SHARE

Marosvásárhelyen végeztem az orvosi egyetemet 2013-ban, és előzőleg kialakított kapcsolataim révén még abban az évben Budapestre költöztem, hogy az itteni szakorvosképzésben vegyek részt. Jelenleg Budapesten, a Szent Imre kórház aneszteziológiai és intenzív osztályán dolgozom, mint másodéves rezidens orvos.

 

Mindig volt egy olyan „világmegmentő” gondolatom, hogy az embereken segíteni kell. Próbából felvételiztem az orvosira, mert szerettem a kémiát és a biológiát, és sikerült bejutnom állami helyre, de csak az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy orvos akarok lenni. Akkor azt éreztették velem, hogy ez nagy dolog, pedig nem az. Így utólag visszatekintve sokkal fontosabb, hogy legyenek elképzeléseink és álmaink, és ne riadjunk meg az akadályoktól, se másoktól, se az időtől és az energiától, amit rá kell fordítani. Most visszatekintve és mindent összegezve azt mondhatom, hogy nem én választottam a szakmámat, hanem az választott engem.

Amikor körvonalazódott számomra a kisebbségi orvosok helyzete Romániában, valamint az, hogy hogyan folyik az orvosképzés, látva az otthon maradt rezidensek küzdelmeit, majd a hatodév utáni rezidensvizsga menetét, amelynek során a szakmaválasztás többek között attól függ, hogyan írok meg egy tesztet, eldöntöttem, hogy nem akarok otthon maradni. A rezidensvizsgát nagy egyetemi centrumokban szervezik, csak aznap derül ki, hogy melyik szakágazatban hogyan oszlanak el a helyek a megírt eredmény függvényében. Mindezek tudtában úgy döntöttem, teljesen felesleges lesz otthon próbálkoznom, mert egyrészt fogalmam sem volt, mit szeretnék igazán, másrészt jött a lehetőség, hogy menjek.

Utolsóéves egyetemistaként felvettem a kapcsolatot néhány budapesti professzorral: ebben nagy segítségemre volt, hogy a Tudományos Diákköri Konferenciának kétszer voltam főszervezője a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség aktív tagjaként, így volt lehetőségem bepillantani a magyarországi helyzetbe, ami nem sokkal jobb ugyan, mint a romániai, de maga az orvosképzés színvonalasabb.

Tapasztalat szempontjából és anyagilag is nulláról indultam Magyarországon, majd nagy összeg fejében honosíttatnom kellett a diplomámat – de ugyanez az eljárás minden európai országban.

Aneszteziológiás-intenzíves orvosként dolgozom, és nagyon szeretem, de hangsúlyoznom kell, hogy amikor kijöttem, ideggyógyász szerettem volna lenni, mert tetszett a neurológia ágazata. Később rájöttem, hogy az én személyiségem nem belgyógyászati beállítottságú, úgyhogy nekifogtam sürgősségizni – mellette mentőzést és háziorvosi ügyeletet is vállaltam, ugyanis pénzkereseti lehetőségként és mellékállásokként ezekre is lehetőség van, ha már megvan egy sürgősségi alaptapasztalat. Elsőéves kezdő orvosként háromszáz órákat dolgoztam, de ennek óriási hasznát vettem, hiszen segített abban, hogy megismerjem elsősorban önmagamat és az embereket, másrészt olyan alaptudást szereztem, ami bátorságot adott, hogy teljes nyugalommal kezeljem a „bajt”, avagy a sürgősségi szituációkat, és felelősséget is vállaljak a tetteimért. Orvosként ezeket nagyon fontosnak tartom.

Időközben rájöttem arra is, hogy az intenzív betegellátás az, amit igazán szeretek csinálni, és amiben örömemet is lelem, ez lett testhezálló: így kerültem másfél évvel ezelőtt a kórház intenzív osztályára.

Havonta legfeljebb 5-6 ügyeletem van, amelyek 24 órásak, ennek annyi az előnye a romániai rendszerrel szemben, hogy 24 óra aktív munka után jár egy szabadnap.

A munkám minden nap egy meglepetés: előző napon vagy aznap tudom meg, melyik osztályon fogok altatni – átlagosan napi 5-7 altatás van, ügyeletben ennek akár duplája is lehet. Az intenzív osztályon ügyeletben egy 12 ágyas osztályt kell ellátni, plusz az ügyeletben érkező betegfelvételekhez, valamint a kórházban is engem hívhatnak állapotromlásokhoz, újraélesztésekhez. Nagyon aktív munka, de nagyon szeretem.

Mindezek ellenére el kell mondanom, hogy csekély gyakorlati tudással jöttem ide. A marosvásárhelyi egyetemen románul folyt a gyakorlati oktatás, ami kisebbségiként, Hargita megyéből érkezve elég nagy gondot okozott, emellett a gyakorlati vizsgákat is románul kellett letenni. Természetesen ezzel mindenki szembenéz, bármilyen szakmát is válasszon. Az egyetemen a vizsgákat szigorúan vették, de úgy érzem, év közben nem sikerült azt az alaptudást megszerezni, ami elvárható lett volna, nyilván ez részben az én hibám is, az egyetemi évek alatt nem voltam az „hajtós” típus. A Magyarországon végzett kollegáimon látom, hogy sokkal nagyobb alaptudásuk van, én esténként tanulok, hogy tudjam pótolni a hiányosságaimat, de úgy gondolom, bárhová mentem volna, a szaknyelvet és a szakmám alapjait mindenképp újra kellett volna tanulni.

Az itteni beilleszkedés nem okozott problémát, ebben talán szerepe van annak is, hogy nincs erdélyi kiejtésem, ezért sokan nem is tudják, hogy honnan származom, amíg meg nem ismernek. De úgy gondolom, a mi korosztályunkban ez már nem okoz problémát, nagyon sokan megyünk külföldre, az elvándorlás normális dologgá, szinte európai szemléletté vált. Vannak ukrán, felvidéki és más kollégáim is, sosem ütköztünk társadalmi problémákba.

Az orvosképzésen belül lehet gyakorlatra vagy pénzkeresés szándékával külföldebbre menni, ezt mindenképp igénybe fogom venni, nem azért, mert könnyebb, hiszen a munka ugyanolyan nehéz mindenhol, ráadásul nyelvet kell tanulni, nehéz beilleszkedni – ezzel szembenézve meg kell tapasztalni, hogyan működnek máshol az egészségügyi rendszerek, és a saját szakmádon belül milyen a korszerű betegellátás. Úgy gondolom, már most akkora tapasztalatom van, amit otthon nem tudtam volna megszerezni, mert sokkal korlátoltabbak a lehetőségek. Itt a kezdőket egyből bedobják a mélyvízbe. Magyarországról is sokan mennek tovább, és megértem, mert nagyon küzdelmes itt is, de legalább vannak kezdeményezések, amelyekkel megpróbálják itt tartani az orvosokat: fizetésemelés, különböző ösztöndíjak stb. A betegellátás maga itt is az időseken és a fiatalokon múlik, hiányzik a középkorosztály, akik elvándoroltak a világ különböző tájaira.

Minden nehézség ellenére is tervemben van egyszer hazajönni, hiszen a honvággyal nem tudok, mit kezdeni: hiányzik a családom, hiányoznak az emberek és a hegyek, de ha az orvosképzést nézem, megfelelő munkafeltételekre lenne szükség, hogy a tudás, a tapasztalat érvényesülni tudjon: motiválni kellene a fiatal orvosokat, valamint ki kellene irtani a régi mentalitásokat, megszüntetni a hálapénzt; szükség lenne fejlesztésekre, több képzésre és több tudományos munkavégzési lehetőségre is – tisztában vagyok azzal, hogy ez nem fog rövid időn belül megtörténni, mégis hiszek benne, hogy megvalósulhat, hisz ez rajtunk, fiatal orvosokon is múlik.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY