SHARE
Fotó: Oscar Alessio

Rövidfilmekben játszik, standup műsorokat ad elő, szöveget tanul, forgatásokra jár, közben pedig a konyhában is remekel. Noha sokáig „Ausländer”-ként, vagyis kívülállóként kezelték, ő mégsem adta fel, elmondása szerint mindvégig hitt abban, hogy a megpróbáltatások után valami igazán jó vár rá.

Ágota életútja jól példázza, a színház, a színészet nyelvtől és földrajzi elhelyezkedéstől független, ha valakit igazán megszólít ez a szakma, semmi nem állíthatja meg álmai elérésében. 

 

– Csíkszeredában kezdtél ismerkedni a színművészettel, tizedik osztálytól azonban a Plugor Sándor Művészeti Líceumba jártál. Miért döntöttél a váltás mellett?

– Csíkszeredában mi voltunk a második drámaosztály, így még nem volt annyira kiforrva a szak, minden héten kicsit úgy csináltunk, mintha játszottunk volna, de nekem ennél többre volt szükségem. Egy diáktalálkozó alkalmával láttam a szentgyörgyi Osonó Színházműhely egyik előadását, utána pedig hazamentem, és elmondtam a szüleimnek, hogy döntöttem: Szentgyörgyre akarok menni, ott akarok tanulni – így kerültem 14 évesen egy másik kisvárosba. Tisztelem a szüleimet, hogy hagyták, hogy csináljam, amit a fejembe vettem.

– Honnan jött ez az erős elhatározás a színészet mellett? 

– A testvérem egy csodagyerek, mai napig fontosnak tartom a veleményét, felnézek rá. Hat nyelvet beszél, valamikor ő is standupozott, az iskolában mindenben jó volt, én pedig valahogy semmiben. Tudtam, hogy a Márton Áron Gimnáziumba nem kerülnék be, ezért alternatív utat kellett keresnem, olyat, amiben kicsit én is kitűnhetek. Úgy gondoltam, a színészet szép dolog, sorra néztem a régi filmeket, arról álmodoztam, milyen jó lenne Tolnay Klárival játszani…

Szentgyörgyön az Osonó vezetője, Fazakas Misi óriási hatással volt rám – elkezdtem olvasni, gondolkodni, nagyon sok minden elindult bennem. A Misivel való foglalkozásokon úgy tanultunk, hogy beszélgettünk, megtanultunk véleményt formálni adott témákról, mai napig nagy példaképemnek tartom őt.

dimen.agota7

– Iskolai tanulmányaid befejeztével egy évet jártál a marosvásárhelyi színművészeti egyetemre.

– Az iskola után színire felvételiztem, de csak a bábosztályba jutottam be. Itt nem igazán találtam a helyemet, utáltam a bábokat, azt a formát kerestem, ahogy Misivel dolgoztunk, mert én azt ismertem, és nekem az volt a legtökéletesebb út, az igazi színház. Egy év után azt mondtam, ez így nekem nem jó, inkább megtanulok egy másik nyelvet, csak menjünk tovább.

– Németországban német nyelvtudás nélkül jelentkeztél az ottani színiképzésre, három év múlva pedig sikeresen diplomáztál Zürichben. Honnan volt erőd helytállni egy számodra teljesen idegen kultúrában?

– Olyan naiv voltam, s ennek annyira örülök, mert nem gondoltam arra, hogyan jutok majd be színiosztályba Németországban, ha nem beszélem a nyelvet. Itt egyébként minden nagyobb városban működik egy állami főiskola, és felvételi esetén a fiatalok vándorolnak egyik intézményből a másikba, van, ahol továbbjutnak, és van, ahol nem. No, én megtanultam kívülről három monológot, és nyakamba vettem a városokat. Németországban nem sikerült bejutnom sehová; az utolsó meghallgatásom Zürichben volt, ahol 1200 fiatalból bejutottam a legjobb 15 közé, a harmadik forduló után azonban azt mondták, nem vesznek fel, de egy hónapig ingyen dolgozhatok az iskolában. Azt az egy hónapot soha nem felejtem el, akkor még Németországban laktam, és minden nap átmentem Svájcba. Egyik reggel felkeltem, felpattantam a biciklire, mert sietnem kellett az állomásra, és amikor elhaladtam egy autó mellett, annak épp kinyitották az ajtaját, én pedig kiterültem a földre. Megütöttem magam, de akkora erő, akarat volt bennem, hogy semmi sem érdekelt, tudtam, hogy ez az egy hónapom van, minden percét ki akartam használni.

A felajánlott hónap utolsó napján épp akrobatikaóránk volt, amikor egyszercsak bejött az összes tanár a terembe, engem pedig kiküldtek onnan. A tanárok elmondták a társaimnak, hogy engem már nyáron felvettek, de kíváncsiak voltak arra, lehet-e velem dolgozni a nyelvi hiányosságaim miatt, és úgy döntöttek, maradhatok. Az osztályomból többen levelet írtak a dékánnak, hogy ez egy svájci német színház, ők nem tudják elfogadni, hogy felvettek valakit, aki alig tud beszélni. Ezt követően szavazást szerveztek, hogy mindenkinek rendben van-e, ha maradok… Nagyon rosszulesett ez a fogadtatás, úgy éreztem, annyi mindent tettem ezért a lehetőségért, és megérdemelten kaptam.

Végül itt maradtam, és két év ingázás után Zürichbe költöztem. Hétfőtől péntekig iskolába, próbákra jártam, németet és külön beszédtechnikát tanultam, hogy mérsékeljem az akkcentusomat, hétvégenként pedig – hogy fenn tudjam tartani magam – egy dzsesszbárban dolgoztam, és szinte soha nem aludtam. Így éltem az életemet öt évig, még az árnyékomat is átugrottam, éreztem, hogy felépítettem magamnak valamit, ami jó, és annyira akartam, hogy volt erőm csinálni.

– Hogyan sikerült végül beilleszkedned?

– Volt két tanárom, egy beszédtechnika-tanár és egy színészmesterség-tanárnő, akik nagyon akartak segíteni nekem, de két évnek kellett eltelnie például ahhoz, hogy azt mondhassam, vannak barátaim, akiket fel tudok hívni, akikkel meg tudok inni egy kávét. Elmesélek egy történetet, ami jól tükrözi az akkori helyzetemet: az elején minden reggel játékkal kezdtünk az egyetemen, egymásnak kellett dobni a labdát, és a nevén szólítani azt, akinek épp dobni készülsz. Nekem soha senki nem dobta a labdát, senki nem értette, hogy miért vagyok ott. Emlékszem, este felhívtam a szüleimet, és csak azt tudtam mondani: „Édesanyám, nekem senki nem dobja a labdát.”

Szerencsére két-három ember mindig akadt, akik kíváncsiak voltak rám, akik láttak valamit bennem, és segítettek az úton.

– Magyar anyanyelvűként német színésznőnek lenni – úgy gondolom – nem a legegyszerűbb feladat. Neked hogyan sikerült ezzel megbirkózni?

– Én abba sem gondoltam bele, hogy mit jelent németül színésznőnek lenni, csak mentem, és végeztem a dolgomat. Nem tudom, hogy én kerestem magamnak, vagy ez volt megírva, de úgy tekintettem rá, hogy ez a szituáció, lássuk, mit tudunk belőle kihozni. Németül egyébként sokkal jobban meg tudom mondani a véleményemet, a magyar nyelvhez számomra a tisztelet kötődik.

A német akkcentusom miatt sokat támadtak, de egy idő után már nem érdekelt, tudtam, hogy soha nem fogom úgy megtanulni a nyelvet, mint aki ebbe nő bele; én ettől vagyok Ágota Erdélyből, ez hozzám tartozik.

Az egyetem utolsó évére aztán utolért a fáradtság, nagyon lefogytam, fájt a gyomrom, tudtam, hogy senki nem vár rám színésznőként, és még csak elérhetőségeim sem voltak, hiszen minden időmet az iskolában vagy a bárban dolgozva töltöttem. Ekkor azt éreztem, kicsit el kell távolodjak a színháztól, szükségem van legalább egy fél év szünetre. Ezt követően nagyon sokáig nem játszottam, egy irodában dolgoztam.

– A kisebb kihagyást követően végül mégis felfelé ível a színészi karriered. Milyen út vezetett az irodai munkától egy népszerű szórakoztató műsorig?

– Egy idő után úgy éreztem, hiába fektettem bele a sok energiát, nekem soha nem lesz színészként karrierem. Ekkor döntöttem: ha sehol nincs nekem helyem, akkor csinálok magamnak, kitalálok valami újat, mert senki nem fog felhívni, hogy „Ágota, itt van Hollywood”. Írtam egy másfél órás standup előadást, és mindenhol felléptem vele, ahol csak lehetett; ettől kezdve nagyot változott az életem – tavaly nyártól azt érzem, beért a sok munka, végre tudok abból élni, amit tanultam.

Januártól a Dominic Deville Late Night Show című műsorban dolgozom, ami leginkább a Fábry-show-hoz hasonlít, itt én tartom a bemelegítőt a stúdióban ülő nézőknek, a műsorban pedig a műsorvezető munkáját segítem. Filmekben láttam még magamat, de azokban mindig egy figurát alakítottam; saját magadat nézni a tévében teljesen más érzés – amikor az első műsort megnéztük a párommal, odafordultam hozzá, és megkérdeztem: „Silvan, hogy tudtál belém szeretni?”

– A színészet mellett bloggerként is tevékenykedsz.

– Amikor az irodában dolgoztam, éreztem, hogy hiányzik a kreativitás az életemből. A párommal nagyon szeretünk enni, minden nap főzünk valamit, és minden egyes alkalmat egy kisebb ünnepként élünk meg. Az ételeket szépen elrendezem, a párom fotókat készít róluk, és hogy másokkal is megosszuk az örömünket, a képeket egy-egy kedves szöveg kíséretében albumba rendezzük a Facebookon és az Instagramon.

– Ha felhívnának Csíkszeredából egy biztos munkaajánlattal, hazajönnél?

– Nagyon szeretnék egyszer Fülöp Zoltánnal (Fülessel) játszani, ő készített fel a színire, milyen szép lenne, ha a mester és a diák együtt lépne fel egy színpadon… Hosszabb időre azonban nem szeretnék hazamenni, nekem itt még dolgom van.

– Mit gondolsz, milyen lesz majd az ötvenéves Ágota élete?

– Remélem, hogy az ötvenéves Ágota a párjával ül majd a paradicsomosban vagy a körtésben a házuk előtt, és boroznak.

 


dimen.agota6DIMÉN ÁGOTA

1985. augusztus 10-én, reggel hat órakor született Csíkszeredában.

Nyolcadik osztályig a József Attila Általános Iskolába járt, középiskolai tanulmányait a Nagy István Művészeti Középiskolában kezdte, majd a Plugor Sándor Művészeti Líceumban fejezte be.

Egy évig tanult bábművészet szakon Marosvásárhelyen.

19 éves korában került ki Németországba.

2007‒2012 között Svájcban tanult, itt szerzett egyetemi diplomát.

Januártól a Dominic Deville Late Night Show című műsorban játszik, emellett standupol és szabadúszóként kísérleti színházakban is tevékenykedik.

Ágota weboldala itt található.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY

három × öt =