SHARE

Kézdivásárhelyen kezdtem el asztaliteniszezni 1998-ban, Dobolyi Aladár tanár bácsival. 15 éves koromig kevés eredményem volt, de mindig kitartó és szorgalmas játékos voltam. A tanár bácsi mondta is, hogy a munkáért majd az eredmény is megérkezik, és hogy ne adjam fel, csak edzzek tovább rendesen és keményen. Igaza is volt, mint mindig. 15 évesen elkezdtem jó eredményeket elérni, 16 éves koromtól két és fél évig a román válogatott tagja voltam. 19 évesen döntöttem úgy, hogy külföldre megyek játszani. Kicsi korom óta az volt az álmom, mint sok más asztaliteniszezőnek, hogy majd egyszer Németországban játsszak, mivel ott szervezik Európa legkeményebb bajnokságát, és ott igencsak támogatott és népszerű ez a sportág.

 

Dobolyi Aladár tanár bácsinak, akitől nagyon sokat kaptam egész életemben és Bedő Zoltánnak köszönhetem ezt a lehetőséget, aki akkoriban Németországban játszott, ő segített elintézni egy háromnapos próbajátékot. Ide szerződtem, és azóta is itt vagyok. Itt nagyon nagyok az elvárások a fiatal sportolókkal szemben, de ugyanilyen arányban támogatva is vannak, sok lehetőséget kapnak külföldi versenyekre és edzőtáborokra. A bajnokságok szintjei is nagyon erősek, ami azt jelenti, hogy a versenyeken kívül hétvégente nagyon fontos bajnoki meccseket szerveznek, ahonnan a játékosok még fizetést is kapnak. Ezzel szemben Romániában a bajnokság három hétvégéből áll, ami egy szezon alatt nagyon kevés. Nekünk, kézdivásárhelyieknek mint kisvárosbelieknek nagyon nagy szerencsénk volt Aladár tanár bácsival, aki egész életét az asztalitenisznek és nekünk szentelte. Minden egyes sportolójának megteremtette a lehetőséget, és mindenkit megtanított dolgokat elérni az életben. Amit nem tudtak nagyvárosban, 3-4 edzővel elérni, azt a tanár bácsi egyedül elérte Kézdivásárhelyen.

Romániában szerintem hiányzik a mindennapi profi felkészülés, népszerűsíteni kellene a sportágat, sok fiatalt kellene bevonzani a sporttermekbe, és az egész országban anyagilag kellene támogatni a sportklubokat.

Jelenleg edzői és játékosi szerződésem van; amikor már nem leszek képes ezen a szinten játszani, akkor majd lehetséges, hogy hazamegyünk a barátnőmmel.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY