Hasonló cikkek
Szabó Enikő Nagyszalontán született, de már Csíkszeredát tekinti otthonának. A Csíki Játékszín színészét pályájáról, a társulatról, a versekhez fűződő kapcsolatáról kérdeztük.
– Mi volt előbb az életében: a vers vagy a színház?
– Román tagozaton tanultam, sportosztályba jártam. Szinte csak reál tantárgyakat tanultam, így amikor tizenegyedikesen eldöntöttem, hogy át akarok menni humán osztályba, egy évet meg kellett ismételjek, hogy behozhassam a lemaradásomat magyar irodalomból. Szégyelltem volna magam Molnár Judit tanárnő előtt, ha nem tudok egy kérdésére válaszolni, így az időmet könyvtárakban töltöttem, egész nap olvastam.
Tizenegyedikben megnyertem egy szavalóversenyt, de fogalmam sincs, hogy hogy történhetett. A lényeg az, hogy díjként rengeteg könyvet és könyvutalványt kaptam, ami egy időre újra helyrerakta az irodaloméhségemet.
– Mennyire volt egyértelmű, hogy a szavalóversenyeket követően a színművészeti ajtaján kopogtat majd?
– Nem volt egyértelmű, tizenkettedikesként nehezen dönt az egész életéről az ember, de a színművészeti vonzott a legjobban. Elindultam Kolozsvárra felvételizni, de mivel elhagytam a személyimet, és az útlevelem lejárt, így nem engedtek be a vizsgára.
Mindenre emlékszem: ahogy elvették a papírjaimat, elindultam a terem felé, megbotlottam a küszöbben, s akkor jöttek utánam, hogy a titkárságon észrevették, hogy nem érvényes az útlevelem, ne menjek be. Lett egy szabad évem.
– Hogyan élte ezt meg?
– Nagyon rosszul. Csokiskifli-gyárban dolgoztam egy ideig: kalasnyikov méretű fecskendőkkel nyomtam bele a kiflibe a masszát, ez volt a feladatom. Amikor feladtam a harcot a kiflikkel, megkerestem egy színészt, hogy készítsen fel a felvételire. Nagyon összetett volt a felvételi akkoriban: írásbeli, ritmusgyakorlatok, énekvizsga, kiválasztott monológ bemutatása, mikrojelenetek írása és előadása, mindenféle…
A lányok közül elsőnek jutottam be az egyetemre, annyira boldog voltam, hogy még a padlót is megcsókoltam örömömben, amikor ezt megtudtam. Nekem ez óriási dolog volt, hiszen Váradon nem volt színjátszó kör, amiben játszhattam volna. A székelyföldi városokban mind működött egy, így mire a fiatalok eljöttek felvételizni, csomó mindent tudtak a színházról, volt rálátásuk, kapcsolataik. Nekem nem volt színházi előéletem.
– Több színházigazgató is meghívta, hogy szerződjön le a társulatnál. Miért választotta az akkor alakuló Csíki Játékszínt?
– Eljöttek a záró előadásunkra az igazgatók, mindenkit figyeltek. Nagyváradról, Temesvárról, Szentgyörgyről kaptam felkérést. Tettem kerülőket, vendégeskedtem itt-ott, de az az igazság, hogy itt már első naptól kezdve otthon éreztem magam.
– A társulat alapító tagjaként milyen változásokat lát a csapatot, valamint a műsorkínálatot illetően?
– A társulat alapítása kapcsán van egy kis vita: szerintem akkortól lehet a csapatot Csíki Játékszínnek nevezni, amikortól van önálló társulata. Az indulásnál néhányan már itt játszottak, de szerintem akkor lettünk társulat, amikor többen is ide kerültünk, és nem kellett összedolgozni más színházakkal, el tudtunk játszani egy darabot kevés külsőssel.
Néha csak tátom a számat, hogy miket tudnak ezek az emberek, mi minden előbukkan belőlük. Például a dramaturgunk, Budaházi Attila nagyon jól műveli a szakmáját, emellett kiválóan rendez, érzi a színházat. Nekünk meg az a legnagyobb szívfájdalmunk, hogy nem ír többet, pedig óriási dolog, hogy évek óta olyan gyerekelőadások kerülnek ki a keze alól, amelyek azt közvetítik, hogy amit a gyerek megnéz, azt a szülő is élvezheti.
Az évek során sikerült kiépíteni egy olyan nézőbázist, amely nagyobb, mint bármelyik erdélyi városé. Ez számszerűsíthető, követhető. Véleményem szerint óriási dicsőség számunkra, hiszen a színházat főként a nézők határozzák meg. Színész és néző nélkül nem lehet színházat csinálni, minden más pótolható egy ideig.
A repertoárt illetően szerintem sokat köszönhetünk Parászka Miklósnak, aki mindig tudta, hogy mely darabok társításából alakul ki egy olyan évad, amiben mindenki talál fogára valót.
Nem tudom, hogy mi lesz néhány év múlva. Nem vagyok vaktában bizakodó. Ha Parászka Miklósnak le kell köszönnie, és nem jön valaki, aki megfelelően tudja folytatni a munkáját, akkor húzok egy vonalat, és azt mondom, hogy rendben, én itt nőttem fel, ez a családom, de nem akarom látni, ahogy romokba dől minden. Hiszen minden megtörténhet. De inkább bizakodni szeretnék abban, hogy előre megy majd a szekér minden áron, és nem hátrafelé.
Egyelőre csak élvezzük, hogy mind foglalkoztatottak vagyunk, játszhatunk, mindig van munka.
De ez is visszás, hiszen színésznek két baja lehet: ha kiosztják, vagy ha nem osztják ki.
– Melyik jelent nagyobb problémát?
– Általában az, ha nem osztják ki, de amióta anya vagyok, kicsit billent a mérleg: annak is tudok örülni, ha néha nem vagyok benne a darabban. Persze ezt sokszor követi az az érzés, hogy a francba, milyen jó ez a darab, miért nem játszhatok benne. De sok mindenbe belekezdtem a színház mellett, bár mindegyik más projektem a színház bölcsőjéből való.
– Akárcsak a verses-zenés előadások is. Hogyan lett a versek szeretetéből kész előadás?
– Még általános iskolás koromban volt egy tankönyv, amiben megfogott Áprily Nő már a nap című verse, talán azt kezdtem énekelgetni először. A klasszikusok mellett sok saját szöveget is megzenésítettem, csak akkoriban nem volt diktafon, így rengeteg feledésbe merült.
Aztán 2007-ben jött az ötlet, hogy meg lehetne ünnepelni egy ilyen műsorral a költészet napját, azt követte néhány hasonló előadás. Csak az a gond, hogy legtöbb előadás itt kezdődött, és itt ért véget. Kellene házalni, kopogtatni vele, de mi ezt nem tudjuk csinálni. Ha valaki felkeresett, akkor mentünk, de én sose tudtam menni, intézkedni ilyen ügyekben. Ha kérik, elvisszük az előadást, de én nem merek leülni senkivel tárgyalni. Egyedül végigcsinálni egy ilyen estét végképp nem mernék, még nem érzem elégnek magam ehhez.
Ettől függetlenül semmiképpen nem akarom abbahagyni ezeket az előadásokat, egyszerűen olyan sok az anyag, hogy mindig van három estére való. Az is fontos szempont, hogy az emberek nagyon szeretik a verseket, hiába él a köztudatban ennek az ellenkezője.
– A versek megismertetése, megszerettetése a cél vagy inkább önkifejezési forma ez?
– Egyszerűen nem látom értelmét annak, hogy féljünk a verstől, óriási érdeme az, hogy a lényeget el tudod mondani egy széken ülve, egy árva gesztus nélkül.
Tudom, hogy van, amit úgy adok elő, ahogy más nem tenné, látom ennek a fordítottját is, de a vers az egyik kifejezési formám.
SZABÓ ENIKŐ
2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatán.
2000-től, majd 2004-től a Csíki Játékszín színésze.
2002–2004 között a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja.
2008-tól a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem magiszteri programjának hallgatója.
Vendégszínész volt a temesvári Csíki Gergely Állami Magyar Színházban és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu tagozatán.
Legfontosabb elismerései: 2008 – Hunyadi László-díj; 2015 – Nívódíj.
Zenés-verses előadásain saját dalszövegei mellett klasszikusok és kortárs költők műveivel egyaránt találkozhatunk.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819