SHARE

A korosztályomhoz képest már nagyon korán volt számítógépünk otthon. Óvodás lehettem, amikor az Aladdin DOS-os játékban az egyik bosszantó ellenség kosárral teleportált, és én akkor eldöntöttem, ha nagy leszek, feltalálok egy ilyen teleportáló eszközt. Amikor nagyobb vízválasztóhoz értem tanulmányok terén, mindig eszembe jutott, hogy fel kell találni a teleportáló gépet, és reál irányba haladtam tovább. Így mentem matek–infó osztály után Kolozsvárra automatizálás szakra.

 

Nem épp azt kaptam az egyetemtől, amire vártam. Hatalmas, megalapozatlan és begyakorolatlan információtömeggel a fejemben úgy döntöttem, hogy letérek a mérnöki útról, hagyom a mesterit, hagyom a teleportálót. A diplomamunkám már félig-meddig a mobilfejlesztés felé kacsintgatott – kézzelfoghatóbbnak találtam, ahol viszonylag rövid idő alatt látok visszajelzést. Egyetem után mobilfejlesztő állás után néztem Bukarestben, ugyanis ott tanult a barátom.

Úgy adódott, hogy a két véglet, egy multi és egy kis, fiatalos startupszerű cég közül kellett választanom – a második állt közelebb a céljaimhoz. Alapjáratban megrendelésre fejlesztettünk, ebből jött a pénz, ebből tartotta el magát a cég, és így nagyon ritkán egy-egy saját ötlet is szárnyra kapott. 14-en voltunk, én egyedüli lányként. Némi Android-tapasztalatom volt, de iOS-fejlesztőnek vettek fel, második héttől be is dobtak a mélyvízbe. Nagyon sokat dolgoztunk, csak úgy pörögtek a projektek. Minden projektemet szerettem, mindenikben hatalmas kihívást láttam. Egyetlen probléma az volt, hogy olyan rövidek voltak a határidők (amit egyébként mi szabtunk ki magunknak), hogy munkaidő lett a szabadidő. Nagyjából mindegy volt, hogyan oldom meg a problémát, csak legyen meg – tipikus hazai probléma: a mennyiség a minőség rovására ment.

Egy év után beláttam, hogy ez így nem jó nekem, és váltanom kell. Ekkor elhagytam az országot is. Egyszerűen ez a modell, hogy hajtod magad, és cserébe nagyon ritkán foglalkozhatsz a saját ötleteddel, amit vagy értékelnek vagy nem, akkor nem tűnt túl jónak. Szimpatikusabb lett volna, ha csak saját ötletekkel foglalkozunk, majd befektetőt keresünk, és azt visszük tovább. Magyarország ilyen szempontból talán fejlettebb volt. Ott voltak a híres befutottak, akiket nagyon tiszteltem, a LogMeIn, a Ustream és a Prezi, na meg rengeteg startup program. Ezenkívül a barátommal együtt szerettük volna kicsit magyar közegben gyakorolni a szakmánkat. Így ő ötödéves építészként Balassi-ösztöndíjjal, én meg kezemmel a zsebemben továbbálltunk Budapestre.

Egyébként Budapest nem is tűnik annyira külföldnek. Lassan olyan, mintha Csíkszereda Budapest egyik külvárosa lenne, olyan sokan jövünk-megyünk hazaiak a két város között.

Jelenleg a Kitchen Budapestnél (Kibu) dolgoznék, mármint ott dolgoztam iOS-fejlesztőként egészen addig, amíg el nem jöttem gyereknevelésire. A szerencse úgy hozta, hogy épp az egyemista kori álomhelyemre kerültem, ami egy olyan művészeteket és technológiát összekötő kezdeményezés, ahol az emberek elengedhetik képzelőerejüket, experimentális vagy akár társadalmilag hasznos, alulról jövő kezdeményezéseket valósíthatnak meg. A Kibu egyik pártfogolt startup csapatában, a Mistóban lettem iOS-fejlesztő. Teljesen más világ volt így dolgozni. Egyetlen projekt, nem hajt a tatár. Dizájnszinten tökéletességre törekedtünk, ami Bukarest után nagyon furcsa volt, ott a szemre jól nézzen ki elv tökéletesen működött. Ekkor jöttem rá arra, hogy mit is jelent csapatban dolgozni, mert nincs egy projektmenedzser, aki igazságot tegyen közöttünk. És arra is rájöttem, mennyire nehezemre esik a csapatmunka: vagy alárendeltem magam, hogy elkerüljem a konfrontációt, vagy megoldottam más feladatát is, csak haladjunk.

Fél év után a Misto inkubációja megszűnt, ahelyett hogy piacra törjünk, szétszéledt a csapat. Ezt követően a Kibu core teamjében kezdtem dolgozni, szabadidőmben pedig a nagyiApp csapatában segédkeztem.

Romániaban a többi szakmához képest szerintem a legelőnyösebb helyzetben vannak az IT-sok. Rengeteg multinacionális cég vetette meg a lábát Románia nagyobb városaiban, és most már egyre több a helyi vállalkozás is. Nagyon sok a munkalehetőség, és talán az összes többi szakma közül a programozók fizetései térnek el legkevésbé a külföldi fizetésektől. Néhány éve még azt mondták otthon az IT-soknak, hogy geek, ma már egyre többen választják ezt a szakmát, főként a magas fizetés miatt, és azért, mert viszonylag könnyű elhelyezkedni otthon és külföldön is.

A hatalmas munkaerőhiány rengeteg gyorstalpalós tanfolyamot szült. Az oktatáson mindenképp változtatni kellene. Úgy érzem, nincs minőségi felsőoktatás, mérföldekkel lemaradtunk a nyugati egyetemekhez képest. Alig van gyakorlat, csoportos projekt, együttműködés. Az egyetemen ki kéne nyíljon a világ, projektek révén kapcsolatokat kéne szerezzen az ember mind a helyi cégekkel, mind a helyi és a külföldi egyetemekkel. A hangsúly nem a tárgyi tudáson kéne legyen, az is fontos, de nem élhetünk aszerint az IT-világban, hogy amit megtanulsz, az a tied, mert rettenetesen gyorsan változik minden. Ma a legújabb, legmenőbb dolog holnap már unalmas, holnapután el lett felejtve. A másik, hogy a geek sztereotípia mellé be kellene kerüljön valami divatos, de ez úton van, úgy látom.

Az IT-szakma esetében az anyagi biztonság otthon is megvan, és egyébként is szinte mindegy, hogy helyileg épp hol vagy. Mégis sokan elmennek… Hogy miért? Mentális higiéniáért. Ideákért. Tanulásért. Azért, hogy ne kelljen megverekedni, ha céget akarsz nyitni. Hogy ne kerülj nap mint nap szembe az „ugye, Magdi?”-féle szituációkkal. A rendért. A kényelemért. A biztonságért. Hogy ne kelljen hat órát sorban állj a sürgősségen. Azért, hogy ne Kelet és Nyugat közös szemétládájában élj. Sok mindenen változtatni kellene, de úgy gondolom, akkor sosem lesz változás, ha mindenki elmenekül.

Magyarország sem álomvilág a fent említett szempontokból, ott is hatalmas méreteket ölt az elvándorlás. A világ összement, dinnyeméretűre zsugorodott. Szinte bárhová könnyű elmenni, és ha megízlelted a jobbat, nehéz hazajönni, mert jobban szúrja a szemedet a hiba. Én mindenképpen haza szeretnék jönni, és ezektől a világi dolgoktól eltekintve Csíkszeredában leginkább az emberek fejében változtatnék picit, hogy az irigység a köddel együtt felszálljon a medencéből… Merjünk tanácsot adni, ha úgy látjuk, hogy szükség van rá, és ugyanakkor legyünk képesek meghallgatni mások tanácsait. Biztosan nehéz, mert az iskola individualistának nevelt, de szükségszerűnek találom a fejlődéshez, a fejlődést meg az itthon maradáshoz.

A babácskámmal elég sokat járunk haza, a család és a természet pótolhatatlan számunkra. Azt látom, hogy tényleg fejlődik minden, rengeteg új dolog, kezdeményezés van, kortárs helyi márkák jelentek meg (a mennyiség-minőség problematikát sokan áthidalták), kulturális és sportesemények, kávézók… Jól tudja érezni magát az ember, csak valahogy hiányzik az egység, az összetartás, épp az, amire büszkék vagyunk.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY