MEGOSZTÁS
Fotó: Mihály László

A Székelyföld kincseket rejt magában. Van már híres biatlonistája, költője, fotósa, jégkorongozója, színésze, festője, tehetségkutató-győztese, igazi söre, és még sorolhatnánk! A helyi értékek sorát gazdagítja a márciusban megjelent Háromszázhatvanöt című regény, amelynek hátteréről, karaktereiről a szerzővel, Szász Hargitával beszélgettünk. Az írónőt az íráshoz fűződő szerelméről, a nehézségekről és a jövőbeni terveiről is kérdeztük.

 

– Mit mondanál magadról azoknak, akik még nem hallottak rólad?

Tanulmányokat tekintve angol–magyart, valamint kommunikációt és PR-t végeztem. Lassan 12 éve politikai kommunikációs tanácsadóként dolgozom, nagyon szeretem a választási kampányokat. Szeretek olvasni, mindig szól nálam a zene – zenével dolgozom, olvasok, tanulok, írok, elég ekletikus az ízlésem ebben a tekintetben. Új szerelmem a terepfutás. Szeretek sütni mindenféléket, nevetni a férjemmel. Nagyon ragaszkodom a szülőföldemhez, olyannyira, hogy a férjem pécsi, de neki „kellett” ideköltöznie, viszont nagyon szeretek utazni, megismerni a világot. Ha nagyvárosban kellene élnem újra, Budapest lenne a választásom vagy esetleg Stockholm. Szeretem a vasárnapi ebédeket a nagyszüleimnél, és a férjemmel kettesben eltöltött estéket. Anyukám a legjobb barátnőm, és van egy 16 éves „nagyfiam”, ő a férjem gyereke az előző házasságából, de sajátomként szeretem.

Szász-Harggita8

– Hogyan lettél szerelmese az írásnak?

Mindig nagyon szerettem olvasni. Gyerekkoromban az volt a kedvencem, amikor szombatonként ágyban maradhattam, ilyenkor behurcoltam magam mellé a könyveket, és olvastam. Örökösen kacérkodtam az ötlettel, hogy milyen jó lenne regényt írni. Volt egy nagyon jó barátom, akivel hatodikos korunkban neki is fogtunk egy indiános regénynek, de csak öt oldalt írtunk meg belőle. Szerkesztettünk viszont iskola újságot, abból ki is adtunk jó néhányat. Az idők során inkább magamnak írogattam naplót, később blogot. A Figyelő.ro portálon volt egy rovatom, a Jegyzet, de azt „erős főnöki javaslatra” írtam, nem saját kezdeményezésre. Ennek ellenére azt is szerettem, abban is inkább személyes szösszenetek jelentek meg. A férjem szokta mondogatni, hogy nekem sokkal könnyebb leírnom valamit, mint elmondanom, sokkal jobban össze tudom szedni a gondolataimat, nem szakítanak félbe, mindent ki tudok írni magamból. A szakmámat nézve kommunikációs tanácsadóként is van elegendő lehetőségem az írásra, különösen szeretem a beszédek megírását, jó kis kreatív munkák tudnak lenni.

Valahogy így vagyok az írással, sosem volt meg az a bizonyos pont, amikor elkezdtem szeretni az írást, azt hiszem mindez állandóan alakult, formálódott bennem.

Szász-Harggita5

– Hogyan született meg első regényed, a Háromszázhatvanöt története?

A történet eleje középiskolás koromtól él bennem, ezt később magamban folytatgattam, mígnem 2015 őszén egy reggel felkeltem, és nekifogtam leírni. Mikor elkezdtem, az addig bennem lévő történetből csak a cselekmény eleje lett ugyanaz, a többi akkor íródott magától. A regény első változatát hihetetlenül rövid idő alatt megírtam, megközelítőleg három hetet dolgoztam vele. Ez idő alatt azonban ténylegesen csak írtam. Minden idegesített, ha dolgoznom kellett vagy épp főznöm, minden… Amikor befejeztem az első változatot, odaadtam néhány embernek olvasásra. 2016 folyamán több finomítást is végeztem a könyvön, ezekben Demény Péter nagyon sokat segített. Talán hamarabb is meglehetett volna ez a könyv, de tavaly két választási kampány is volt, úgyhogy gyakorlatilag három-négy hónapot tudtam a kézirattal foglalkozni. Év vége felé jutottunk el oda, hogy mehetett kiadóba, és március elejére ki is jött a könyv.

 

– Mit szólt a környezeted ahhoz, hogy könyvet írsz?

Olyan sok embernek nem beszéltem a könyvírásról, csak csendben írtam. Természetesen a közvetlen környezetem, 3-4 ember tudott róla, de ők sem látták át, hogy miről fog szólni. A könyv kiadásán igazából mindenki meglepődött, még én is. Igaz, hogy nekem ez régi vágyam volt, de úgy vélem, vannak pontok, amikor az embernek mindenféle vágyai vannak, de azok megvalósításai már nem annyira biztosak. Szóval hiába volt nekem ez régi vágyam, még engem is meglepett, hogy meglett. A könyv olvasása után már kaptam mindenféle visszajelzést, jót és – ahogyan én nevezem – furákat is, nagyon negatívakat viszont még nem.

– A karakterek személyiségei teljesen fiktívek, vagy volt olyan barátod, ismerősöd, aki inspirált téged megalkotásukban?

Vegyük például Adriennt, őt két nagyon jó barátnőmről formáltam – amikor elolvasták a könyvet, egyből magukra ismertek. A sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón ott voltak mindketten, és amikor a közönségből valaki rákérdezett Adrienn karakterére, a barátnőim nagyon elkezdtek nevetni, minek következtében nem kellett Adriennt bemutatnom…

Zágon karakterében is volt olyan vonás, amelyből egy kolozsvári ismerősöm magára ismert, Kristóf személyisége is több mindenkiből íródott – igazából így rakosgattam össze a szereplők személyiségeit. Anna sok esetben lehetne az alteregóm is, de valaki azt mondta, hogy nem vagyok olyan felelőtlen, mint Anna, sokkal jobban átgondolom a döntéseket, megfontoltabb vagyok.

– Beszéljünk egy kicsit az Annával való kapcsolatodról.

Anna egy olyan karakter lett, aki nagyon sokszor szeretnénk lenni, de neveltetésünkből vagy társadalmi nyomások, félelmek miatt nem merünk úgy cselekedni, ahogyan éppen szeretnénk. Félreértés ne essék, én nem bátorítom arra az embereket, hogy meggondolatlanok legyenek, viszont vannak olyan helyzetek, amikor, úgy gondolom, jobb kipróbálni és kiélni bizonyos helyzeteket, mint elmenni mellettük. Persze, ahogyan a regényben is látható, mindennek megvan a következménye. Anna sokat formált engem, egyik szabadidős tevékenységét kezdtem el én is, a futást. Sosem futottam azelőtt, viszont mikor befejeztem a kéziratot, egyszer csak elmentem futni, azóta még versenyeken is részt vettem.

Szász-Harggita

– Melyik karakter áll hozzád a legközelebb?

Kristóf karaktere. Ő szemlélteti, hogy vannak olyan személyek, akikkel találkozunk, valamiért megragadnak minket, esetleg bennünk marad valamilyen tulajdonságuk, viselkedésük, ám nem biztos, hogy pont azokkal az emberekkel fogjuk leélni az életünket. Ennek ellenére részünkké válnak, még akkor is, ha csak rövid ideig vannak jelen az életünkben.

– Korábban említetted, hogy hamar megszületett a regény első változata. Ennek ellenére volt olyan pillanat, amikor abba kellett hagynod a regénnyel való foglalkozást?

Az írásban nem volt ilyen pillanatom, hiszen tényleg csak úgy ömlött belőlem, viszont a szerkesztés során volt olyan, hogy azt éreztem, legalább két hétre félre kell tennem a kéziratot, mert belezavarodtam a saját szövegembe. Az az igazság, hogy a szerkesztést, amikor a jelzőket váltogatjuk, mert az egyik jobban hangzik a  másiknál, untam is…

– Várható-e a Háromszázhatvanöt folytatása, esetleg más írások, regények kiadása?

Ezt a történetet egyelőre befejezettnek érzem, de nem zárom ki azt, hogy öt év múlva megszületik bennem egy folytatás. Viszont elkezdtem írni egy újabb történetet, jelenleg 120 oldal környékén tartok. Úgy érzem, ezt a könyvet nem tudom ugyanolyan könnyedén írni, igaz, most egy másabb lelkiállapotban is vagyok, de hamarosan a történet végére érek. Témájából adódóan lehet, hogy az új történet picit nehézkesebb, viszont a nyelvezet, a környezet és a karakterek ugyanilyen fiatalosak.

 


Szász-Harggita2SZÁSZ HARGITA

1980. április 11-én született Csíkszeredában.

1998-ban érettségizett a Márton Áron Gimnáziumban, 2002-ben szerzett diplomát a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE), angol–magyar szakán. 2002–2006 között hallgatója volt a  BBTE Kommunikáció és PR szakágának, román tagozaton.

12 éve kommunikációs tanácsadóként dolgozik.

2017. márciusában jelent meg első regénye, a Háromszázhatvanöt.

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ