SHARE

Már az óvodában is a színes ceruzák társaságában érezte magát biztonságban. Azóta több képzőművészeti ágat megismerve és rengeteg órát eltöltve ceruzák, ecsetek, papírok és vásznak társaságában, különböző tanárokat hallgatva, álmait követve több kiállítást engedett ki kezei közül. Elmondása szerint nehéz, rögös út áll a felfelé ívelő karrier mögött. Sokáig a fekete-fehér jellemezte alkotásait, manapság azonban színekben pompáznak festményei, erről, valamint korszakairól és terveiről kérdeztük Eperjesi Noémi képzőművészt.

 

– Mióta tart a rajz iránti szerelmed?

– Már óvodás koromban felfigyeltek a tehetségemre. Általában kifestősöket hozott az Angyalka, és én mindig hozzárajzoltam az ábrákhoz.

– Kitől örökölted ezt a tehetséget?

– A családban több ágról is. A nagytatám református lelkész volt, és nagyon szépen tudott festeni mindenre, párnákra, anyagokra, emellett bábokat is készített. Édesanyám meg a nagynéném is rendelkezik ezzel a tehetséggel. Nagymamám felől a hat testvérből három nagyon szépen rajzol, de ők nem fejlesztették, tanulmányozták tovább a művészetet, amatőr szinten gyakorolták és gyakorolják ezt a tevékenységet.

 – Mint tudjuk, rajziskolába jártál, majd grafikai egyetemet végeztél. Mesélj kicsit a szakmai utadról, annak állomásairól.

– Nem volt könnyű. Zilahon volt egy olyan lehetőség, hogy ha ötödikesen felvételiztél, akkor bejárhattál szobrászat-, festészet- és kerámiaórára, és az ott szerzett jegyeket felküldték rajzórára. Sikerült a felvételim, nyolcadik osztályig tanultam ebben a rendszerben, nekem a szobrászat, festészet miatt sokkal több órám volt, mint egy átlagos gyereknek. Nyolcadik végén döntenem kellett, hogy milyen irányban tanulok tovább. Nagyon szerettem a gyerekeket, gondolkodtam a pedagógiai pályán, művészeti líceum nem volt Zilahon, csak a közeli városokban, és az meg szóba sem jöhetett. Épp abban az évben kezdték el híresztelni, hogy indítani akarnak egy művészeti osztályt, ennek a megalapítója Szabó Vilmos, aki a későbbiekben nagy hatással volt a karrieremre.

Amikor befejeztem tanulmányaimat a művészeti iskolában, elmentem az akkori szobrászattanáromhoz, hogy megkérdezzem tőle, mi a véleménye a munkásságomról. Erre a néhány percre hetekig készültem… A tanárom megkérdezte, hová szeretnék továbbmenni, és amikor elmondtam, hogy megpróbálnám a művészeti líceumot, azt válaszolta, hogy az nem nekem való. Abban a percben egy világ omlott össze bennem. Anyukámnak volt egy barátnője, akinek Vili bácsi tanította a lányát. Márta elvitt Vili bácsihoz, én összeszedtem az összes munkámat egy zacskóba, mindet megmutattam neki. Alapos átvizsgálás után, azt mondta: „Neked a művészetiben van a helyed.” Rengeteget tevékenykedtem, művésztáborba jártam, érdekes munkákat készítettem, amelyekből már tizenévesen egyéni kiállításaim lettek.

Líceumi éveimet a fekete-fehér és a pasztellmunkák, a halvány színek határozták meg. Kriptákat festettem, temetőkbe jártam, megvádoltak azzal, hogy sátánista vagyok. Nagyon furcsán néztek rám, de Vili bácsi megnyugtatott, hogy mindenkinek vannak ilyen periódusai, és majd kinövöm. Nehéz gyerekkorom volt, véleményem szerint a rajz, a grafika és persze Vili bácsi megmentette az életemet.

Titokban felvételiztem az egyetemre, nem voltam felkészülve, rengeteg mottót megtanultam, és hiába volt több állomása a felvételinek, az írásbelin a rengeteg betanult szöveg miatt elvágtak. Egy évet dolgoztam, mert rájöttem, hogy a művészeti egyetem nem olcsó mulatság, és a szüleim tanügyi káderek lévén nem tudtak anyagilag kellőképpen támogatni. A következő évben sikeresen felvételiztem, és szép eredményekkel végeztem el a szakot.

Eperjesi Noémi9

– Mesélted, hogy fekete-fehérben alkottál, és ez jellemezte az egyetemi éveid alatt készült alkotásaidat is, ám a mostani képeid több színben pompáznak. Minek köszönhető ez a váltás?

– Szerintem a gyerek egy adott pillanatban felnő, és megpróbálja kezelni a gyermekkorát. A váltás másik oka pedig az, hogy megismerkedtem Demény Péterrel, a férjemmel. A jelenlegi színvilág a biztonságot, a szerelmet, a törődést és a bátorságot jelképezi. Én szerettem a színeket, de nem olyan szinten, hogy foglalkozzak is velük.

– A párodnak, Demény Péternek több könyvét is illusztráltad. Mekkora kihívásként élted ezt meg?

– Ez olyan volt az életemben, mint egy takaró. Úgy éreztem, hogy két kéz átkarol engem. A versei és főleg a szerelmes versei éreztetik a törődést és a szeretetet. Az már csak egy ráadás volt, hogy én kellett ezeket vizuálisan kibontakoztassam. Megtisztelő volt, és egyben mély is, főleg azért, mert őszinte lehettem az illusztrációk által. Talán a kihívást az jelentette, hogy én választhattam ki, hogy melyik verseket akarom illusztrálni.

Eperjesi Noémi5

– Februárban egyéni tárlatod nyílt a Bernády-házban. Mióta tervezed ezt a kiállítást, és miért épp most került rá sor?

– 2016 novemberében múlt egy éve, hogy Marosvásárhelyre költöztünk. A tárlat nagy része nem erre a kiállításra készült, de volt néhány festmény, amelyet az esemény előtti héten készítettem, mivel megihletett a tény, hogy kiállításom lesz.

Ez gyakorlatilag egy bemutatkozás volt. Nagy Miklós Kund, a Bernády-ház rendezvényeinek műsorvezetője hihetetlenül felfigyelt rám, megismerkedésünket követően, tavaly nyáron elkérte a munkáimat és megnézte őket. Ő volt az, aki felajánlotta, hogy legyen idén egy kiállításom.

Eperjesi Noémi 1o

– Mi inspirált a kiállított festmények alkotásában?

– Elsősorban a cicáim, a szemem fénye a két cica, nagyon a szívemhez nőttek, és persze Péter. Neki is van egy portréja.

– Festményeidet szemlélve azt vettem észre, hogy sem Péternek, sem a cicáidnak nincs szeme. Miért?

– Ez egyfajta furfangosság. Megpróbálok néhány dolgot kidolgozatlanul hagyni, hiszen ezek nem illusztrációk. Gyakorlatilag a művészetet és a festészetet próbáltam megmutatni a tárlatban, ami játszadozás volt számomra. A kiállított alkotások két periódusból valók: a fekete korszakot és a változást örökítik meg.

Eperjesi Noémi6

– Mit ad neked a festészet?

– Véleményem szerint a gyerekkoromat élem a festményeim által.

– Hogyan tudod összehangolni a családi életet a tanári pályával és a mindennapi festéssel?

– Gördülékenyen, elég keveset alszom. Nincs kitűzött célom, nem azért alkottam, hogy kiállításom legyen, minden csak úgy alakult. Egyszerűen nagyon jól érzem magam, amikor ceruza van a kezemben, vagy amikor gyerekek között vagyok.

Eperjesi Noémi2

– Inspirálnak a gyerekek?

– Nagyon. Van egy könyvem, amit 2013-ban adtam ki, az a címe, hogy Rajzoljunk együtt, ez a könyv a gyerekeknek köszönhető. Több helyen is tanítottam, Zilahon 0–4. osztályos gyermekekkel is foglalkoztam úgy, hogy nem volt kidolgozott anyagom. A könyv néhány gyerek érdeme, mert többször is előfordult, hogy megkértek, kezdjek el egy rajzot, és ők majd folytatják. Ez így kezdődött, és könyvvé nőtte ki magát.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Mindenképp ki szeretném próbálni a rézkarc és a linóleum technikáját. Jól érzem a papírt meg a vásznat, de kell valami nehéz, valami kihívás. Kíváncsi vagyok, hogyan működik az én lelki világom a rézkarcban. Mindemellett képzőművészeti táborban fogok részt venni. A jövőben el szeretném végezni a művészetterápiát, hogy lelki sérültekkel foglalkozhassak.

 


EPERJESI NOÉMI

1979. június 12-én született Zilahon.

Líceumi éveit követően felvételizett a Nagyváradi Képzőművészeti Egyetemre, ahová második próbálkozásra sikerült bejutnia.

Több könyvet illusztrált, és már tizenévesen egyéni kiállításai voltak.

2015-ben költözött Marosvásárhelyre, egy éve él boldog házasságban Demény Péter költővel.

Jelenleg a George Coşbuc Gimnázium és a Romulus Guga Általános Iskola címzetes tanára.

Februárban mutatta be munkásságát a marosvásárhelyi lakosságnak.

Festményein kívül az általa festett ruhákon, cipőkön és  gyerekszobák falain láthatjuk kreativitását, többek között felkérések eredményeként.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY