SHARE

Sajnos egyre gyakoribb jelenség, hogy a fiatalabb generáció úgy dönt, elég volt a kilátástalanságból, és a jobb megélhetés, a kiteljesedés reményében külföldre utazik. Elmondásuk szerint ott sincs kolbászból a kerítés, sokan jócskán meg is sínylik az átmenetet, haladni azonban mégiscsak jobban tudnak, mintha itthon tengődnének egyik napról a másikra. Ahajt rovatunkból nem volt nehéz három történetet kiválasztanunk, hiszen alanyaink nagy része hasonló indíttatásból vette nyakába a nagyvilágot. 

 

Kovács Attila Kézdivásárhelyen született és nőtt fel, majd Csíkszeredában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem környezetmérnöki szakán szerzett diplomát. A gyakran emlegetett nagybetűs élet azonban csak ezt követően vette kezdetét, amikor is kiderült, a korábban tetőfedőként és lambériázó szakmunkásként dolgozó fiatal számára a labormunka sem hozza el a biztos jövő megalapozását.

Attila így számolt be erről az időszakról: „A fizetésem nem igazán fedezte a minimális szükségleteimet, pedig ekkor újra a szülői házban laktam, lakbér és egyéb költségeim nem voltak, nem dohányoztam, és nem nagyon jártam sörözni sem. Hogy mire ment el az akkori 800 lej? A pénzem felét elherdáltam, a többit nőkre és italra költöttem… Komolyra fordítva a szót, a fél fizetésem arra ment el, hogy a következő hónapban munkába tudjak járni Kézdivásárhelyről Sepsiszentgyörgyre. Ez még nem is lett volna ok a továbbállásra, az azonban, hogy az akkori előrejelzések szerint tíz év múlva is ugyanezen az életszínvonalon élek, elég löketet adott ahhoz, hogy továbbálljak.” A háromszéki fiatal azóta Landsdale-ben, egy amerikai kertvárosban él, whisky-, vodka- és párlatgyártó üzemekkel, valamint termékláncok összeállításával foglalkozik, azonban továbbra is azt vallja: bárhová is vigyen az út, tudnunk kell, hogy mit keresünk az út végén, mert ha elindulunk, akkor előbb vagy utóbb megérkezünk, de nem biztos, hogy mindig olyan festői a táj, mint ahogyan azt egy retusált képeslap ígérte.

Hogy milyen út vezetett Csíkszeredából Budapestre, majd az Amerikai Egyesült Államokba? Kétrészes cikkünkből megtudhatod: első rész és második rész.

ahajt-ahajt2

 

Páll Olivér fotósként az anyagi gyarapodás mellett az utazás lehetőségétől, a világ felfedezésétől vezérelve vállalja be újra és újra a messzire utazós, sokhónapos, hajós munkákat. Annak ellenére, hogy már többször eldöntötte, ez lesz az utolsó, a kalandvágy eddig mindig újabb vizekre terelte.

„Mit csinálnak a fotósok a hajón? Egyértelműen fotóznak, de elsősorban a vendégeket kell fotózni, hogy aztán eladjuk nekik a képeket. Kis stúdiókat alakítanak ki a hajón, és ide kell becsábítani a klienseket, hogy aztán meggyőzzük őket arról, milyen jó lesz nekik, ha készül róluk néhány profi fotó. Ez nem is olyan könnyű meló, hiszen szigorú szabályok vannak, és nagyon kell tudni, hol van az a pont, amikor a meggyőzés még nem megy át agresszív akaratosságba, tukmálásba. (…) Ugyanakkor a technikával is harcolnunk kell, hiszen ma már mindenki rendelkezik saját fotós eszközzel. Tehát olyan jó fotót kell készíteni, hogy a vendég ne tudja azt visszautasítani. A szakmai fejlődés így nekem azt jelenti: a legrövidebb idő alatt a lehető legjobb minőségben elkészíteni a szükséges mennyiségű fotót” – osztotta meg portálunkkal a munka részleteit Olivér, majd hozzátette: mivel egy-egy hajóút miatt hat-nyolc hónapig van távol, egy idő után már hazakívánkozik, de tisztában van vele, hogy e munka nélkül számos lenyűgöző, egzotikus helyet nem láthatott volna. Pozitívumként még kiemelte, a hajósélettel a keresetet is jobban meg lehet takarítani, mint a szárazföldön.

Olivér teljes beszámolóját itt éred el.

oliver5

 

„Ahogyan egy híres felfedező mondta: a tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens. Az én történetem Hollandiától Londonig tart, és talán még tovább is” – kezdte útjának történetét Timár Előd, aki elmondása szerint örökmozgó természete révén mindig is szerette az új helyeket és kihívásokat. Úgy gondolja, a külföldi munkahelyhez egy társ, pénz, nyelvtudás, szerencse és kitartás kell, ha pedig minden hozzávaló megvan, lehet bepakolni!

„Első külföldi munkahelyemmel 2013 októberében hozott össze a sors, Hollandiában. Húszperces angol állásinterjún vettem részt, engem és még további három személyt vettek fel, majd másfél hét múlva repültünk is. (…) Holland nyomdászok tanítottak be nyomdagép-operátornak. Hazai cég intézett mindent, repülőjegyet, szállást, itthoni és külföldi fizetést, szolgálati autót. Egy bungallóparkban szállásoltak el minket, nagyon jó körülmények között éltünk” – mesélt első állomásáról Előd, majd rátért norvégiai tapasztalataik ismertetésére, ahol párjával csupán három hónapig maradtak.

Mindketten kalandvágyók lévén Norvégia után Anglia következett, ami Előd számára régóta a bakancslistán szerepelt.

„A párom a Facebookon szerzett munkahelyet és szállást egy négycsillagos szállodánál. Ő szobalányként dolgozott, engem a szálloda éttermében alkalmaztak ételfutárként. Mivel 6-7 éves korom óta folyékonyan beszélek angolul, így betanítottak pincérnek, és idővel kitanultam a szakma fortélyait. (…) Szerencsénk volt a munkahelyünkkel, mert a szállásunkra nem kellett fizetni, amíg nem kaptunk fizetést, és az étkezésünket is megoldottuk a személyzeti kantinban. Jelen pillanatban VIII. Henrik angol király egyik vadászkastélyában dolgozunk mint pincér és szobalány. Meddig? Azt nem tudjuk, de a következő úti cél Amerika” – zárta mondandóját Előd.

A teljes cikk itt olvasható.

ahajtnorv

 


A Milyenek a székelyföldiek? elnevezésű karácsonyi számunk Szerencsét próbálnak című kategóriájába a teljesség igénye nélkül a Morfondír.ro hetilapban megjelent írásainkból szemelgettünk. Amennyiben közvetlen közeledben vagy ismerőseid között akad olyan, aki külföldön dolgozik, és szívesen megosztaná velünk tapasztalatait, jelezd bátran kommentben vagy az office@morfondir.ro e-mail címen.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY