SHARE

Menni vagy maradni, hangzik el egyre gyakrabban a kérdés. Aztán van, aki úgy dönt, nem tudná elviselni, hogy mindent maga mögött hagyjon, és elinduljon a nagyvilágba szerencsét próbálni, mások pedig épp ellenkezőleg: átlépik a határt, és sokszor örökre eltűnnek. Mivel a technikai vívmányok ellenére a kapcsolattartás így már nem ugyanolyan, itt-ott követjük életüket, irigykedve nézzük, mit értek el odakint, és gyakran meg sem fordul a fejünkben, hogy mi lehet a megtett út mögött. Vajon ezek az emberek hogyan élik meg a kivándorlást? Hány könnyet morzsolnak el időnként a hegyek, az otthon, a rég látott családtagok, barátok gondolatára? Ahajtosaink rendszerint arról tájékoztatnak bennünket, hogy milyen odakinn az élet, milyen élmények érték őket, hogyan sikerült beilleszkedniük az új közösségbe, egyvalami azonban mégis minden beszámolóból kirajzolódik: hazavágynak.

 

Csibi Loránd elmondása szerint gyerekei jövője volt a mozgatórugó a változtatásra: a ’89-es események aktív résztvevőjeként sokáig arra várt, milyen változásokat hoz majd mindez Romániában. Annak ellenére, hogy akkoriban reggeltől estig, két, akár három munkahelyen is dolgozott, úgy érezte, nem haladtak egyről a kettőre. 2000-ben feleségével döntöttek, leadják jelentkezésüket a vízumlottóra.

„Az a gondolat hajtott, hogy kész, elmentem, de már akkor mondtam a jóanyámnak, hogy úgy érzem, ez nem végleges. Előre néztünk hát, végeztük a dolgunkat, és tényleg nem csináltunk mást az első években, csak túléltünk. Iskolába jártunk, én egy magyar étteremben dolgoztam, a párom pedig egy gyógyszerlerakatban, megtanultuk a nyelvet, aztán két év után házat, autót vásároltunk” – mesélt a kezdetekről Csibi Loránd.

Noha már kintlétük elején sikerült kapcsolatokat kiépíteniük főként erdélyi magyar családokkal, focizni, szülinapot ünnepelni, kocsmázni, kirándulni is összejártak, és Cleveland is tárt karokkal fogadta őket, a gyergyóditrói származású férfi elmondása szerint otthon mégiscsak egy van.

„Otthon csak egy van, ahol születtem, Erdélyben. Ez a mostani lét csak egy átmenet. Én soha nem mondtam, hogy nem megyek haza, a gyerekeim viszont egyelőre itt képzelik el az életüket.

Hogy mit vinnék ki Amerikába? A hegyeket… na meg a Székelyföldet, ha ki lehetne hozni egy darabját. (…) Engem ide nem sok minden köt, de itt van a két gyermekem, a feleségem, barátságok is alakultak, a szülőföld iránti szeretetet azonban semmi sem pótolhatja vagy irthatja ki.  (…) Kitűzöm hát a kokárdát, felveszem a bocskait, székely zászlóval, sportklubos mezben megyek hokimeccsre. Viszem a hírünket” – összegezte meglátásait Loránd.

Amennyiben érdekel, hogy alakult a Csíkszeredából Amerikába költöző család élete, cikkünkből részletesebben tájékozódhatsz róla.

fedo

 

A gyergyócsomafalvi származású Csata Bernadette tizenegy évvel ezelőtt egy huszonöt kilós táskával indult el Ausztráliába. A szerelem, az elvágyódás hívta a messzi kontinensre, ahol ma már boldogan él ausztrál párjával és kisfiával. Ehhez a boldogsághoz azért továbbra is hozzátartozik a székely ruha, a kürtőskalács, a páratlan ízű pityóka, a hazai tárkony és megannyi apróság, amelyek – ha csak gondolatban is – mindennap hazarepítik a székely asszonyt.

„Én székely maradtam ott is, úgy érzem, ugyanolyan vagyok, mint itthon. Például magyarosan főzök, mert ezt tudom, ezt szeretem. (…) Fiatalkoromtól elvágyódós voltam, de megvolt bennem az a tudat, hogy bármikor hazajöhetek. A szüleim elengedtek, de tudatták velem, ha nem mennek jól a dolgaim, visszavárnak. Ez óriási önbizalmat és erőt adott…

De a honvágy a mindennapjaim része, hogyha rám tör, nem feltétlenül sírok, de kell valami olyan tevékenység, ami emlékeztet az itthoni dolgokra. Most már van lehetőségem telefonálni, így sokkal jobb, és el sem tudom képzelni, hogy ne beszéljek napi rendszerességgel az itthoniakkal. Persze most már azért is könnyebb, mert itt van a kisfiam: hozzá születése óta magyarul beszélek, magyarul énekelek, mondókázok neki” – részletezte Bernadette, majd hozzátette, amikor hazalátogatnak, és kialussza magát, olyan, mintha mindig is itthon lett volna.

Szeretnéd továbbolvasni a történetet? Teljes interjúnkat itt találod.

ausz

 

Csernik Szende 2007-ig Sepsiszentgyörgyön élt, ekkor úgy hozta a sors, hogy családostul kijöttek Magyarországra szerencsét próbálni. Szende több szakmát is kipróbált, a nagy fordulatot azonban a mesemondás hozta, ami azóta is jól egyengeti az életútját.

„A székely mesék mondása azért is volt fontos nekem, mert nagyon nagy honvágyat éreztem. Még annak idején, amikor kijöttünk, egy-két hétig olyan erős volt a honvágyam, hogy alig tudtam felkelni az ágyból.  Rájöttem, honnan is jöttem el, hiányoztak a szüleim, a barátok, a város, ahol születtem, és az utcák, a házak, a hegyek, az ízek, a szavak! A legjobban a székely szó hiányzott, de az erősen. Hiába beszéltem én azt a nyelvet, nem azt hallottam vissza. S minden nap írtam egy levelet haza, a barátaimnak, amit így fejeztem be: »Úgy szeretem Magyarországot, hogy el nem felejthetem Erdélyt. Szende Szendehelyről.«

Ez a honszeretet és gyermekeim segítettek ki a búslakodásból, és az a székely erő, ami bennem lakozik, adott hitet és kitartást, hogy megmaradjak. Az a székely szorgalom, amit a szüleimtől és a nagyszüleimtől tanultam, hogy bármi történjék, dolgozni kell ahhoz, hogy az életem jó kerékforgásban menjen. Életet építettem magamnak. Egy mesés életet” – tudtuk meg Szendétől, aki azt is elárulta, hogy amióta mesél, felértékelte a gyermekkorát, a székely élet varázsát, és minden pillanatban feléled benne az emlék, hogy milyen boldogság olyan gyönyörű helyre születni, mint a Székelyföld.

Szende teljes története két részben itt olvasható: első rész és második rész.

szende

 


A Milyenek a székelyföldiek? elnevezésű karácsonyi számunk Hazavágynak című kategóriájába a teljesség igénye nélkül a Morfondír.ro hetilapban megjelent írásainkból szemelgettünk. Amennyiben közvetlen közeledben vagy ismerőseid között akad olyan, aki külföldön dolgozik, és szívesen megosztaná velünk tapasztalatait, jelezd bátran kommentben vagy az office@morfondir.ro e-mail címen.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY

három × három =