Főoldal / Színes / „A sárkányok néha megszelídülnek”

Notice: Trying to get property 'post_excerpt' of non-object in /home/morfondi/public_html/wp-content/themes/sahifa/framework/parts/post-head.php on line 73

„A sárkányok néha megszelídülnek”

Örök gyermek és felelősségteljes szülő, mesélő és meséről oktató. Dr. Kádár Annamária pszichológussal, egyetemi oktatóval életmeséjéről, feladatköreiről beszélgettünk.

– Milyen volt a kapcsolata gyerekkorában a mesékkel?

– A mesék hamuban sült pogácsaként folyamatosan végigkísértek eddigi életutamon. Édesanyám kora gyerekkoromtól fogva rengeteget mesélt nekem, még ma is magamban őrzöm ezeknek az estéknek a meghitt, bensőséges hangulatát. A mese dallama belső képpé alakult, a ráérős, összebújós mesemondás során segítséget kaptam ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeimet, hogy elhiggyem a csodát, hogy merészeket merjek álmodni. Olyan mélyen ívódtak belém, hogy vallom: gyermekkorom mesevilága nélkül ma nem lennék ugyanaz az ember.

– Kik voltak a kedvenc szerzők és mesehősök?

– A magyar népmesék voltak a kedvenceim, a Kisködmön című mese ma is közel áll a szívemhez.

– Miből állt a szülők által felpakolt tarisznya? Milyen értékeket hozott otthonról?

– Az egyik legfontosabb útravalóm a saját életmesém gyökerei. Az életmese az a történet, amit szülőként mindenki folyamatosan mesél gyermekének önmagáról, hitvallásáról, álmairól és céljairól, félelmeiről és fájdalmairól, kudarcairól és győzelmeiről. Ezt nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük magunkról, sokszor szavak nélkül is, akár jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal. A népmese optimista életfilozófiája úgy vált gyümölcsözővé az én életemben, hogy azt a szüleim, a családom saját életmeséje is alátámasztotta, hitelesítette. Elsősorban azt a meggyőződést kaptam útravalóként, hogy a világ egy jó hely, ahová érdemes volt beleszületni, hogy merjek megharcolni a saját céljaimért, ne hagyjam magam eltántorítani, és hogy legyen bátorságom önmagam felvállalására. A belső, spontán, gyermeki énem megőrzésének fontosságára is a családomban kaptam mintát. Olyan jó, hogy egy kicsit ilyen szeleburdi típusú család voltunk, vagyunk, ahol lehet hülyéskedni, marháskodni, nevetni, derűsnek lenni. Ahol nem kellett mindent olyan nagyon komolyan venni. A segítés, a mások felé való odafordulás, a meghallgatás, a feltétel nélküli elfogadás gyökereit is innen hozom magammal.

kádár.annamária2

– A bölcsek segítő szava vagy az aranyhal játszott nagyobb szerepet életében?

– Mindkettőnek megvolt a maga fontossága. A bölcsek segítő szavai mindig kapaszkodót nyújtottak a nehéz helyzetekben. Ugyanakkor hiszek a mesei szerendipitásban, a mindennapok csodás véletlenében, abban, hogyha kiengedjük a kontrollt a kezünkből, és hagyjuk, hogy az események történjenek, a legfantasztikusabb dolgokban lehet részünk. Számomra ez a szimbolikus aranyhalacska.

Mit tanult a mesék világából?

– A mesékben a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Egy mesében nem a problémamentes élet ígéretét kapjuk meg, hanem annak reményét, hogy még a legkisebbek, a legesendőbbek is boldogulnak, ha adottságaikat és lehetőségeiket mozgósítják, ha nem hátrálnak meg az akadályok, a megpróbáltatások elől. A mesei főszereplő sohasem tökéletes, képes beismerni kudarcait, mert tudja, hogy a hibák elengedhetetlenek a fejlődéséhez.

Írtam egy tízparancsolatot – ami a Mesepszichológia – Érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban című könyvben jelent meg – azokból a tapasztalatokból, amelyeket gyermekkoromban elsajátítottam a mesékből, és amelyeket felnőttként tudatosítottam magamban. Íme:

  1. Lássam meg, és fogadjam el a csodákat, a varázslatot! (Én ezt szívesen fordítom úgy pszichológusi nyelven, hogy: Éljek szerendipitikusan.)
  2. Merjek elindulni! Ha ott van a zsebemben a hamuban sült pogácsa és az atyai-anyai áldás, semmi baj nem érhet. A többi majd kialakul útközben.
  3. Keressem meg a saját utam, és azon haladjak! Ne siessek! Mindig vannak rövidítések, kényelmesebb megoldások, de ezek zsákutcák – soha ne térjek le a jó útról!
  4. Segítsek, ha olyan társakkal találkozom, akik a segítségemet kérik! Sőt észre is vehetem őket, és magam is felajánlhatom a segítségemet. Tudjak segítséget kérni, amikor szükségem van rá, és legyek képes elfogadni azt.
  5. A jóság, az őszinteség, a hitelesség nem mindig célravezető az adott pillanatban. Én azonban az a mesehős szeretnék lenni, aki felkapaszkodik az égig érő fa tetejére. És oda csak úgy lehet…
  6. Tiszteljem az ellenségeimet annyira, hogy csak szemtől szembe küzdjünk egymással, egyenlő esélyekkel! Fogadjam el a vereséget! Én sem vagyok legyőzhetetlen.
  7. Küzdjek meg azért, ami nekem fontos! Ne adjam fel, ha elveszítek egy csatát!
  8. Nyugodtan kimutathatom az érzéseimet: örömömet, bánatomat, fájdalmamat, csalódottságomat. Így sebezhető leszek, ugyanakkor sebezhetetlen.
  9. Ne ítéljek, ítélkezzek felszínesen! A gebe gyakran egy elvarázsolt táltos paripa.
  10. Ne féljek a veszteségektől és a kudarcoktól, mivel ezek az önmagam felé vezető utazás részei! Legyek hálás ezekért is, mert sokkal többet tanulok belőlük, mint a sikereimből!

(+1. Emlékezzek rá: a sárkányok néha megszelídülnek!)

– Melyik mesehőssel tud leginkább azonosulni? Miért?

– Egyik kedvenc kortárs mesehősöm Harisnyás Pippi a maga öntörvényűségével, szeleburdiságával, derűjével. Egy kicsit én is ilyen vagyok. Legbelül azt hiszem, mindig is egy örök gyermek maradok, aki időnként képes hülyeségeket csinálni.

Megjelenéseiben egy nagyon (fel)szabad(ult) nőnek látszik, mégis pontos időbeosztása van. Hogy fér ez a kettő össze?

– Az időbeosztást megtanultam, vagy inkább úgy mondanám, folyamatosan tanulom. Ma is sokszor versenyt futok az idővel, de ha már benne vagyok valamiben, akkor könnyen felszabadulok. Amióta gyerekem van, az időbeosztásnak nagyon konkrét és fontos a célja, az, hogy minél több időt tölthessek vele. A kedvencem a strukturálatlan szabadidő, amikor semmit nem „kell” csinálni, egyszerűen csak jól érezzük magunkat, játszunk, nevetünk, mesélünk, pocsolyázunk.

– Saját elmondása szerint Ön egy nap fele forduló napraforgó. Mindig ilyen volt, vagy fokozatosan alakult ki ez a szemléletmód?

– Fokozatosan alakult ki, és rengeteg minden húzódik meg a szemléletem háttértörténetében. Sok veszteség, könny, újrakezdés, talpra állás, de ugyanakkor sok-sok megvalósítás, erőforrás, megküzdés is. Hiszek az átkeretezésben, a dolgok nem változnak meg, de az a szemlélet, ahogy a megtörténtekre visszatekintünk, mindig alakítható. Minden veszteségnek van nyeresége is. Nem hiszek a hurráoptimizmusban, abban, hogy a negatív, pesszimista gondolatokat egyszerűen csak lecserélhetjük pozitívakra, és azokat ismételgetve, a realitás figyelmen kívül hagyásával „átprogramozhatjuk” agyunkat.

kádár.annamária

– Rádiózik, tévés műsort vezet, ír, tanít, tréningeket tart. Miben érzi leginkább elemében magát?

– Én tényleg úgy vagyok, hogy egy ideje már nem dolgozom, a hobbimért fizetnek. Szeretek emberekkel dolgozni, beszélni, beszélgetni, mesélni, és másokat is meghallgatni. A rádiózásban, a tévézésben és a tanításban is megélem az áramlatélményt, a jelenben tudok lenni, tudom mozgósítani képességeimet, élvezem a párbeszédet. A tréning pedig igazi kihívás, főleg a nehezebb csoportok, megfigyelni az egyes emberek és a csoport fejlődését, a csoportdinamikát. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy pont ezeken a területeken tevékenykedhetek.

– Könyveiben gyakran utal filmélményeire. Mi mást csinál még szívesen akkor, amikor nem dolgozik?

– Szeretem a filmeket, a könyveket, nemcsak szakirodalmat, hanem szépirodalmat és gyermekirodalmat is szívesen olvasok. Szeretek kirándulni, új helyeket felfedezni, utazni. Szívesen foglalkozom a lakás dekorációjával, átrendezésével. Imádok fotózni, pillanatokat elcsípni. Ráérősen kávézni, és barátnőimmel csevegni. Pizsamanapokat tartani. Amikor ezekre mind van időm, akkor a hetedik mennyországban érzem magam.

Hogyan néz ki az ünnep önöknél?

– Amióta férjnél vagyok, szenteste én látom vendégül a családot, nálunk ünnepelünk, ilyenkor nagy a sürgés-forgás. Az ünnep előtt sokat készülődöm, ilyenkor végre van időm ráérősen főzni, sütni, dekorálni, most már kislányommal együtt. A mézeskalácsillat belengi a házat és a lelkünket is. Ahogy Márai mondja, ha az ünnep elérkezik az életemben, akkor egészen ünnepelek, elfelejtek mindent, ami a hétköznapok szertartása és feladata. A régi rendtartás, a hetedik nap, a megszakítás, a teljes kikapcsolás, a testi és lelki felkészülés a cél. Ha eljutok idáig, az a valódi ünnep.

Hol tart most saját meséjében?

– A saját mesémben még mindig kapaszkodom az égig érő fa tetejére. Az utazás során még el kell szakítanom a hét pár bocskort és a hét pár gúnyát. Az önismereti utazás végeérhetetlen folyamat. Tudom, hogy szülőként az életfilozófiám többé már nem csupán a személyes ügyem, felelős vagyok a rám bízott életért, akinek az életmeséjét együtt kezdjük el írni. Felelős vagyok azért, hogy mit mesélek neki önmagamról, a világról, az emberi kapcsolatokról. Az életmesém a legalapvetőbb módon formálja gyermekem szemléletét, vágyait, álmait, úgy szeretném elmondani neki, hogy egy gyönyörű történet kerekedjen ki belőle. Most az az útravaló a legfontosabb, amit Lilla-Maja kislányomnak szeretnék adni, hogy majd felnőttként megtartsa, felemelje, támogassa, amikor saját hétfejű sárkányaival kell megküzdenie.

 


KÁDÁR ANNAMÁRIA

Pszichológus, egyetemi adjunktus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője.

A Mesepszichológia – Érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban és a Mesepszichológia 2. – Útravaló kényes nevelési helyzetekhez című könyv szerzője, több mű társszerzője.

A Pszichotrillák című műsor szerkesztője.

A LilaBuba Mesehely vezetője.

Számos előadást tartott többek között a Nyitott Akadémián és a TEDx-en.

Olvasta már ?

Hajnal Renáta: a testépítés új értelmet adott az életemnek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük