SHARE

2003 februárjában léptem át életemben először egy edzőterem küszöbét, majd 2004-ben indultam életem első versenyén. 2009-ben könyvelői diplomát szereztem a brassói Transilvania Egyetemen, és három évet dolgoztam könyvelőként: ez a tudás ma is sok időt és pénzt spórol meg számomra. 2010-ben Németországban megnyertem a WABBA junior-világbajnokságot, ezt követően 2011-ben fokozatosan átadtam életemet a sportnak, és azóta csak személyi edzésből, tanácsadásból próbáltam megélni. 2012-ben megnyitottam saját edzőtermemet, folyamatosan képeztem magam, hogy a technikai tudásom mellé egyebeket is tanuljak. Mint élsportolót, aki saját maga edzője is, a pszichológia érdekelt, később a táplálkozás tudományának különböző ágaiban merültem el. Sohasem a diploma érdekelt, sokkal inkább a tudás.

 

Amikor elkezdtem a versenyzést, akkor még voltak férfi testépítők Csíkszeredában: volt olyan verseny, amin öten vettünk részt juniorként a városból, plusz 3-4 felnőtt. Ennek ellenére nem igazán volt, aki komoly tanácsokkal segítsen, de még ennél is rosszabb volt a negatív hozzáállás, a legtöbben inkább lebeszéltek volna a versenyzésről. Sok idősebb srác volt akkoriban a termekben, akik jobban néztek ki, mint én, csak nem volt bátorságuk elmenni versenyre. Mindenki azt mondta, hogy Csíkszeredából érkezve senki sem lett sikeres testépítő, hát arra gondoltam, miért lennék pont én?

Elindultam, nem volt veszítenivalóm, és ez jó volt: első versenyemen, egy marosvásárhelyi zónabajnokságon a 80 kg-os juniorkategóriában négyen voltunk, én harmadik lettem, és ezt hatalmas sikernek könyveltem el. A következő évben sikerült megnyernem ugyanazt a versenyt. 2005-ben zónabajnok voltam 17 évesen, nagy szó volt ez akkor a városban, majd ugyanabban az évben junior országos második lettem, magyar névvel, ami akkoriban nagy dolog volt. Bár nem született velem, szépen lassan kialakult bennem a maximalizmus – otthon mindig arra neveltek, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér, ne ringassam magam ilyen meg olyan álmokban. 2005 után már soha nem tudtam örülni a második helynek.

Magyarország a testépítés tekintetében is jó néhány évvel megelőzte Romániát, ez az emberek nyitottabb gondolkodásának és a befektetőknek köszönhető. Ott mindig több volt a verseny, az edzőterem, és ennek eredményeként a jó magyar versenyző is. Román válogatottként versenyezni szinte teljesen saját zsebből kellett, a román szövetség emberei jól éltek, nekünk pedig az utat, a szállást is saját zsebből kellett fizetni. Szerencsére engem akkor már a brassói klubom segített.

Magyarországon több szövetségben is versenyezhettem, míg Romániában szinte a mai napig egy szövetség létezik, és a monopolhelyzet nem szokott kedvező lenni a többségnek. Magyarországon sokkal jobbak a kommunikációs csatornák, így ott egy jó sportoló sokkal több publicitást kap, amiből utána sokat lehet profitálni. Mivel a magyarok 2010 környékén uralták testépítésben Európát, ezért nehéz is volt jó sportolónak számítani. 2008–2012 között nem létezett olyan nagy verseny Európában, amit ne magyarok nyertek volna, dicsőség volt magyar színekben megjelenni. Amikor például Csíkszeredából 26 évesen kimentem Indiába egy világbajnokságra, kicsinek éreztem magam, aztán a verseny helyszínén saját óriás méretű fotómmal találkoztam, ami eszembe juttatta, hogy „várjunk csak, én MAGYAR VAGYOK”.

Egyszer azt kérdezték Kokótól (Kovács István profi ökölvívó világbajnok), hogyan lesz egy fiatalból ökölvívó, ő azt válaszolta: én azt nem értem, hogyan nem lesz. Ugyanígy voltam én is, minden érdekelt, ami férfias sport. Hobbiszinten sokan választják a testépítést, versenyzői szinten itthon kevesen, Magyarországon sokan, de azok közül is csak nagyon kis százalékuk elhivatott.

Itthon a sport anyagi oldala miatt sincs férfi testépítő versenyző, nagyon sok pénzbe kerül a kaja meg a sok táplálékkiegészítő, ezek nélkül nem lehet elérni versenyszínvonalat. Kevés az, aki elhivatott és jó anyagi háttérrel rendelkezik, vagy elég okos ahhoz, hogy pénzt teremtsen elő a szenvedélyére.

Mindenképpen örömmel látom hogy Csíkszeredában hobbiszinten népszerű a sport, bár valamikor még ciki volt a súlyzózás, ma már ügyvédek, tanárok, orvosok egyaránt űzik. Ehhez persze jó néhány év kellett elteljen, és kellett hozzá néhány versenyeredmény is.

Most, 11 év versenyzés után visszavonulok: 2015 óta nem indultam versenyen, és nem is tervezem. Mindennél nagyobb lelkesedéssel vezetem az itthoni edzőtermemet, és segítem a versenyzőimet. Both Ricsi barátom idén junior-világbajnoki címre esélyes, György Kinga, aki a termemben edző, Európa-bajnoki aranyra tör.

Az a célom, hogy minél jobb ember legyek, önmagam legjobb változata, hogy minél többet hozzak ki abból, amim van. Mostanság a jellemem fejlődése a legfontosabb és legkeményebb munka számomra. Mindezt úgy, hogy hasznos legyek a környezetemnek, anélkül, hogy bármit is várnék cserébe.

Legjobb Nagy Huninak lenni azt jelenti, hogy van egy genetikám, egy tudásom, ami fejleszthető, van egy társadalmi környezet, földrajzi hely, ahová születtem, van egy kapcsolatrendszerem, és még sorolhatnám. Ha mindezekből az adottságokból, amik egyben lehetőségek is, kihozom a maximumot, akkor leszek a legjobb önmagam. Ha csak a világ legjobb sportolója vagyok, de nem adok tovább semmit, akár családalapítás, akár közösségápolás formájában, akkor nem vagyok a legjobb énem.

Hazaköltöztem, az emberek még nehezen fogják fel, még akkor is, amikor hetek óta látnak, nap mint nap azt kérdezik, hogy mikor megyek vissza? Havi 7-10 napot töltök Budapesten, de 2016 augusztusa óta már itthon élek.

Az igazság az, hogy az egyetlen dolog, aminek változnia kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat itthon vagy bárhol máshol, azok mi magunk vagyunk. Nagyon jó volt a Budapesten eltöltött egy év, és volt, amikor nem gondolkodtam a hazaköltözésen, de ami történt, az nagyon egyszerű: amit kívül kerestem, azt megtaláltam belül. Így már élhetek bárhol, és én a szülőföldemen érzem a legjobban magam. Most már tudom, hogy oda születtem, ahová akartam. Az embert a környezete teszi boldoggá, nem a pénz, a jobb kocsi, a jobb lakás.

A szüleink felnevelnek, mi meg itt hagyjuk őket, mondván ott meg amott jobb az élet. Ők meg könnyes szemmel bár, de azt mondják: menj, fiam, jobb lesz neked. Tévedés, az élet sehol nem jobb, az életszínvonal jobb, de az élet nem jobb a családodtól több száz vagy ezer kilométerre, idegen ajkú emberek között. Lehet jobb az autód, vehetsz jobb termékeket a boltokban jó áron, de igazából nem ott élsz és nem úgy, ahogy te akarod. Nem lehetsz boldog, amíg elhagyod azokat, akik felneveltek abban a reményben, hogy majd nekik is támaszuk leszel, ha kell. Az élet nem jobb máshol, az élet jó, és kész, vagy éppen nem jó, de a különbség a fejedben és a gondolkodásban van. Nem a jobb életet kell keresni, csak az álmainkat követni, és ha azok megkövetelik a költözést, akkor menj. De ne az legyen a cél.

Nálam most már az utazásnak az a célja, hogy új ötleteket és energiákat hozzak haza, nem a hírt, hogy odakint milyen jó.

NO COMMENTS

LEAVE A REPLY