SHARE

Kézdivásárhelyen születtem 1997-ben, 2016-ban érettségiztem a helyi Református Kollégiumban. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kézdivásárhelyi Református Kollégium számomra az iskolák iskolája. Az ott eltöltött négy év felkészített arra, hogy felelős felnőttként, saját döntéseimben bízva, és azokat vállalva kezdhessem az „életet”.

Amúgy tanulni sohasem szerettem, azaz hogy igen, de nem azt, amit a különböző tantárgyak programja, tankönyvei előírtak. Ezért azt mondtam, ha sikeresen túlleszek az érettségi vizsgán, nem akarok többet tanulni, talán később, 1-2 év múlva. Dolgozni szeretnék, megállni a saját lábamon, és élni az életet. Minden vágyam az volt – mint minden embernek egyébként –, hogy pénzt keressek, világot lássak.

 

Érettségi előtt megközelítőleg fél évvel megismerkedtem egy fiúval, aki nemrég jött haza Ausztriából (ott dolgozott közel egy évet), ahol édesanyja már négy éve él és dolgozik. Megszerettük egymást, s ettől kezdve már közösen tervezgettük, hogyan tovább. Úgy döntöttünk, hogy hallgatunk az anyukája hívó szavára, és kimegyünk hozzá.

Október elején érkeztünk a Salzburg melletti Strasswalchen nevű helységbe. Szabolcs anyukája nagy szeretettel fogadott. Már készen várt minden, két hét múlva be is költözhettünk a minden igényt kielégítő berendezéssel felszerelt, „saját” kis lakásunkba. Marika néni közben azon is dolgozott, hogy megfelelő munkahelyet kerítsen nekünk. Ez idő alatt nyelvtanfolyamra jártunk, hogy ismerkedjünk a nyelvvel, ugyanis angolul beszéltem valamennyire, de a német nem igazán ment. Ismerkedtem a környékkel is, figyeltem az embereket. A lakásunk környékén nem igazán láttam helyieket, többségében törökök, románok, szerbek laknak itt. Egy hónap után a szomszéd településen lévő McDonald’s-ban kezdtem dolgozni mint tanuló gyakornok, ugyanis két héttel később nyílt a mi falunkban is annak egy fiókja. Azóta ott dolgozom.

3000-meteren

A McDonald’s-ot nem kell senkinek bemutatni, mindenki ismeri, tudja, hogyan működik, mit kell, mit lehet ott dolgozni. Az első napokban nagyon nehéznek tűnt a munka, elfáradtam a nyolc óra alatti folyamatos állásban, jövés-menésben. Fájt a lábam, nehezen beszéltem a nyelvet, csupa idegen vett körül, egyáltalán nem éreztem jól magam. Azt mondtam édesanyámnak, hogy megyek haza, tanulok, dolgozok kevés pénzért, de itt nem jó. Ő biztatott, hogy minden kezdet nehéz, ha már ezt vállaltam, nem futamodhatok meg, a kezdeti nehézségek elmúlnak, megszokom stb. Persze mindezt én is tudtam, sőt azt is, hogy otthon kétszer ennyi munkáért kapnék negyedennyi fizetést, ami csak élelemre és számlákra elég, ha elég. Különben nem is igazán tudom, hogy otthon hogyan fizetik ezt a munkát, hiszen a mi kis városunktól a 60 km-re lévő Brassóban van a legközelebbi „meki”. A vendéglátóipart viszont kipróbáltam, dolgoztam néhány hetet az egyik helyi étteremben, aprópénzért. Elmondhatom, hogy most tíz százalékát sem kell dolgoznom annak, amit ott dolgoztam.

Ennek ellenére haragudtam mindenre és mindenkire. Hiányzott az otthon, hiányoztak a szüleim, a testvérem, a rokonok, a barátaim. Hiába vett körül gondoskodó szeretet, hiába tett meg mindent a barátom és az édesanyja, hogy jól érezzem magam, én haza akartam menni. És haza is mentem volna, ha a szerelem nem lett volna erősebb mindezeknél.

Közben zajlott az élet. Általában szerencsés embernek tartom magam, s ez most is bebizonyosodott.  Marika néni mindent intézett, én sokszor nem is tudtam, hogy éppen miért megyünk ide vagy oda, csak hívott, ültünk autóba, és mentünk egyik vagy másik hivatalba. Persze érdeklődéssel figyeltem és követtem a történéseket, munkahelyemen több magyar és román kolléga is volt, akikkel szóba tudtam állni már az elején, így sok mindent megtudtam az osztrák mentalitásról, az itteni fizetésekről, a munkavállalók jogairól stb.

munkaban

 

Osztrák mentalitás és életforma

Lassan körvonalazódott egy teljesen új, az otthon megszokottól teljesen eltérő társadalom, ahol nagyjából mindenki jól él, nyugodt, ahol élik a mát, s nincs gondjuk a holnapra. S mindennek szerintem csupán annyi a magyarázata, hogy szigorú, de betartható és mindenki által be is tartott törvények szerint élnek. Az állam megbecsüli és értékeli a „munkásembert”. Aki dolgozik, azt becsületesen megfizetik, sőt különböző pluszjuttatásokban is részesítik. Például minden év júniusában és decemberében minden hivatalos munkaviszonyban lévő alkalmazott kap egy-egy plusz teljes fizetést. A minimálbér 1200 euró, ezen aluli fizetéssel senkit nem alkalmazhatnak a munkaadók. Aztán az olyan munkahelyeken, ahol nincs hétvégi szünet, mint amilyen az enyém is, nem szabad 12 napnál tovább folyamatosan dolgoztatni, kötelező szabadnapot adni, különben büntetik a munkaadót, sőt a munkavállalót is, ha nem kérte a szabadnapot. A munkaszüneti napokat – hétvége, ünnepnapok – duplán fizetik, ez is kötelező, nem létezik olyan, hogy nincs pénz, kiadjuk szabadnapban vagy hasonlók. Ha valaki becsületesen és a követelményeknek megfelelően végzi a dolgát, minden esélye megvan arra, hogy fizetésemelést kapjon, vagy könnyebb munkafázishoz kerüljön. Én például két hét alatt a konyhai részről előkerültem a pénztárhoz, ami szerintem a legkönnyebb. A hivatalosan munkaviszonyban lévő személyeknek itt teljesen ingyenes az egészségügyi ellátás, beleértve a fogászatot és a gyógyszereket is.

koszti

Strasswalchen egy megközelítőleg 4000-es lélekszámú falu, de az utcákat járva egy otthoni közepes nagyságú várost képzelhetünk el. Van itt sok étterem, gyönyörű kávézók, gyár, szupermarket, és elég sok idegen. A helyiek kizárólag katolikusok, rendkívül becsületesek, kedvesek és előzékenyek. Meglepett egy érdekes jelenség, amit amikor megtapasztaltam, a nagyanyáink által emlegetett, 40-50 évvel ezelőtti székely falvak jutottak eszembe: itt mindenki mindenkinek köszön, ha ismerős, ha nem, utcán, étteremben, üzletben, bárhol, és nem akárhogyan, hanem az otthoni Dicsértessék a Jézus Krisztus!-nak megfelelő kifejezéssel. És nemcsak itt, a faluban, hanem az egész környéken, sőt a városban, Salzburgban is.

Az emberek mentalitására visszatérve, egy érdekes eset: a barátom a helyi sajtgyárban dolgozik. Egy nap – alig két hete dolgozott akkor – egyedül maradt, mert a betanító kollégája megbetegedett. Szüksége volt valamilyen gépezetre, ami neki nem volt. Odament egy idősebb kollégájához, aki éppen nem használta a sajátját, s kérte, hogy két percre adja oda neki, hogy boldoguljon. Az készségesen és szívesen oda is adta, ám két perc múlva odament hozzá, és azt mondta: „Letelt a két perc, kérem vissza!” Szabolcs hiába mondta, hogy még nem végzett, pardon nem volt, vissza kellett adni. „Két percre kérted, ha több dolgod volt vele, miért hazudtál?” – jött a magyarázat.

Salzburg gyönyörű város, az óváros nekem kicsit Brassót juttatja eszembe, szinte otthon érzem magam, ha ott sétálgatok. A gyönyörű régi épületek, a város fölé magasodó sziklahegy, tetején a várral, a szerelmesek hídja, a sok szép templom, Mozart emléke és még sok-sok szépség teszik különlegessé.

 

strasswalchen

Tervek

Persze, ez mind szép és jó, de nem mondtam le arról, hogy hazamenjek, és elvégezzek egy egyetemet vagy technikumot.

Leginkább az egészségügy, a beteggondozás területe vagy a gyerekekkel való munka vonz. Még nem döntöttem el, hogy hogyan tovább, de nem szándékozom itt maradni. Célom, vágyam, hogy otthon tegyem hasznossá magam, és megpróbáljam kamatoztatni az itt szerzett sokrétű tapasztalataimat. Ha másként nem, legalább szociális téren. Szeretném, ha minél többen megélnének egy ittenihez legalább hasonló életformát, életérzést, még akkor is, ha nincs meg az az anyagi biztonság, ami itt, Ausztriában.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY