy a munkámat idegen nyelven végzem, amit az elején igencsak hibásan beszéltem, sosem éreztem azt, hogy ne lennék képes ugyanarra, mint a többi mérnök. Egy nagyon jó, határozott magatartást tanultam a munkatársaimtól, megtanultam érvelni a véleményem mellett, akkor is, ha csupa nálam képzettebb és tapasztaltabb ember ül rajtam kívül a gyűlésen. Persze még van bőven, amit tanulni.

Az új környezet szociális téren is sok újat hozott. Teljes mértékben megtaláltam azt a társaságot, ahol jól érzem magam. Egy nagy véletlen szüleménye az is, hogy találtam régi és új magyar barátokat a közelben, egy nagyon jó társaságot, akikkel például nyaranta összeülünk zakuszkát főzni és vinetát sütni.

 

A jövő zenéje

Én nem szeretem Németországot Romániához hasonlítgatni. Látom és érzem a különbségeket, de úgy gondolom, nagy butaság azt mondani, hogy itt minden szép és fejlett, otthon meg nem. Aki nem látja az otthoni értékeket – amik egy fejlett nyugati országban már nincsenek vagy nem is voltak –, azzal szerintem valami probléma lehet (iróniát félretéve tényleg így gondolom). És nagyon tisztelek továbbá minden olyan embert, aki felvállalja, hogy neki nem opció a külföldre költözés, és otthon próbál szerencsét. Remélem, a helyi politika is hozzám hasonlóan értékeli majd ezt.

Hogy mit hoz a holnap? Az a jövő zenéje. Az elvem az, hogy nyitott és éber legyek minden lehetőségre. Ez, ami biztos, a többi csak találgatás.

 

Archívum: 2016. szeptember 16.

1 COMMENT

LEAVE A REPLY

három × négy =