SHARE
Fotó: Erőss Zoltán Levente

Bárhová megyünk, önmagunkkal találkozunk – tartja a mondás, mégis kevesen vannak, akiket nem a nagyvilág sokszínű, lüktető varázsa csábít, hanem saját lelkük, határaik megismerése. A gyergyószentmiklósi György László ezen kevesek közé tartozik: életének egy válságos pillanatában rádöbbent, ki kell lépnie megszokott környezetéből, hogy majd újult erővel térhessen vissza ugyanide. Biciklivel Gibraltárig, autóstoppal Angliáig, majd zenélve a Csendes-óceánon – György Lászlót zenei akkordok, bizalom és lélekemelő találkozások kísérik kalandos életútján.

 

– Mióta van jelen életedben a zene?

– Gyermekkoromban a borzonti nagyszüleimnél volt a padláson egy régi, rossz gitár, amit néha a kezembe vettem, tanulmányoztam, próbáltam játszani rajta, aztán hosszabb szünet következett ezen a téren. A Salamon Ernő Gimnázium diákjaként éneklések, kirándulások alkalmával merült fel újra, hogy milyen jó lenne gitározni tudni. Ekkor kölcsönkértem egy hangszert az egyik barátomtól, és otthon autodidakta módon megtanultam játszani. Az első fellépésemre csak az egyetemi időszak alatt került sor Kolozsváron, akkor kezdtünk el gitáresteket tartani középiskolákban. Amikor hazajöttem, és tanárként kezdtem dolgozni, automatikusan jött, hogy továbbvigyem azt a gitáresthangulatot, amit Kolozsváron megéltem.

oliver5Páll Olivér fotósként tevékenykedett különböző hajósutakon, elmondása szerint azonban itthon képzeli el a jövőt.

A róla készült cikkünk itt található.

Később zenekart is alapítottam LariDante néven, amely ma már nem létezik ebben a formában, akkori társaim most a Bagossy Brothers Companyban járják a zenészek sikeres útját. A LariDante az én művésznevem, a Laciból és Dante Alighieri nevéből kreáltam, ma is használom az általam készített fotók logójaként.

Most egyedül zenélek a saját stílusomban, amihez csatlakoznak a stílust kedvelő és velem zenélni szerető emberek. Zenekart már nem fogok alapítani, de szívesen zenélek együtt néhány emberrel, ilyenkor György Laci és a Zenészek néven hirdetjük meg magunkat.

 – A „Salamonban” a diákokat nem a hagyományos értelemben tanítottad, sok és minőségi időt töltöttél velük…

– Nagyon sok iskolán kívüli, délutáni tevékenységet tartottam, a gitárestek és a gitárkörök mellett filozófiakört, filmklubot is szerveztem, ez azt jelentette, hogy szinte minden hétköznap délutánomat az iskolában töltöttem a diákokkal, és ez jólesett nekem.

Alapvetően úgy fogom fel a nevelői státuszt, hogy megmutatom a diákoknak önmagamat, azt, aki én vagyok, ahogy gondolkodom, hogy ők abból tudjanak merítkezni a saját személyiségük formálásához. Ezt így éltem meg, és azokkal a diákokkal, akik érdeklődtek valamelyik terület iránt, amiben én otthon éreztem magam, sok mindent meg tudtunk valósítani.

gyorgy laci2

– Mégsem dolgozol már tanárként, elhagytad az iskola falait, miért?

– 2009-ben volt egy kerékpáros balesetem, ami után olyan érzés töltött el, hogy kicsit el kell távolodnom a tanügytől, mert ha nem, sok minden kimarad az életemből. Nem az alacsony fizetés vagy a tanári szakma megítélése miatt jöttem el, hanem mert úgy éreztem, az életem egyéb területei – család, párkapcsolat – háttérbe szorultak.

A balesetem után viszonylag gyorsan meggyógyultam, és visszamentem tanítani, de már akkor közöltem az igazgatósággal, hogy fizetés nélküli szabadságra szeretnék menni. Ez végül 2010-ben valósult meg. Egy évig távol voltam a tanárkodástól, de nem éreztem azt, amit sokan mondanak, hogy nincs, amit kezdjenek magukkal, az életükkel, ha nem kell minden reggel munkába indulniuk. Úgy döntöttem, végleg otthagyom a tanári állást, és attól fogva egy kaland az életem. Kerékpárral eljutottam Gibraltárig a bátyám társaságában, körbestoppoltam Európát, zenéltem hajón – nagyon sokat éltem azóta. Persze ha majd úgy alakul, szívesen visszamegyek tanítani.

– 2016 tavaszán indultál a Princess Cruises óceánjáró hajóra zenészként, ahol négy hónapot töltöttél. Hogyan találtál erre a lehetőségre?

– Azért mentem a hajóra zenélni, mert olyan elfoglaltságot kerestem, ami nem ejtene rabul, azt tehetném, amit szeretek, és természetesen anyagilag is megérné. Ahol önmagamat adhatom, és ezt pénzben is értékelik – ilyen munkára vágytam. Szerencsés vagyok, hogy megkaptam ezt a lehetőséget.

Voltak ismerőseim, akik dolgoztak már hajókon fotósként, zenészként, tőlük érdeklődtem, de végül az interneten találtam rá egy kaliforniai közvetítő ügynökségre, akik akusztikus gitáron játszó zenészt kerestek. Csak annyit kellett tennem, hogy a weboldalra feltöltsem az adataimat, egy 150 dalt tartalmazó dallistát, és egy tíz dalból álló rövidfilmet, amelyen én énekelek, gitározok – ezek alapján döntöttek. Megállapodtunk egy négy hónapos szerződésben, ezt ma is egy csodálatos ajándéknak tartom. Utolsó pillanatig nem nagyon éltem bele magam, tettem egyik lépést a másik után, és tudtam, ha úgy kell lennie, akkor sikerülni fog. Vízumintézés, egészségügyi papírok, mit vigyek magammal – végig ezekre az intézendő dolgokra koncentráltam, nem egyébre, ezért óriási meglepetés volt, amikor felszálltam a hajóra: akkor végre elhittem, hogy sikerült.

Első nap a hajóval, a körülményekkel ismerkedtem, majd a második naptól zenéltem napi 2-3 órát, emellett folyamatosan tanultam új dalokat a régiek mellé, olyanokat, amelyek az ottani hallgatósághoz közelebb álltak, de amiket én is szerettem.

gyorgy laci1

– A Zenélve a Csendes-óceánon című úti beszámolódon elhangzott, hogy mindvégig úgy érezted, a víz nem a te világod, és a kikötőkben szinte menekültél a természetbe, a hegyek közé…

– Jólesik a tengerpartra menni nyaralni egy hétre egy évben, de folyamatosan vizen lenni nem volt annyira kellemes. Persze nem sajnálkoztam magamban, mert tudtam, hogy mit vállalok, de ez nekem önismereti lehetőség is volt egyben, hiszen még jobban megérezhettem, hogy ez nem nekem való.

– Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy valaki el merjen indulni bárhová a világban?

– Három nagy tapasztalatom van, háromszor „futottam” neki a világnak. Az első a kerékpáros utam volt 2011-ben: ahogy otthagytam a tanári pályát, már megérett bennem a szándék, hogy elmenjek megszokott életkörülményeimet a hátam mögött hagyva. Úgy éreztem, az ember akkor ismeri meg magát jobban, ha elhagyja azt a környezetet, amelyben egész életét leélte, mert ha ott marad, a környezetétől mindig ugyanazt a visszajelzést kapja önmagáról. Így azonosul azzal a képpel, hiába érez ő magában lehetőséget valami másra, nehéz túllépni azon, ami kívülről érkezik – nálam legalábbis így van, számomra a külső visszajelzések mindig fontosak voltak, ezért sokszor fogva tartottak. Akkor úgy döntöttem, hogy elmegyek, de mégsem mertem elindulni… Nagyon sok előkészületet tettem, mégsem indultam el, és nagyon nagy segítséget jelentett, hogy a bátyám mellém állt, és azt mondta, jövő héten indulunk. Az ilyen lépésekhez jó, ha van egy társ, aki erőt ad – nekem fontos volt.

A második utam Angliába vezetett autóstoppal az akkori barátnőmhöz: kiálltam a város végén a gitárommal és a csomagommal az út szélére. Ez a lépés volt a legnehezebb, de ahogy ezt sikerült meglépnem, jöttek a válaszok a külvilág részéről. Az ember a félelmein csak úgy tud felülkerekedni, ha arra gondol: legyen, aminek lennie kell, bízik a gondviselésben. Ilyenkor rádöbbenünk, hogy nem tudjuk, és nem is kell irányítanunk a dolgainkat, mert van egy világot fenntartó Rend, ami oda vezet minket, ahol lennünk kell. Persze voltak nehézségek az út során, hiszen Nyíregyháza mellett egy éjszakát sátorban aludtam az út szélén, nem vett fel senki. Másnap hajnalban már sikerült elindulnom, és attól kezdve gördülékenyen ment minden, három nap múlva már ott voltam Angliában.

Ahhoz, hogy elinduljunk, a bizalom a legfontosabb, tudni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy mindig azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel találkoznunk kell. Ezt nagyon nehéz elérni, mert nem így szocializálódunk, de ha sikerül elsajátítani ezt a gondolkodásmódot, félelem nélkül elindulhatunk bárhová.

A harmadik utammal, a hajón való zenéléssel kapcsolatban nem voltak elvárásaim: úgy mentem el, azzal a gondolattal, hogy minden napnak elég a maga baja, nem foglalkoztam semmi egyébbel, csak a jelennel.

gyorgy laci3

– Számít-e, hogy úti célunk közeli vagy távoli?

– Nekem inkább az számított, hogy hogyan indultam el. Én sohasem voltam panaszkodó típus, aki mindig elégedetlen az itthoni állapotokkal, mert nem látom értelmét annak, hogy külső tényezőket tartsak a saját boldogságom alapjának. Én így mentem el, előítéletek nélkül, persze azért nem jártam csukott szemmel, nekem is feltűnt, hogy például Angliában az alapélelmiszerek olcsóbbak, mint nálunk, holott a fizetések az itteniek többszörösei.

– Mi a legkedvesebb emléked a hajón töltött időszakból?

– Jó emlékek társulnak Vlagyivosztokhoz, nagyon kellemes volt az ázsiai időszak után újból érezni az európai hangulatot, a világ másik felén. A másik szép élményem Alaszka, a hegy, hogy az erdőbe mehettem, de tetszett Dél-Korea otthonos hangulata is. Valamint az egyik legmeghatározóbb és pozitív élményem a legutolsó szobatársamhoz kötődik, hiszen fontos, kivel osztod meg mindennapjaidat. Robertóval, a chilei elektromos gitárossal baráti viszonyba kerültem, hasonló volt a gondolkodásunk.

Voltam szép helyeken a világban – Bora Bora, Tahiti, a kínai nagy fal de én nem érzem jobban magam attól, hogy látom a világ különböző tájait, nekem mindig az a fontos, hogy mi van a lelkemben. Már a biciklis körutam alkalmával azt láttam, hogy mindenhol ugyanolyan emberek vannak, boldogok vagy boldogtalanok, és ez nem helytől függ.

Úgy gondolom, érdemes elmenni, szerencsét próbálni, ahogy a mesékben is meg van írva, de csak azért, hogy visszajöjjünk. Nekem akkor vált teljesen bizonyossá, hogy jó nekem itthon, amikor elmentem

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY