Hasonló cikkek
Csinta Samu Arisztokraták honfoglalása című kötetét mutatták be november 17-én, csütörtökön este hat órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében. A könyv a 2015-ben megjelent Erdély újranemesítői című kötet folytatása. Az esemény házigazdája Szonda Szabolcs könyvtárigazgató volt, a szerzővel Ferencz Csaba, a Háromszék napilap munkatársa beszélgetett. A könyvbemutatón Pál-Ferenczi Gyöngyi, a Tamási Áron Színház művésze gróf Kemény János családjáról szóló részletet olvasott fel, Babos-Szélyes Margit virágénekeket adott elő, Krecht Emese pedig zongorán kísérte őt.
Szonda Szabolcs felvezetőjében az Erdély újranemesítői című első kötet sikerére is utalva fontos kultúrtörténeti eseménynek nevezte a könyv megjelenését. Az igazgató mindkét mű fő jellemzőjeként a téma izgalmasságát és a megírás regényességét emelte ki.
Ferencz Csaba indító kérdésére válaszolva Csinta Samu elsőként azt részletezte, hogy a közelmúltban miért is nem születtek könyvek az arisztokráciáról. Kifejtette, hogy a kommunizmus évei alatt tabutémának számított a grófok és a bárók élete, világa, utána pedig – hogy kialakuljon a megfelelő rálátás – el kellett távolodni attól a kortól, amely „lefejezte” az erdélyi társadalmi elitet. Számára is idegen volt a téma, mondta el Csinta, örökre letűnt világnak gondolta az arisztokratákét, őket pedig nem létező embereknek, de a rendszerváltás után a véletlen útjába hozta egyiküket vagy másikukat, így kíváncsi kezdett lenni rájuk, és feltette magának a kérdést, kik is ők.
A könyvek születéséről
Amint arról a könyvbemutatón értesült a közönség, az első könyv több száz órás beszélgetések nyomán született meg, amit a szerző az írás kezdetekor egyetlen műnek gondolt, de aztán a siker és a sok kimaradt anyag folytatásra ösztönözte őt, így íródott meg a második rész, amelynek főcímévé az első könyv alcímét tette, hogy érzékeltesse a szoros együvé tartozást.
Ferencz Csabának arra a kérdésére, hogy miként sikerült az arisztokratákat, akiket zárkózottaknak, nehezen megközelíthetőnek gondolunk, elérni és megszólaltatni, Csinta Samu a találkozásokról és a beszélgetésekről mesélt hangulatosan.
– Először Kálnoky Tibor grófot ismertem meg közelebbről, mikor gyermekeim osztálytársaként megjelent egy-egy Kálnoky fiú, a vele való beszélgetések hozták emberközelbe az erdélyi arisztokrácia egyik családját, a Kálnokyakét, azután az ő támogatásával kerültem kapcsolatba a többi nemesi családdal, akik az első kötetben szerepelnek; a második könyv esetében pedig már az első mű volt a biztos ajánlólevél, ami azt is jelentette számomra, hogy ismerték, hitelesnek tartották és szerették az általam megírt történeteket – magyarázta Csinta.
A szerző az első kötetben hat erdélyi főnemesi család – a Kálnokyak, az Aporok, a Mikesek, a Hallerek, a Bethlenek és a Telekiek – történetével ismertette meg az olvasókat, a most megjelent könyvben pedig további négy arisztokrata család történetét dolgozta fel: a Barcsay, a Kemény, a Bánffy és a Csávossy famíliáét. És még nincs vége, meg kell írnia a harmadikat is, erre kötelezi az összegyűjtött anyag, abban előreláthatólag a Károlyi, a cegei Wass, a zágoni Mikes és az Ugron család történetét dolgozza majd fel. A főnemesi családok közül elsősorban azoknak a története foglalkoztatta, akik Erdélyben maradtak, vagy a rendszerváltás után hazataláltak, és életvitelszerűen belakják az ősi birtokot. Az Ugron család nem klasszikus példája ezeknek, de a leszármazottak rendszeresen hazajárnak, alapítványt hoztak létre azzal a céllal, hogy a család örökségét közösségi célokra fordítsák. Ezekben az arisztokrata családokban az a közös, hogy visszakapott birtokaik, kastélyaik megmentésére és tartalommal, élettel való megtöltésére törekszenek – tudtuk meg.
Arra a kérdésre, hogy a hazatért arisztokraták miként boldogulnak itthon, sikerült-e talpra állniuk, Csinta a visszaszolgáltatások útvesztőibe avatta be a résztvevőket.
– A 90-es években, amikor hazatértek, s visszaigényelték a romos kastélyokat, elhanyagolt udvarházakat, még hóbortos különcökként tekintett rájuk a román hatalom, és nem gördített különösebb akadályokat a visszaszolgáltatások elé. Akkor sokan teljesen vagy részben visszakapták tulajdonukat, hazatértek, és egyesek közülük az erdélyi közösség aktív tagjává váltak. Később azonban, amikor az erdőket, a termőföldeket, a legelőket is kezdték visszakérni, már veszélyt láttak bennük, és másként kezelték az ügyüket, néha a legegyszerűbb igazolásért is a bírósághoz kellett folyamodniuk. És ez így van ma is, a hatalom igyekszik mindenféle eszközt bevetni, hogy megnehezítse a dolgukat, és késleltesse vagy megakadályozza a visszaszolgáltatást – részletezte a kötetek szerzője, kiemelve, hogy ezek a főnemesek nem voltak mások kizsákmányolása által meggazdagodott „népnyúzók”, akiket jogosan ítélt a kommunista rendszer megsemmisítésre, mint ahogy ezt a rendszerváltás előtti történelemkönyvek tanították. Hozzátette: többségüket a települések lakói évtizedek múlva is a „mi grófunk”-ként vagy a „mi bárónk”-ként emlegették, akiktől segítséget és törődést kaptak.
A találkozón jelen levő Vécsi Nagy Zoltán, a marosvécsi Kemény János unokája arra hívta fel a figyelmet, hogy sem a politikusok, sem a jogvédő civil szervezetek nem érzékelik az egyházi és közösségi vagyon mellett a magánjavak visszaszolgáltatásának fontosságát, pedig ezek is a közösség javát szolgálják. 
A kötetek tényszerűsége és regényessége
Csinta a szóbeli vallomásokra épülő történetírás (oral history) módszerének titkaiba is beavatta a hallgatóságot. Bevallása szerint csak a jelen megírására akart vállalkozni, objektíven, tényszerűen, aztán mégis úgy alakultak a beszélgetések, hogy visszatekintettek a múltba is, köztük egy különösen fontos dátumra, a kitelepítések éjszakájára, 1949. március 3-ra. A könyvek élményszerű történetekbe ágyazottan mutatják be azt az értékrendet, amin a hagyatékukat őrző nemesek felelősségtudata alapszik, a hazatérés utáni újrakezdés mikéntjét, továbbá mindazt, amivel példaként állhatnak előttünk. Látszik, hogy a szerző és a beszélgetések alanyai között olyan emberi kapcsolat alakult ki, hogy még a legzárkózottabb megkérdezettek is megnyíltak. A könyvek írójának sikerült olyan információkat, élményeket, reflexiókat is felszínre hozni, amelyek egy esetleges memoár, önéletrajz megírásánál nem kerülnének napvilágra. Elmondása szerint nem törekedett a privát szféra teljes mélységű feltárására, kikerülte az intimitásokat, kivéve ott, ahol annak meghatározó szerepe volt. Csinta elbeszélő és értékelő hajlama regényszerűvé, érdekessé, olvasmányossá tette az elbeszélt történeteket. Hozzátehetjük: nem csoda, hogy ezt a módszert választotta, hiszen mindegyik kiválasztott személy életútja önmagában is kész regény. Emellett azonban fontos, hogy a könyvekből eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert adalékokat kapunk a közelmúlt történelméhez. A Trianont, majd az államosítást, a megaláztatásokat átélt arisztokraták élményeiket, tapasztalataikat továbbadták a következő nemzedéknek, most pedig a könyvek által a személyesen átélt múlt a kollektív emlékezet részévé válhat, és kiegészítheti közelmúltunk történelmét.
A könyvben elbeszélt történetek példaértéke
Elmondása szerint Csinta azt a titokzatos kötőanyagot is kutatta, amely a Trianont követő impériumváltás vagy a kommunista korszak rémségei idején is megtartotta az erdélyi főnemességet: „Az itthon maradottakat a néhány négyzetméteres kényszerlakásban, a Nyugatra menekülteket az Erdély-nélküliség szuterénjében.”
A találkozón elgondolkodhatott a közönség azokról a kérdésekről, amelyekre a szerző is kereste a választ: „(…) hogyan élték túl ezek az emberek a kényszerlakhelyes éveket, maradtak talpon, egyenes gerinccel az elszigeteltségben? Hogyan történhetett, hogy a legelvetemültebb üldöztetés közepette is felbukkant a porcelán teáscsészék és csokornyakkendők iránti igény? Miként volt képes felülírni a nyugati polgári jólétben született és nevelkedett fiatalok komfortérzetét a szülőföld, az örökség csak általuk meghallott hívása?”
Zárásként tanulságosnak tartom az írónak az első kötet epilógusában megfogalmazott gondolatát is idézni: „(…) az Erdélyben maradt vagy ragadt arisztokraták közül alig akadt olyan, akit be tudott szervezni az állambiztonság. Vagy aki a legnagyobb megpróbáltatások közepette eldobta volna az életét (…). A miértre a válasz valahol az életigenlés, a felelősségérzet és -vállalás környékén keresendő.”
CSINTA SAMU
Sepsiszentgyörgyön született 1960-ban.
Tanulmányait szülővárosában végezte, ezt követően szerszámkészítőként, tanítóként, árubeszerzőként és üzletkötőként dolgozott 1989-ig, azóta pedig újságíróként tevékenykedik.
1992-ben elvégezte a Bálint György Újságíró Iskolát Budapesten.
Az 1989-es rendszerváltást követően 1999 szeptemberéig különböző magyarországi napi- és hetilapoknál dolgozott sportújságíróként.
Ezt követően 2008 tavaszáig a Krónika című erdélyi napilap főszerkesztője, majd az Erdélyi Napló című hetilap szakmai vezetője.
Két publicisztikai kötetben való felbukkanást követően A lélekmentő címmel könyvet írt Kallós Zoltánról.
2015-ben jelent meg a Plakátballada című tényregénye.
Az Erdély újranemesítői és az Arisztokraták honfoglalása című, a budapesti Heti Válasz Kiadónál megjelent kötetek szerzője.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819