Svédországban azt kaptuk, amire számítottunk

Svédországban azt kaptuk, amire számítottunk

447
0
SHARE

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen tanultam, neurológusként indultam, jelenleg geriáterként dolgozom. A geriáter olyan 75 év feletti idősekkel foglalkozik, akiknek több krónikus betegségük van.

 

A párommal, aki sebész, már az egyetem ideje alatt eldöntöttük, hogy mi nem fogunk itthon dolgozni, főleg anyagi szempontok miatt döntöttünk az anyaország mellett. Magyarországon a szakmai fejlődés lehetősége is sokkal jobb volt, ott kevésbé központosított a szakosodási rendszer, így általában mindenki el tud helyezkedni. A szakosodási öt évet nem kell mind egyetemi központokban eltölteni, a tudást kis kórházakban is meg lehet szerezni. Mivel Kovászna, a szülővárosom és Nagykanizsa testvérvárosok, és mivel édesapám a kovásznai kórház igazgatója, így megvolt a kapcsolatunk a nagykanizsai kórházzal, ők ajánlották fel, hogy menjünk oda gyakorlatra. 2005-től 2011-ig mindketten ott dolgoztunk. 2011-ben Magyarországon is változott a helyzet, az önkormányzati választásokat követően teljesen kicserélődött a városvezetés, ami hatással volt a kórház életére. A változások idején épp Pécsen tartózkodtunk, mert a férjemnek kötelező gyakorlata volt – akkor tudtuk meg, hogy a mentora elkerült a kórháztól, és így már nem volt értelme visszamenni Nagykanizsára. Ezután Szombathely következett, én közben gyermeknevelésin voltam, de a férjem reggeltől estig dolgozott, állandó készenlétben kellett legyen, sokat ügyelt, ezenkívül magánrendelt is, keveset volt velünk. Úgy éreztük, ez így nem jó, nem tudjuk fenntartani azt a szintet, ami miatt elmentünk Romániából, ezért egy időben haza akartunk költözni. Végül is dolgoztunk tovább Magyarországon, de vissza-visszatért a késztetés, hogy valamerre mindenképp tovább kell mennünk. Úgy gondoltuk, hogy otthonhoz viszonyítva ma már annyira nem számít, hogy Szombathelyen vagy épp Angliában vagyunk.

Azt a helyet kerestük, ahol nekünk mint orvosoknak csak a gyógyításra kell koncentrálnunk, vagy esetleg arra, hogy tanítsunk fiatalabb kollégákat, és ahol a fizetésünkből fenn tudjuk tartani magunkat. Arra is gondoltunk, hogy nyelvet is kell tanulnunk, az angolra rágyúrtunk, a némettel nem voltunk nagy barátságban, de az ember teljesen másképp áll a nyelvtanuláshoz, ha megvan a kellő motivációja hozzá.

Németország, Anglia és az északi országok között vacilláltunk, végül Svédország mellett döntöttünk. Kikerestem, hogy mondják svédül orvos, állás, szabad, majd ezt beírtam a Google-be, és az kidobott három lehetőséget. Az eksjöi kórházat választottuk, ahol jelenleg is dolgozunk – írtunk egy önéletrajzot, egy rövid motivációs levelet, két napon belül már hívtak is. Svédországban eleinte angolul kommunikáltunk, majd beiratkoztunk svéd nyelvkurzusra, ahol szeptembertől január végéig megtanultunk közepes szinten beszélni, B2-esre le kellett vizsgáznunk. Nem sokkal ezután megszületett a harmadik gyermekünk, a férjem pedig ment dolgozni. A diplománkat elismerték, a papírokat le kellett fordíttatnunk, be kellett küldenünk az egészségügyi minisztériumba, és megközelítőleg egy hét alatt meg is kaptuk a gyakorláshoz való jogokat.

Az első és leghangsúlyosabb különbség a három rendszer között, hogy Svédországban nincs hálapénz. Nagyon színes a populáció, de mindenkit egyformán kezelnek, nincs diszkrimináció, és ezt már az iskolákban és az óvodákban is hangsúlyozzák. Itt mindehová, még a sürgősségire is programáltatni kell. A svéd egészségügyi rendszerben a nővérkéknek sokkal nagyobb szerepük van, mint az orvosoknak, rendelhetnek, sőt főosztályvezetők is lehetnek. Hogy kevésbé terheljék a sürgősségi osztályokat, az elmúlt években csináltak egy telefonos szolgáltatást, ahol tapasztalt nővérek segítenek a betelefonálóknak. Ennek a szolgáltatásnak nyilván hátránya is van, hiszen telefonon nem mindig egyszerű konkrétan beazonosítani a helyzeteket.

Svédországban azt kaptuk, amire számítottunk. Itt, akinek nyolc év alatti gyereke van, annak jogában áll annyit dolgozni, amennyit akar. Van egy százszázalékos, nyolcórás állása, de ha ő csak nyolcvan százalékban akar dolgozni, mert több időt akar a gyerekével tölteni, akkor azt a munkaadó nem tagadhatja meg. A túlóra viszonylag ritka, ha mégis muszáj bent maradni, akkor azt kompenzálják. Ha valaki ügyeletes, akkor másnap szabad, az ügyeletekre nemcsak pénzt kapunk, hanem kompenzációs időt is – ha hétvégén ügyelünk, akkor dupla annyi időt kapunk pluszba, ha pedig ünnepnapon vállalunk ügyeletet, akkor az átlagos kompenzációs idő négyszeresét. Nap közben muszáj kivenni fél óra ebédszünetet, amit nem is fizetnek azért, hogy pihenjünk. A nővérkék kávészünete majdhogynem kötelező, és erre nagyon is figyelnek, ebéd közben zavarni őket már-már szentségtörésnek számít.

Ha beteg vagy, netán épp a gyerekedet kell ápolnod, azt a munkában is teljes mértékben elfogadják. Első héten te saját magadat írod ki betegszabadságra, az első napon nem kapsz fizetést, ezt követően a béred nyolcvan százalékát utalják. Ha egy hét után sem gyógyulsz meg, akkor el kell menned a háziorvoshoz, és kell papírt kérned tőle.

Emberbarátabb a rendszer, de közben személytelenebb is, ami nem túl jó a betegekre nézve. Mivel nagy a mozgás egy osztályon belül, a felelős orvosok hétről hétre változnak, a páciensek követhetősége pedig sokkal nehézkesebb – ami bekerül a számítógépbe, az ott van, de nagyon sok minden csak az orvos és a páciens között hangzik el. Romániában vagy akár Magyarországon szorosabb a kapcsolat az orvos és a betegek között.

Minket az tart idekinn, hogy úgy gondoljuk, otthon nem tudnánk fenntartani azt az életszínvonalat, amit Svédországban kialakítottunk magunknak. Jól érezzük itt magunkat. Sosem gondoltuk azt, hogy majd a nyugdíjas éveinket is itt töltjük, de amíg a gyerekek nem végeznek az iskolával, addig nem megyünk haza.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY