SHARE

Erdőszéli házában, két gyermeke és rengeteg állat társaságában, természetközelben és szellemi függetlenségtől vezérelve éli meg mindennapjait. Ha éppen nem ír, gyógyszerészként próbálja megismerni és segíteni az embereket. Az írással párhuzamosan harcművészetet is tanul, amellyel önfegyelmét erősíti. A Méhes György-debütdíjas Tamás Kincső élet- és világszemléletébe nyerünk betekintést.

 

– Gyógyszerész végzettség – írói tehetség, mindkettő a társadalom szolgálatában. Miért döntött úgy, hogy mégis inkább íróként tevékenykedik? Mióta készült tudatosan erre a hivatásra?

– Tulajdonképpen gyerekkorom óta írónak készülök, ami nem jelent mást, mint egyfajta világszemléletet. Aki írónak készül, vagy képzőművésznek mert egy időben annak is készültem , nem veszíti el a kisgyermekekre jellemző kíváncsi, megfigyelő természetét, továbbá próbálja megfogalmazni, kifejezésre juttatni, amit tapasztal, gondol vagy érez. A gyógyszerészszakma remek döntés volt, a mai napig ez adja az anyagi függetlenségemet, nem kell azon igyekeznem, hogy megéljek az irodalomból, ezáltal megtarthatom a szellemi és érzelmi függetlenségemet. Nem tartozom egyetlen írószervezethez sem, nem politizálok, nem kötelezem el magam semmiféle ideológia mellett. A világ és a környezetem történéseire reakcióként kialakuló véleményemet időről időre felülvizsgálat alá helyezem, s ha úgy találom, hogy tévedtem, képes vagyok az adott témakörre vonatkozóan vadonatúj narratívát alkalmazni. Az elköteleződéssel az a baj, hogy az ember – legyen szülő, politikus, vagy töltsön be bármilyen más szerepet – törvényszerűen téved, egy-egy ideológia, rendszer mindig magában hordozza a hibákat is. Ha pedig határozottan képviselünk egy eszmét vagy szellemiséget, azzal együtt fel kell vállalnunk a téves elemeket is. Az ember titkon sejti, hogy tévedhet, és ha kiderül, hogy valóban; újabb ideológiákat gyárt önmaga igazolására, amíg végül akkorára nő a káosz, hogy képtelenség kilátni belőle. Feltett szándékom, hogy kikísérletezzem, mi történik, ha szerzőként csak a művek fontosak számomra, a hovatartozás nem, és hogy mi a társadalom reakciója ebben az esetben. Bizonyos feltevések szerint ha a szerző nem tartozik sehová, nincsenek felvállalt színei, a szakma nem hajlandó tudomást venni róla, vagy érdemben elismerni. Nekem nincsenek színeim, de fehér-fekete, nos, az aztán végképp nem vagyok. Viszont úgy tűnik, a romániai magyar írók maguk közül valónak tartanak, és ez roppant jól esik, még ha nem is töltöm az időmet írótáborokban, inkább otthon végzem a dolgaimat.

A gyógyszerészet, amely számos tudományág kereszteződésébe esik, egyfajta extrarálátással ruház fel. Ha bejön a patikába egy középkorú páciens, íróként azt mondom magamban: „Mutasd a receptedet (vényedet), és megmondom, hogyan éltél!” Sajnos nem szeretünk tudomást venni arról, hogy az időskori egészségi állapotunk annak a bizonyítványa fekete a fehéren , ahogy fiatalabb korunkban éltünk. Látom, látni vélem, hol és miként lehet hatni az emberekre, hogy ez nagyobb mértékben tudatosuljon. Erre az irodalom tágas teret nyújt, ráadásul kihívásként élem meg a banálisnak tűnő, mindennapi problémák áthelyezését a prózába. Amennyiben sikerül, az elégtétel semmihez sem hasonlítható.

Az íróságomnak el kellett jöjjön az ideje, előbb feladataim voltak, éspedig a körülmények megteremtése, ami az otthonomat, a gyerekeimet jelenti, valamint ki kellett gyógyulnom az öröklött és tanult téveszméimből.

tamaskincso2

–  Milyen volt gyermekkora? Hatással van-e az írói tevékenységére?

– A gyermekkorom kétpólusú. Az egyik véglet a város, a hideg, ködös, merev székely kisváros, ahol tanulmányaimat végeztem, és a tömbház harmadik emeletén volt a szobám. Biztosan hozzájárult a fejlődésemhez, hogy felmentést kaptam a házimunka alól, egyetlen kötelességemnek a tanulás számított, ezért hálás vagyok édesanyámnak, elmondhatom, hogy az ő elvárásai az évek során saját elvárásaimmá alakultak.

A másik véglet a nagyszüleim, édesanyám szülőfaluja, ahol pardon nélkül dolgozni kellett, mert családunkat tulajdonképpen a falusi gazdaság tartotta el, és a nagyszülők egymagukban nem boldogultak a hatalmas gazdasággal. A nyári és más szünidős szabadságok temérdek kötelezettséggel jártak, amelyek véleményem szerint a kitartásom, a strapabíró képességem kialakulását segítették, amelyre nagy szükségem van most, mert az írás de minden alkotói lét számottevő pszichés terheléssel jár. Akkoriban persze utáltunk harminc fokban a szántón kapálni, miközben csípnek a legyek, és a nap elől nincs menekvés, a szerszámnyéltől elszokott tenyerünk meg tele volt vízhólyaggal.

– Hol születnek a történetek? Mi ad ihletet az íráshoz?

– Otthon. Mindig otthon írok, elenyésző kivétellel. Azért teremtettem meg az otthonom, hogy legyen egy hely, ahol dolgozhatok, ahol csak a napi rutin van, ami nem igényel különösebb figyelmet, és nincsenek ellenőrizhetetlen impulzusok, amelyek elvonják a figyelmemet.

Az írás napi munka, nem várok ihletre. Előre betáblázom a feladataimat, amelyeket el akarok végezni egy adott időszakban, ettől fogva csak azon kell igyekeznem, hogy tartsam magam az elhatározásomhoz.

– „Aki itthon nem találja a helyét, máshol még annyira sem” – hangzott el az írónőtől. Fontos-e az olvasóközönség tudatába beépítenie a mai kor írójának (művein keresztül) a saját példaképét, egyéniségét, szülőföld iránti ragaszkodását?

– Ez egy szép és hangzatos mondat, néha kell ilyeneket becsenni a szövegekbe, amin az olvasó elrágódhat. Nem gondolom, hogy szeretnék példaképként a nyilvánosság elé állni, már csak azért sem, mert az írói életforma nagyban különbözik a „civil” élettől, márpedig az olvasó nem író.

– A Csinált-patak állatkertje címmel novellafüzér jelent meg 2016-ban a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában. Mit kell tudnunk a könyvről? Hogyan fogadta azt az olvasóközönség?

– A Csinált-patak állatkertjét lehet környezetrajznak vagy bestiáriumnak nevezni – de biztosan meghatározható másképpen is. Egészséges dolognak tartom, ha egy író feldolgozza, megírja a környezetét, szebben mondva a világát, erre megkaptam a kellő biztatást, ami nélkül hozzá se fogok, mert e környezet vagy világ részeként én nem találtam sem különlegesnek, sem érdekesnek. Egykori mesterem javaslatára láttam neki megírni az állatokat, amelyekhez történet kapcsolódik, majd lassanként bevettem emberi szereplőket és tárgyakat, így vált a novellák összessége kötetté.

A fogadtatást jónak  ítélem, a könyvek nem penészednek raktáron, sikeresen eladtuk őket, a készlet egy része a boltokban még található. A Méhes György-debütdíj megerősített abban, hogy végül is sikerült – nem kevés munkával – egy jó kis első könyvet összehozni.

– Szüksége van egy pályakezdő írónak mesterre?

– Ha most ki merem mondani, hogy író vagyok, azt is hozzá kell tennem, hogy nem válhattam volna azzá, ha nem áll mellém a kellő pillanatban egy jó szemű, érzékeny fülű szerkesztő, aki maga is gyakorló író. A mester kapaszkodót jelent a kezdő író lelkiállapot-változásainak szédítő hullámvasútján, mert hol a motiváció fogy el, hol az önbizalom, máskor az önfegyelemnek voltam híján. A kezdetekkor nehéz egyszerre szerzőként és olvasóként bánni a szöveggel, ebben segít a külső szem, aki lehetőleg nem elfogult és önérdektől mentes, viszont kellően elhivatott és kitartó. A nyelvi nehézségeken túl, mint a túlzott igekötő-, kötőszó- vagy névmáshasználat, sokkal nagyobb problémát jelentett a világszemléletem, amin rengeteget változtatott egy tapasztalt szakmabelivel folytatott több millió leütésnyi diskurzus. Az egész életmódomat, felfogásomat áthangoltam a mester mellett, akit nem neveznék meg, de akinek ma is hálás vagyok, hogy – a valós, fizikai távolság ellenére, ami kimondottan jót tesz a mester-tanítvány kapcsolatnak – olyan közel kerülhettem hozzá, mint a japán harcművészeti iskolákban az uchi-deshi, azaz a belső tanítvány.

tamaskincso4

– Valóban, az írással párhuzamosan harcművészetet is tanul. Miként járul hozzá az aikidó az írói munkához?

– Helyszűke miatt, és mert ez egy nagyon hosszú történet, csak azt emelném ki, hogy az önfegyelmet erősíti. Annál nagyobb szükség semmire nincs.

– A történetek kapcsán felmerül a kérdés, hogy az író életéből mi tartozik a nagyközönségre? Milyen visszajelzéseket kapott a szakemberektől, milyet az olvasóktól?

– A kötet nem utal arra, hogy egy író életének lennénk szemtanúi, benne az irodalom említésre sem kerül. Véleményem szerint az íróság magánügy, az írói létforma nehézségei specifikus problémák, amelyek nem jellemzőek az olvasóra, amennyiben az olvasó maga is nem író. (Szakmán belül működik egyfajta kíváncsiság.) Prózában különösen nagy figyelmet fordítok arra, hogy olyan témával foglalkozzak, ami az átlagos, nem szakmabeli olvasót érdekelheti.

A szakma reakciója vegyes, mint a zakuszka. Nem mondhatnám, hogy le tudtam vonni valamiféle használható következtetést, már csak azért sem, mert a könyvről eddig kizárólag férfiak írtak. Márpedig A Csinált-patak állatkertje arról szól, hogy van élet férfi nélkül, és nem is akármilyen – ez a koncepció nyilván nem túl imponáló. Egyik recenzió a feszültséget, a drámát hiányolja, merthogy a „gyermekek apjuk nélkül maradtak”. Ilyesmiről szó nincs a könyvben. A feltételezés valószínűleg hasonló sztereotipikus látásmódból ered, ahogyan a bibliai tiltott gyümölcsöt értelemszerűen az almával azonosítjuk. Ha valaki fellapozza a Teremtés könyvét, megdöbbenve tapasztalhatja, hogy sehol nem szerepel az alma kifejezés, mégis hajlamosak vagyunk Éva kezében almát látni, feltételezésem szerint azért, mert a képzőművészetben valahogyan ábrázolni kellett, az alma-Éva-kígyó triász pedig archetípusként épült a köztudatba. A könyv a válás utáni időszakot mutatja be mint életszakaszt, amely lehetővé teszi, hogy az egyedüllétben olyan dolgokra figyeljen az ember, amire addig nem jutott idő vagy energia. Az újjáépülés csak nyugodt, megállapodott körülmények között lehetséges, és csak amennyiben az alany nem hurcolja magával a traumáit, amelyek mindig valamiféle konfliktust jelentenek más szóval drámát legyen az külső vagy belső. A magány egyik szépsége az, hogy nincs kivel harcolni, legfeljebb az ember saját magával, és ez gyakran építő jellegű. A kritika többszörösen kiemeli a motorfűrészt, a márkaboltot, a terepjárót, a bébiszittert, a méregdrága tömegkályhát (erről sincs szó), avagy az anyagi oldalt, amely a kötetben valóban említésre kerül, mint a mindennapi élet része, de semmiképpen sem a kritikában említettekkel arányosan. Egy másik recenzióban szintén a hiányt emelik ki, ugyanis a kötetet lehet regényként is olvasni, és valószínűnek tartom, hogy aki regényként olvassa, hiányérzettel marad. Mint szerzőt, több ízben meg is kérdeztek, hogy miért nem került be a válóok. Hát azért, mert a kötet nem arról szól, másrészt meg bármit is írnék, csupán részigazság lenne vagy ami még rosszabb a narrátor vagy a szerző egyszemélyes igazsága. Egyszóval A Csinált-patak állatkertje kapcsán eddig megszületett recenziók és a kritika szerintem messzemenően nem fedi azt, amit a kötet tartalmaz vagy képviselhet.

– Kikből áll a könyv célközönsége?

– Nem hangzik túl szerényen, de azt kell mondanom, A Csinált-patak állatkertjét bárkinek tudom ajánlani hétéves kortól felfelé. Vagy amikortól egy gyerek már olvas.

– Konok, elszánt munkát folytat az erdőhöz közeli házában, két gyerekkel, elváltan. Ez egy nőnek azért nagy kihívás. Hogyan befolyásolja ez a fajta életmód az írásait?

– Azontúl, hogy az első könyv kimondottan erről szól, sehogy. A favágás éppúgy rendszeres feladat, mint a fűnyírás vagy a gyerekek szállítása iskolába, edzésekre meg különórákra  – ezt hívják napirendnek. A kötelezettségeimet többnyire magam választom meg, ahogyan azok nehézségi fokát is.

– Női emancipáció. Mi a véleménye erről?

– Ez egy összetett és rendkívül izgalmas téma, amellyel prózában foglalkozok. Kis türelmet kérek, amíg a kéziratokból könyv lesz.

– Mit jelentenek az írásaiban gyakran előforduló rövid mondatok, a tárgyilagosság, az egyes szám harmadik személy használata?

– Hangulat, időszak és mű kérdése a stílus, az Állatkertbe ez jutott, egy másik, leendő könyvem hosszú, gördülékeny, összetett mondatokból áll. A tárgyilagosság, a szereplők és az események távolról való kezelése segít filmszerűvé tenni a képsort, ami az olvasó fejében keletkezik, továbbá az E/1-től való elszakadás lehetővé teszi, hogy azt is lássuk, amit az egyes szám első személyben beszélő narrátor nem láthat. Van regényem, amiben mindvégig E/1-et használok, viszont három narrátorom van, ezáltal ugyanazt a történetet három különböző szögből figyelhetjük. Amennyiben lehet, óvakodok az egysíkú megközelítési módtól.

tamaskincso5

– „Nem félek én a kutyától, szívem. Semmitől már.” Az az olvasó érzése, hogy valami feldolgozatlan nagy csapás érhette életében, amelyet elszántan próbál minden nehézség felvállalásával úgymond palástolni vagy megoldani. Hogyan látja ezt?

– A Facebookon annyi fantasztikus bölcsesség található, egyik közülük így hangzik: „Minden, amit akarsz, ott van a félelem túlsó partján.” Aki – hozzám hasonlóan – átúszta ezt a folyót, tudja, mit takar az idézett mondat. Amikor az ember újrateremti önmagát, mert erre kényszerül, hirtelen elszakad az érzékelhető

valóságtól, és ez a hosszan tartó bizonytalanságérzés miatt félelmetes állapot. Nincs kapaszkodó, csak a sodrás, minden plasztikus és megfoghatatlan, közben az ember levegő után kapkod, és próbál fennmaradni. Aki tudna segíteni, elugrik, aki segíteni akar, nem tud. Az egyén a környezete segítségével, a többi ember visszajelzései által határozza meg önmagát, ez manapság, amikor jóformán csupa idegen vesz körül, különösen nehéz. Felszámolni egy házasságot radikális környezetváltást jelent, hiszen az évek alatt az ember agyába beégnek a szokások, amelyek tényszerűen valóságosnak tűnnek, sőt megváltoztathatatlannak. Másik kedvenc bölcsességem a világhálóról így hangzik: „Ha el tudsz képzelni magadnak egy jobb életet, meg is tudod teremteni.”

Úgy gondolom, írni arról érdemes, amit az ember nehezen tud elképzelni. Ez az újrateremtődés is megérne egy regényt, az ötlet régóta foglalkoztat, keresem az analógiát, amelynek segítségével megjeleníteni lehet a szavakban nehezen megfoghatót. A szavak mögé történet kell, értelmezhető, könnyen fogható és jól átlátható történet. Történet nélkül nincs regény.

– Mint író mit gondol, mitől jó egy könyv?

– Egy jó könyv – de film vagy színdarab is – elvezet valahová. Valahonnan, egy ismerős környezetből elvezet valahová, ahol még nem jártam. Ablakot nyit, amelyen keresztül végre olyat láthatok, amit addig nem, új összefüggések megteremtését segíti elő. Az olvasó érdeklődését nem könnyű fenntartani, itt jön képbe az információ adagolásának sorrendje, a dramaturgia, a mű szerkezete, a jól megválasztott téma. Egy jó könyv végigolvastatja magát, egy jó filmet megszakítás nélkül végignézünk (reklám közben cifrán szentségelünk). A jó színdarab harmadánál nem jut eszünkbe, hogy ki kéne menni egy cigire.

– Kutyák, halak, teknősbéka és macska mellett, amelyek megszokott háziállatnak számítanak, egy Mák nevű hollót is tart, aki mára a Tamás Kincső-imázs részévé vált. Nem tart attól, hogy életmódbeli furcsaságai, különcsége miatt boszorkánynak bélyegzik?

Hál’ istennek – bár mai világunkra sem az intellektuális túlerő jellemző – annyira már csak kilábaltunk a középkorból, hogy amennyiben így lenne, remélhetőleg a megbélyegzés nem fenyegeti a testi épségemet.

Gyermekkorom óta kénytelen vagyok figyelni, hogy mennyire csal a valóságérzékelésem. Amikor az ember ír egy dolgozatot, és a kiértékelésére vár, netán rangos verseny vagy pályázat részeként, aminek jelentős tétje is van, önmagát automatikusan értékeli, azaz felkészül egyfajta reakcióra. Elég korán és számos csalódáson keresztül rá kellett jönnöm, hogy a környezetem válaszreakciója, rám vonatkozó értékelése korántsem felel meg az elvárásaimnak, azaz – abból a pontból vizsgálva – a jövő egyáltalán nem az elképzeléseim szerint alakul. Sokkal hosszabb időnek kellett eltelnie, mire beláttam, hogy az életemet meghatározó személyek valóságának éppoly kevéssé van létjogosultsága, mint a sajátomnak. Azt hiszem, ekkor váltam végérvényesen szabaddá, ugyanakkor egyszer s mindenkorra magányossá. (Így hangzik szépen fogalmazva, hogy magasról teszek rá, ki mit gondol.)

– Mesélne a készülő munkáiról?

– A régebben Amerika címen emlegetett regényemet a Mentor Könyvek 2017-ben kiadja, már a szerkesztési fázisban vagyunk. A nyáron született Fehér kavicsok című levélregényt a kolozsvári Sétatér Kiadó olvassa. Kíváncsian várom, ha egy kis szerencsével hamarosan mindkettőből könyv lesz, melyik ér jobban célba. Egyiket ugyanis – mondhatni – vért izzadva írtam, másikat pedig kivágtam zsigerből, egyetlen nagy lendülettel.

– Milyen érzésekkel gondol az esztendőre, amelytől néhány napja búcsúztunk? Mit vár el saját magától az új évben?

– Ha a 2017-es év csak olyan jó lenne, mint amelyiktől múlt héten elköszöntünk, az maga volna a csoda. De olyan nem lehet, mert a 2016-ban megszerzett két irodalmi ösztöndíjam majdhogynem fedezte a havi költségeimet, így biztosítva az íráshoz szükséges időt, nyugalmat és relatív kényelmemet. Nagyon szeretném, ha megjelenhetne a három közül két regényem, de ezt már nem magamtól kell elvárnom. Az új évben a 2018-ra szánt két könyvemen dolgozom, egyik novelláskötet, másik pedig – Lila hajtű címmel – a legnagyobb terjedelmű és a legkomplexebb regény, amit eddig írtam.

 


tamaskincso3TAMÁS KINCSŐ

1982-ben született Csíkszeredában.

Tanulmányait előbb a Nagy István Művészeti Líceumban, majd a Márton Áron Gimnáziumban végezte, később a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen tanult, ezt követően Kolozsváron klinikai gyógyszerészként szakosodott.

Két iskoláskorú gyermekét elvált szülőként a volt férjével közösen neveli, így kellő ideje és energiája marad az írásra.

Prózaírással 2014-ben kezdett komolyan foglalkozni, első kötete, A Csinált-patak állatkertje címet viselő novellafüzér 2016-ban elnyerte az E-MIL Méhes György-debütdíját.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY