SHARE

Csíkszeredában született, és a természet közelségében nőtt fel. Egyetemistaként Temesvárra vezetett az útja, aztán Budapestre, végül vissza a szülőföldjére, ahonnan indult: a természethez, a gyökerekhez. Két világ találkozik benne és alkot egyedi egészet: a grafika és a fotó világa, ahol egyaránt jelen van ember és természet, sorsok és történetek. Kristó Róberttel beszélgettünk.

 

– „Egy pillanatba bele lehet sűríteni egy egész életet, egy világot, amit nem lehet leírni vagy megfogalmazni” – olvasható a honlapodon, most mégis arra biztatlak, hogy szavakkal fejezd ki a megfogalmazhatatlant… Néhány napja nyitották meg a Természetes vonalkódok című kiállításodat a Székelyföld Galériában. Mi volt az előzménye ennek a kiállításnak, és miben rejlik a különlegessége?

– A kiállítás csírája mélyen a múltban gyökerezik, amikor 2008-ban tanáraim, Márton Árpád és Gaál András jóvoltából lehetőségem nyílt részt venni egy nemzetközi alkotótáborban a Gyimesekben, Borospatakán. Jártam már ott korábban is, de mindig csak rövid időre. Ezúttal egy másik arcát ismerhettem meg a helynek, hiszen volt időm megfigyelni, és átszűrni magamon az élményt. Látva a parasztházakat, érintve az oldalukat, látva a csűrt, érezve a textúrát, felfedeztem a fát mint anyagot. Felfedeztem a fa történetét: közel száz éve tört a föld felszínére, növekedett, otthont és táplálékot adott az erdő lakóinak, aztán feldolgozták, és építőelemmé alakult át, a nap kiszárította, és az évgyűrűk közül kiporladtak a puha részek. Én ezt az öreg, aszott, mintázatokban gazdag arcát ismertem meg akkor a fának, és rögtön neki is láttam az alkotásnak, mert jött az ihlet. Megszólítottak a fák, és mesélni kezdtek…

A frottázs- vagy dörzsnyomattechnikát választottam a képek megalkotásához, amely egyike a legrégibb nyomatkészítő eljárásoknak. A módszer egyszerű: ráhelyeztem a papírt a leképezni kívánt felületre, és szénnel átdörzsölve a papír erezethez simuló síkját, megkaptam a fa lenyomatát, sorsát, arcát. A frottázsok készítése közben körvonalazódott bennem, hogy a lenyomatok alapját képezik majd a grafikáimnak, és ezáltal új értelmet nyernek, új környezetbe kerülnek.

A Természetes vonalkódok című kiállításom különlegessége az, hogy most először jelentek meg a fényképeim és a grafikáim egy helyen, karöltve. A kiállítás természetfotók és frottázsalapú grafikák harmóniája egymással párhuzamba állítva. A fényképeimmel a természet valóságos képét adom vissza, a grafikáimmal pedig azt, amit a természetben látok és érzek. Van a szénvonásokban valami plusz a fényképekhez képest, egy darab önmagamból.

– Milyen kiállítások előzték meg ezt a fényképeket és grafikákat egyesítő tárlatot? Honnan vezetett az út a vonalkódok világába?

– Két önálló kiállításom volt mostanig, mindkettő a ma már nem létező Golden Galleryben, Csíkszeredában. Az első kiállításomat 2003-ban szerveztük meg Tájszeletek címmel. A kiállított alkotások Kristó Tibor Griek és varjak című verseskötetének illusztrációi voltak, amelyek a monotípia technikájával készültek (a monotípia a 17. századi Itáliából ered, és a grafika, valamint a festészet határmezsgyéjén áll, a frottázshoz hasonlóan ez is egyfajta lenyomat). A második kiállításom 2004-ben valósult meg Belső tájak, külső tájak címmel. Ezúttal a fényképeim kerültek előtérbe, megmutatva munkásságom egy új arcát. A legjobb fotóimból válogattam az alkalomra, közel tíz év termését mutatva be a közönségnek tájképek, portrék és szociofotók formájában.

Hová vezethető vissza az életedben a természet szeretete?

– Minden gyermekkoromban kezdődött. Én ugyan Csíkban nevelkedtem, de a nyarakat vidéken töltöttem a nagyszüleimnél, akik még a régi életmódot folytatták: kaszáltak, takartak, állatokat tartottak, télen pedig fát vágtak. Emlékszem, hogy akkor még nem volt mindegy, hogy milyen évszakban és milyen holdálláskor mennek ki az erdőre favágás céljából. Ma, a természetellenes vonalkódok világában, úgy tűnik, már nem foglalkoznak ilyen „apróságokkal” – a természet nem kapja meg a neki járó tiszteletet. Ez szomorúsággal tölt el.

Engem a nagyszülőkkel töltött idő és a paraszti élettel járó fizikai munka tanított meg a természet szeretetére és tiszteletére. Akkor még harmóniában élt a székely ember a környezetével… Ez a kép annyira belém ivódott, hogy azóta is bennem él, és az alkotásaim által arra törekszem, hogy tovább éltessem azt.

A borospataki alkotótábor és a Természetes vonalkódok című kiállításod között majdnem tíz év telt el. A fotózás kivárásos módszer, a grafikák megalkotása is időigényes tevékenység. Milyen szerepet tölt be a türelem az életedben?

– A türelem az alkotás egyik alapfeltétele. Főleg a grafikáknál emelném ki ennek fontosságát, hiszen nem lehet azokat csak úgy pikk-pakk elkészíteni, hanem finom, aprólékos mozdulatokkal és vonásokkal lehet csak életre hívni őket. Siettetni értelmetlen. Meg kell annak érni…

– Miért választottad a szürke színt a jelenleg kiállított grafikáid alapjául?

– Ahogy az életben az arany középút megtalálásában a türelem fontos szerepet tölt be, úgy a grafikáim esetén a szürke szelídsége harmonikus hátteret biztosít a fények és árnyékok megjelenítése szempontjából. A szürkével az volt a célom, hogy kiiktassam a nagy kontrasztokat, hiszen a szélsőségek nem célravezetőek. Így összhangban vannak a fényképek a grafikákkal, és egyik sem vetekszik a másikkal, inkább testvérek.

A grafikáim által önmagamon átszűrve mutatom meg a témát és vonalakkal mesélek történeteket: meglátva a fák árnyékában a madarat és a katedrálist – mindent, amit az a fa valaha láthatott és láthat. A fekete és a fehér véglete között millió árnyalatban teszem láthatóvá a leírhatatlant.

A honlapodon azt olvastam még, hogy „a jó fotó egyszerűen él, mesél”. Látva a portréidat és a falun készült szociofotóidat valóban úgy érzem, hogy a képeken sűrűsödik valami, amit nehéz szavakba önteni. Mesélnél ezekről a képi formában megjelenített történetekről?

– Nagyon szeretek barangolni a falvakban. Elindulok, és megyek, amerre sodor az élet, amerre vezetnek a megérzéseim. Bekopogok egy-egy házikóba, ahol úgy látom, van élet, és szóba elegyedek a lakókkal. Általában kedvesek és barátságosak, de olyan is előfordult már, hogy kirakták a szűröm. Általában az a jellemző, hogy jókat beszélgetek az öregekkel, és látványos képek is születnek. Emlékszem, hogy egyszer meglátogattam egy idős asszonyt, és úgy készítettem róla fényképet, hogy a fényképezőgépet felszereltem a szoba mennyezetére. Aznap sikerült elkapni egy jó pillanatot, amikor a hölgy éppen olvasót morzsol, mindezt a szoba méreteihez képest madártávlatból bemutatva.

– Tanítasz is. Hogyan jött a tanítás az életedbe? Mennyire van egyensúlyban az alkotás és a tanítás a mindennapjaidban?

– Az egyetemi tanulmányaim alatt a Hargita Népénél beletanultam a fotóriporterkedésbe, és az volt a tervem, hogy tanulmányaim végeztével elhelyezkedem a napilapnál alkalmazotti munkakörben, de az élet másképp hozta. Mire frissen diplomázott fiatalemberként hazaérkeztem, a Hargita Népénél már betöltötte valaki a fotóriporter szerepét, ezért más megoldást kellett találnom. Így vezetett az út a tanügybe, ahol mai napig tevékeny vagyok, és az is maradok még hosszú ideig. A szükséges vizsgák teljesítése után a Tanulók Házához kerültem, ahol magam alakíthattam ki a programot, és olyan gyerekeket taníthattam, akik szabad akaratukból választották a rajzkört vagy a fotókört, és örömmel alkottak.

Úgy érzem, hogy egyensúly van az életemben, jó úton járok. A tanítás és az alkotás kitűnően kiegészítik egymást. Tanítóként azon munkálkodom, hogy a művészettel kapcsolatos tudásanyag mellett átadjam a diákjaimnak a természet szeretetét és tiszteletét; művészként pedig a fotózás és a grafika, azon belül is a monotípia és a frottázs olyan egységét igyekszem megalkotni, amely nem szokványos; egyedi módon mutat meg és mesél. Fontos számomra az egyensúly, hiszen a mérleg jegyében születtem, és mindig harmóniára törekszem.

– Mik a terveid? Lesz következő kiállítás?

– Vannak terveim. Szeretném növelni a felületeket. Valamikor a frottázstechnikával csűrkapun kezdtem dolgozni, de nem csűrkapu méretben, most rajztáblákon dolgozom, és azokat egyre növelem. Tervezek alkotni egy csűrkapu méretű képet, hogy az a formavilág, ami mostanig megjelent egy-egy képemen külön-külön, az mind megjelenhessen egyetlen papíron. A témát még nem tudom – éppen érik. Előfordulhat, hogy nem tájkép lesz, mint a jelenlegi kiállításom darabjai.

– Mit jelent számodra a fotózás, a rajzolás, az alkotás?

– Ha egy szóban kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy az alkotás számomra szabadság.

 


kristorobert7KRISTÓ RÓBERT

1974. október 19-én született Csíkszeredában.

A csíkszeredai Nagy István Képzőművészeti Középiskola tanulója volt, később a Temesvári Nyugati Tudományegyetem képzőművészeti fakultásának képgrafikai szakán diplomázott. 2000 és 2001 között a Magyar Képzőművészeti Egyetemen részképzésben tanult.

1996 óta alkotótáborok aktív résztvevője. 2003 és 2016 között tíz tábor szervezője.

Önálló kiállításai:

  • Tájszeletek ‒ grafikai kiállítás, 2003;
  • Belső tájak, külső tájak ‒ fotókiállítás, 2004.

A csíkszeredai Prisma fotóklub aktív tagja.

2001 óta vizuálisnevelés-oktató a Tanulók Házában.

2008-ban sajtófotó-pályázaton II. díjat nyert portré kategóriában; 2010-ben a Photo Natura pályázaton makrofotó kategóriában nyert Ékkő című képével.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY