Amikor elkezdtem a versenyzést, akkor még voltak férfi testépítők Csíkszeredában: volt olyan verseny, amin öten vettünk részt juniorként a városból, plusz 3-4 felnőtt. Ennek ellenére nem igazán volt, aki komoly tanácsokkal segítsen, de még ennél is rosszabb volt a negatív hozzáállás, a legtöbben inkább lebeszéltek volna a versenyzésről. Sok idősebb srác volt akkoriban a termekben, akik jobban néztek ki, mint én, csak nem volt bátorságuk elmenni versenyre. Mindenki azt mondta, hogy Csíkszeredából érkezve senki sem lett sikeres testépítő, hát arra gondoltam, miért lennék pont én?

Elindultam, nem volt veszítenivalóm, és ez jó volt: első versenyemen, egy marosvásárhelyi zónabajnokságon a 80 kg-os juniorkategóriában négyen voltunk, én harmadik lettem, és ezt hatalmas sikernek könyveltem el. A következő évben sikerült megnyernem ugyanazt a versenyt. 2005-ben zónabajnok voltam 17 évesen, nagy szó volt ez akkor a városban, majd ugyanabban az évben junior országos második lettem, magyar névvel, ami akkoriban nagy dolog volt. Bár nem született velem, szépen lassan kialakult bennem a maximalizmus – otthon mindig arra neveltek, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér, ne ringassam magam ilyen meg olyan álmokban. 2005 után már soha nem tudtam örülni a második helynek.

Magyarország a testépítés tekintetében is jó néhány évvel megelőzte Romániát, ez az emberek nyitottabb gondolkodásának és a befektetőknek köszönhető. Ott mindig több volt a verseny, az edzőterem, és ennek eredményeként a jó magyar versenyző is. Román válogatottként versenyezni szinte teljesen saját zsebből kellett, a román szövetség emberei jól éltek, nekünk pedig az utat, a szállást is saját zsebből kellett fizetni. Szerencsére engem akkor már a brassói klubom segített.

Magyarországon több szövetségben is versenyezhettem, míg Romániában szinte a mai napig egy szövetség létezik, és a monopolhelyzet nem szokott kedvező lenni a többségnek. Magyarországon sokkal jobbak a kommunikációs csatornák, így ott egy jó sportoló sokkal több publicitást kap, amiből utána sokat lehet profitálni. Mivel a magyarok 2010 környékén uralták testépítésben Európát, ezért nehéz is volt jó sportolónak számítani. 2008–2012 között nem létezett olyan nagy verseny Európában, amit ne magyarok nyertek volna, dicsőség volt magyar színekben megjelenni. Amikor például Csíkszeredából 26 évesen kimentem Indiába egy világbajnokságra, kicsinek éreztem magam, aztán a verseny helyszínén saját óriás méretű fotómmal találkoztam, ami eszembe juttatta, hogy „várjunk csak, én MAGYAR VAGYOK”.

Egyszer azt kérdezték Kokótól (Kovács István profi ökölvívó világbajnok), hogyan lesz egy fiatalból ökölvívó, ő azt válaszolta: én azt nem értem, hogyan nem lesz. Ugyanígy voltam én is, minden érdekelt, ami férfias sport. Hobbiszinten sokan választják a testépítést, versenyzői szinten itthon kevesen, Magyarországon sokan, de azok közül is csak nagyon kis százalékuk elhivatott.

Itthon a sport anyagi oldala miatt sincs férfi testépítő versenyző, nagyon sok pénzbe kerül a kaja meg a sok táplálékkiegészítő, ezek nélkül nem lehet elérni versenyszínvonalat. Kevés az, aki elhivatott és jó anyagi háttérrel rendelkezik, vagy elég okos ahhoz, hogy pénzt teremtsen elő a szenvedélyére.

Mindenképpen örömmel látom hogy Csíkszeredában hobbiszinten népszerű a sport, bár valamikor még ciki volt a súlyzózás, ma már ügyvédek, tanárok, orvosok egyaránt űzik. Ehhez persze jó néhány év kellett elteljen, és kellett hozzá néhány versenyeredmény is.

Most, 11 év versenyzés után visszavonulok: 2015 óta nem indultam versenyen, és nem is tervezem. Mindennél nagyobb lelkesedéssel vezetem az itthoni edzőtermemet, és segítem a versenyzőimet. Both Ricsi barátom idén junior-világbajnoki címre esélyes, György Kinga, aki a termemben edző, Európa-bajnoki aranyra tör.

Az a célom, hogy minél jobb ember legyek, önmagam legjobb változata, hogy minél többet hozzak ki abból, amim van. Mostanság a jellemem fejlődése a legfontosabb és legkeményebb munka számomra. Mindezt úgy, hogy hasznos legyek a környezetemnek, anélkül, hogy bármit is várnék cserébe.

Legjobb Nagy Huninak lenni azt jelenti, hogy van egy genetikám, egy tudásom, ami fejleszthető, van egy társadalmi környezet, földrajzi hely, ahová születtem, van egy kapcsolatrendszerem, és még sorolhatnám. Ha mindezekből az adottságokból, amik egyben lehetőségek is, kihozom a maximumot, akkor leszek a legjobb önmagam. Ha csak a világ legjobb sportolója vagyok, de nem adok tovább semmit, akár családalapítás, akár közösségápolás formájában, akkor nem vagyok a legjobb énem.

Hazaköltöztem, az emberek még nehezen fogják fel, még akkor is, amikor hetek óta látnak, nap mint nap azt kérdezik, hogy mikor megyek vissza? Havi 7-10 napot töltök Budapesten, de 2016 augusztusa óta már itthon élek.

Az igazság az, hogy az egyetlen dolog, aminek változnia kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat itthon vagy bárhol máshol, azok mi magunk vagyunk. Nagyon jó volt a Budapesten eltöltött egy év, és volt, amikor nem gondolkodtam a hazaköltözésen, de ami történt, az nagyon egyszerű: amit kívül kerestem, azt megtaláltam belül. Így már élhetek bárhol, és én a szülőföldemen érzem a legjobban magam. Most már tudom, hogy oda születtem, ahová akartam. Az embert a környezete teszi boldoggá, nem a pénz, a jobb kocsi, a jobb lakás.

A szüleink felnevelnek, mi meg itt hagyjuk őket, mondván ott meg amott jobb az élet. Ők meg könnyes szemmel bár, de azt mondják: menj, fiam, jobb lesz neked. Tévedés, az élet sehol nem jobb, az életszínvonal jobb, de az élet nem jobb a családodtól több száz vagy ezer kilométerre, idegen ajkú emberek között. Lehet jobb az autód, vehetsz jobb termékeket a boltokban jó áron, de igazából nem ott élsz és nem úgy, ahogy te akarod. Nem lehetsz boldog, amíg elhagyod azokat, akik felneveltek abban a reményben, hogy majd nekik is támaszuk leszel, ha kell. Az élet nem jobb máshol, az élet jó, és kész, vagy éppen nem jó, de a különbség a fejedben és a gondolkodásban van. Nem a jobb életet kell keresni, csak az álmainkat követni, és ha azok megkövetelik a költözést, akkor menj. De ne az legyen a cél.

Nálam most már az utazásnak az a célja, hogy új ötleteket és energiákat hozzak haza, nem a hírt, hogy odakint milyen jó.

The post Új energiákat hazahozni, nem a hírt, hogy odakint milyen jó appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

Dobolyi Aladár tanár bácsinak, akitől nagyon sokat kaptam egész életemben és Bedő Zoltánnak köszönhetem ezt a lehetőséget, aki akkoriban Németországban játszott, ő segített elintézni egy háromnapos próbajátékot. Ide szerződtem, és azóta is itt vagyok. Itt nagyon nagyok az elvárások a fiatal sportolókkal szemben, de ugyanilyen arányban támogatva is vannak, sok lehetőséget kapnak külföldi versenyekre és edzőtáborokra. A bajnokságok szintjei is nagyon erősek, ami azt jelenti, hogy a versenyeken kívül hétvégente nagyon fontos bajnoki meccseket szerveznek, ahonnan a játékosok még fizetést is kapnak. Ezzel szemben Romániában a bajnokság három hétvégéből áll, ami egy szezon alatt nagyon kevés. Nekünk, kézdivásárhelyieknek mint kisvárosbelieknek nagyon nagy szerencsénk volt Aladár tanár bácsival, aki egész életét az asztalitenisznek és nekünk szentelte. Minden egyes sportolójának megteremtette a lehetőséget, és mindenkit megtanított dolgokat elérni az életben. Amit nem tudtak nagyvárosban, 3-4 edzővel elérni, azt a tanár bácsi egyedül elérte Kézdivásárhelyen.

Romániában szerintem hiányzik a mindennapi profi felkészülés, népszerűsíteni kellene a sportágat, sok fiatalt kellene bevonzani a sporttermekbe, és az egész országban anyagilag kellene támogatni a sportklubokat.

Jelenleg edzői és játékosi szerződésem van; amikor már nem leszek képes ezen a szinten játszani, akkor majd lehetséges, hogy hazamegyünk a barátnőmmel.

The post „Nekünk nagy szerencsénk volt Aladár tanár bácsival” appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

– Én még nem is hallottam a környékünkön olyan megnevezést, hogy sportpszichológus…

– Igen, a pszichológiának ez a válfaja még nagyon gyerekcipőben jár. Magyarországon már jóval előrébb tartanak ebben a kérdésben. Elég csak a két ország sporteredményeire nézni, és máris kiderül, hogy a háttérmunkának ugyanolyan nagy szerepe van a jobb teljesítőképesség terén, mint a megfelelő fizikai erőnlétnek és felkészültségnek.

– Miért pont a pszichológia?

– Már fiatalabb koromban a fejembe vettem, hogy a sport területén szeretnék elhelyezkedni. Azon belül is inkább az a része érdekelt, ahol sportolókkal kell foglalkozni. Ez volt az én nagy álmom. Nem volt egyszerű erre a pályára lépni, hiszen a pszichológusok még nem annyira keresettek a romániai sportvilágban. Szerencsém is volt, mert vissza tudtam jönni a szülővárosomba, nem gondoltam volna, hogy épp Csíkszereda adja majd meg ezt a nagy lehetőséget nekem.

– Sikerült tapasztalatot szerezned a hivatásodban, mielőtt elvállaltad ezt a munkát?

– Igen, másfél évig hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgoztam mint pszichológus. Sportolókkal is volt közös munkám, az államvizsga- és a disszertációdolgozatom is szorosan összefüggött a pszichológiával, de más egyetemi projektek esetében is igyekeztem mindig erre a szakterületre összpontosítani. Aztán Póra Robert, a klub akkori menedzserének közreműködésével érkezett a felkérés, hogy legyek a csapat pszichológusa.

– Mi a különbség egy általános pszichológus és egy sportpszichológus között?

– A pszichológia nagy része elméleti alapokon nyugszik, a mindennapi életben ezt alkalmazzák a pszichológusok. A sportpszichológia már egy jóval gyakorlatiasabb mellékága ennek, ugyanis a szakembernek fel kell ismernie a hiányosságokat, és nemcsak a szakkönyvek által tanácsolt kezeléseket, technikákat kell alkalmaznia. Általánosságban véve a sportolók azért keresik fel a sportpszichológust, hogy növeljék teljesítményüket, ez a fő céljuk. Ennek érdekében különböző technikák elsajátítása jelenti mindennek az alapját, amely abban különbözik egy pszichológusi „rendeléstől”, hogy nem a köznapi, hanem a sportolói egyént kell még inkább ösztönözni, legtöbbször már-már a maximális koncentrációt követelő élethelyzetekben. Ezáltal a sportoló jobban érzi magát, nem emészti fel a stressz, a teljesítménykényszeres helyzetet higgadtan kezeli, és képes felszabadultabban játszani, sportolni.

– Erre egyelőre még kevesen áldoznak.

– Fontos kiemelni, hogy meglátásom szerint az országban kétféle alapelv működik: vannak klubok, amelyek elismerik, hogy szükséges a sportpszichológus jelenléte a sportolók szempontjából, de nem engedhetik meg magunknak, és vannak olyanok, amelyek teljesen elutasítják ezt a szemléletet. Nekünk, a Multimed Klinikánál sok egyéb szolgáltatás mellett a sportpszichológia területe sem ismeretlen.

– Milyen helyzettel szembesültél, amikor először léptél be a Csíkszeredai Sportklub öltözőjébe?

– A játékosok érthető módon nem tudták, hogy mire számítsanak velem kapcsolatban. A társadalmi előítélet szerint valaki akkor megy pszichológushoz, ha mentális problémái vannak. Elmagyaráztam nekik, hogy a sportpszichológia ugyanolyan dolog, mint az edzés: ahogyan a fizikai erőnlétet folyamatosan fejleszteni kell, úgy fejben is edzettnek kell lenni. Tudni kell, hogy ez nem egy kötelező program, de kíváncsiak voltak, és szép lassan érdeklődni kezdtek iránta.

– Milyen alapvető módszereket, terápiákat alkalmazol?

– Első lépésben fel kell mérni a sportoló azon tulajdonságait, amelyekben meg kell erősödnie. Legtöbbször a játékosok a teljesítménynövekedésben szeretnének előrelépni, de az indulatkontrollal és az érzelmek kinyilvánításával is lehet dolgozni. Javítunk a figyelemváltás időtartamán, próbáljuk bevonni a rutin által szerzett tapasztalatok gyakorlatba ültetését. A székely ember egyik sarkalatos pontját, az önbizalomhiányt is fejlesztjük, amit mentális napló vezetésével tudunk figyelemmel kísérni. Ez például abból áll, hogy edzés vagy mérkőzés előtt és után a játékos megfogalmazza, hogyan érzi magát, milyennek látja a teljesítményét, mely területen szeretne fejlődést elérni, milyen élményekkel gazdagodott. A pozitív gondolkodásra való oktatás szintén nem fáklyás menet székely szemmel nézve, de a motiváció növelése és fenntartása is folytonos kommunikációt igénylő mentális folyamat. Egy-egy sérülés hátráltató akadály tud lenni, ezalatt fejben is meg kell erősödni: ilyenkor relaxációs gyakorlatokat végzünk, és a negatív belső beszédet próbáljuk kontrollálni.

– Csapatban vagy egyénileg hasznosabb egy-egy terápia?

– Nyilván egyénileg sokkal jobb eredmények érhetők el, mivel mindenkinek más előnyei és hátrányai vannak, így személyre szabottan lehet dolgozni. A kommunikáció és a közös élmények szempontjából viszont elengedhetetlen a csapaton belüli összhang, tehát a csapatépítésen is dolgozunk.

– Szó mi szó, eléggé rájárt a rúd a csapatra a közelmúltban. Hogyan lehet kezelni a sikertelenséget?

– Az ilyen időszakokban leginkább felmerülő probléma a frusztráció. Ha egy sportoló nem képes úgy teljesíteni, ahogyan azt saját magától elvárná, vagy ahogyan azt tőle elvárja az edzője, akkor önbizalma meginog. Minél jobban akarja, annál görcsösebbé válhat. Az önbizalom helyreállítása és a nyugodt lelkiállapot elérése nagyban hozzájárulnak egy hullámvölgyből való kikerüléshez. Fontos, hogy ne a múltból és a jövőből táplálkozzunk, kizárólag csak a jelenre koncentráljunk, és azt csináljuk, ami abban a pillanatban erőt ad.

– Tévhit, hogy a mentális felkészültség a sikeresség alapja, vagy nagyon is igaznak bizonyul ez a megállapítás?

– Olyan világot élünk, ahol a sportolók a teljesítménykényszer alatt nem mindig birkóznak meg a nehézségekkel karrierjük során. Ha valaki nem teljesen kiegyensúlyozott, elég egy tizedmásodpercnyi megingás, és oda minden addigi erőfeszítés.

– Mivel egyszerre több sportolóval is kell foglalkoznod, szükséges más szakemberek véleményét, tanácsait is kikérned, vagy egyedül is megbirkózol a feladattal?

– Nem érzem úgy, hogy felemésztene a rengeteg tennivaló. De mivel egy új szakterületről beszélünk, tanácsokra mindig szükség van. Szakkönyvekből informálódok, konzultálok más pszichológusokkal, de nem dughatom a fejemet a homokba, mert azért vagyok itt, hogy nekik segítsek. A titoktartási kötelezettség kizárólagos megbízhatóságot fed az illető játékos és köztem, tehát harmadik fél nem szerez tudomást az információkról.

– Az „idegenlégiósokkal” is sikerült beszélgetést kezdeményezni?

– Függetlenül attól, hogy az illető hazai vagy külföldi, fiatal vagy idősebb játékos, a csapaton belül mindenki fordulhat hozzám. A legújabb játékosokkal a meccsdömping miatt még nem sikerült személyesen találkoznom, de a többiekkel elindult a munka. A tökéletesebb kommunikáció érdekében angolórákra járok, és lefordítom a feladatokat, valamint a technikákat.

Archívum: 2016. november 15.

KARIKÁS EMŐKE

1991. február 18-án született Csíkszeredában.

Általános iskolai és líceumi tanulmányait szülővárosában végezte, ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Dimitrie Cantemir Egyetem Lélektan és Pszichológia Karának pszichológia szakára. A mesteri képzést ugyanazon az egyetemen, klinikai pszichológia szakon végezte.

Tíz évig röplabdázott a Csíkszeredai Pro Volei csapatában, és egy évig a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem felnőtt másodosztály csapatában, továbbá öt évig tagja volt a romániai ifjúsági válogatottnak.

2014-ben néhány hónapig önkéntes röplabdaedző volt a Cs Törpi MS-nél, ahol 6-10 éves fiúkkal foglalkozott.

2011-től kezdődően röplabdabíró.

Jelenlegi munkáját megelőzően másfél évig autizmussal élő gyerekekkel foglalkozott.

The post Karikás Emőke: fejben is edzettnek kell lenni appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

– Hogyan kerültél kapcsolatba az úszással?

– Ez igazából a szüleimnek köszönhető. Négy és fél éves koromban vittek el először uszodába azzal a céllal, hogy megtanuljak úszni. Eleinte nem kedveltem, de a szüleim már-már köteleztek rá. A családban senki nem volt profi úszó, szóval nem emiatt voltak ennyire határozottak, ők csak jót akartak nekem. Inkább az edzők látták bennem a potenciált, ők tanácsolták a szüleimnek a folytatást.

– A mi régiónkban nem igazán elterjedt sportág az úszás. Mennyire volt nehéz kitartani az elhatározás mellett, hogy te igenis profi úszó szeretnél lenni?

– Mivel idővel már kezdtek jönni az eredmények, már én is jobban átláttam, hogy van lehetőségem a fejlődésre. Talán tíz-tizenegy éves lehettem, amikor rájöttem, hogy nem hiába csinálom, ez pedig erőt adott a folytatáshoz.

– Mennyire költséges sportág az úszás?

– Nagy mértékben függ attól, hogy milyen szinten űzi valaki ezt a sportot. Ha hobbiszinten, akkor egyáltalán nem költséges, ebben az esetben egy fürdőnadrág és egy szemüveg kell a kikapcsolódáshoz. Ellenben ha az illető profi szinten szeretné folytatni a tevékenységet, akkor költségessé tud válni. Egy profi úszónadrág három-négyszáz euró is lehet, ebből pedig legalább három kell évente. A szemüvegek már szintén magasabb árkategóriába tartoznak, és bejön a profi úszósapka is, továbbá egy edző jelenléte szintén feljebb viszi a sportág eszmei értékét.

– Már három olimpián is részt vettél. Ezek a világesemények csak sportolóként jelentettek előrelépést, vagy emberileg is pozitívan hatottak rád?

– Keveseknek adatik meg, hogy részt vehetnek egy olimpián, de sportolóként ez semmihez sem hasonlítható. Elsősorban olyan eredményeket kell produkálni, hogy olimpiai kvótát tudjon szerezni az ember, de emögött hatalmas munka van. Úgy fogalmaznék, hogy mindenféle szempontból előrelépés az olimpia, mert nagyon sokat lehet tanulni egy ilyen világméretű rendezvényen. Tapasztalatszerzés szempontjából a lehető legjobb lehetőség, sok erőt tud adni a folytatáshoz. Igazi motiválószer, amely még inkább jobb és jobb teljesítményre sarkall, mert a saját szemeddel látod, hogy hatalmas elismerés a világ előtt.

– Mennyi idődet veszi fel az úszás, a gyakorlás?

– Nagyjából reggeltől estig gyakorlok. A teljes délelőtt edzéssel telik, utána hazajövök, két-három órát pihenek, délután pedig szintén van egy négyórás edzésprogram. Nyolctól nyolcig, tehát tizenkét órás műszak a miénk… De van szárazföldi és vízi edzésterv is, megközelítőleg ugyanannyi idő jut mindkét típusra.

– Zsúfoltnak tűnik a napi programod. Mi a helyzet a szabadságolással?

– Ezt ismételten a hozzáállással tudom összekapcsolni. Ha profi szinten szeretné valaki csinálni, akkor nem létezik olyan, hogy szabadságon vagyok. Félig hobbiszinten már igen, de akkor valószínűleg már nincs akkora eredménye és látszata a munkájának. Más sportágakkal ellentétben nekünk nincs olyan, hogy holt szezon.

– Szabadidő hiányában akkor a magánéletre is jóval kevesebb időd jut…

– Az az igazság, hogy egyáltalán nem könnyű a kettőt összeegyeztetni, de idővel megtanul az ember együtt élni ezzel az életformával.

– Mivel egyéni sportágról beszélünk, kellőképpen tudod motiválni önmagad, vagy vannak olyan személyek, támogatók, akik segítenek téged ebben?

– A hozzám közel álló személyek rengeteget segítenek a sikeres motiváció elérésének érdekében. A család és az edző pozitív hozzáállása elengedhetetlen, de elsősorban önmagamat kell mindinkább jobb teljesítményre sarkalljam. Enélkül is hasznosak a külső tanácsok, de sokkal nehezebb ösztönzést, inspirációt találni, ami képes előre hajtani engem.

– Kevesen tudják, de jelenleg Csíkszeredában készülsz, itt edzel. Mi volt a költözésed oka?

– A legfontosabb indok az, hogy be szeretnénk indítani a Csíkszeredai Városi Sport Klubban (VSK) az úszószakosztályt. A városvezetés úgy gondolta, hogy erre jelenleg én lennék a legkompetensebb személy. Később persze, ha úgy alakul, én lennék a VSK úszóedzője, szóval ennek a projektnek az első lépéseit próbáljuk most megtenni. Ezenkívül készülök egy rövidpályás úszó-világbajnokságra, ami most lesz, december elején.

– Mi a benyomásod a városról, az emberekről, a körülményekről?

– Az emberekről és a társadalmi életről nem igazán tudok véleményt alkotni, mert egyelőre kevés időm volt kapcsolatokat kialakítani, beszélgetésekbe elegyedni. A városvezetés részéről nagyon pozitív a hozzáállás, látszik, hogy profi szinten szeretnék tető alá hozni ezt a projektet. Minden szükséges segítséget megadnak ehhez, szóval látnak lehetőséget és potenciált a csíki úszósportban. Az uszodában a huszonötös medence megfelel a világbajnokságon is használt medencék méreteinek, szóval ebben a tekintetben is megfelelően tudok készülni az eseményre.

– Van példaképed, akire felnézel?

– Megpróbálok minél több embertől tanulni. Nem szeretnék kiemelni embereket, akikre felnézek, mert nem lenne korrekt. A sportolókra azért nézek fel, mert bebizonyítják, hogy megfelelő motivációval el lehet érni azt, amit ők már letettek az asztalra, a hétköznapi emberekre pedig azért, mert ők mint emberek képesek új dolgokra rávilágítani a személyiségük által.

– Biztosan neked is van egy álmod az úszás terén, amit el szeretnél érni…

– Ez így igaz, mindenkinek van. Én úgy érzem, hogy az álmomat többszörösen is beteljesítettem. Úgy tartják, hogy egy sportolónak az lehet az álma, hogy kijusson egy olimpiára. Nekem már háromszor is megadatott ez a lehetőség, ebből a szempontból tehát elégedett vagyok magammal.

– Milyen tanácsod lenne a fiatal csíki úszóknak, akik látnak téged, az elért eredményeidet, és felnéznek rád?

– Mint ahogy minden sportág esetében, itt is a legalapvetőbb szempont a kitartás az elhatározásuk mellett. Fektessenek bele energiát, tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy jobbak és gyorsabbak legyenek. Januártól én is elkezdem az úszásoktatást Csíkszeredában, így én is segítségére leszek az ifjú úszóknak abban, hogy akár sikeres profi úszó válhasson belőlük.

TRANDAFIR NORBERT

1988. február 8-án született Marosvásárhelyen. Általános iskolai tanulmányait követően a gimnáziumi éveit a Szász Adalbert Sportlíceumban (Liceul cu Program Sportiv „Szász Adalbert”) töltötte.

Ezt követően érdeklődését leginkább a bákói sportegyetem keltette fel, itt testnevelői szakra iratkozott be, szakosodásként pedig egyértelműen az úszást választotta. Mesteri tanulmányait is a már említett intézményben végezte sportteljesítmény szakon.

Marosvásárhelyen már két éve foglalkozik úszásoktatással gyermekkorosztályban, januártól pedig Csíkszeredában is elkezdi ezt a tevékenységet. Emellett teljesítménysporttal is foglalkozik.

Kedvenc számai az 50 m-es és a 100 m-es gyorsúszás.

Hobbiszinten minden sportot szeret, ami megmozgatja, főleg amelyeket vízben (szörf, kajak, búvárkodás, snorkeling) vagy levegőben (repülés) kell űzni. Ezenkívül szeret korcsolyázni és sízni, továbbá olvasni és fotózni.

The post Olimpiai úszóval honosítaná meg Csíkszereda az új sportágat appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

Novák Edével, minden idők első romániai paralimpikonjával beszélgettünk.

– Mikor vált bizonyossá, hogy hivatásos sportoló szeretne lenni?

– Már hatéves koromtól kemény edzéseken vettem részt, hajnalban keltem, edztem, aztán indultam iskolába, és délután ismét edztem. Akkor már bizonyos volt, hogy mindez azért szükséges, hogy eredményes sportoló váljon belőlem.

Oláh Attila kézdivásárhelyi parakerékpárosról szóló írásunk itt érhető el.

– Egész gyerekkorát sportolóként élte le. Mire tanította, nevelte önt akkor a sportolás, amit felnőttként hasznosítani tud?

– A sport nagy tanítómester. Már gyermekkoromban megtanultam a pontosságot, a következetességet, az idő megfelelő beosztását, ezeknek a tulajdonságoknak a birtoklása a mai napig segítséget nyújt a mindennapokban. Ugyanakkor a társaim tiszteletére és a kitartó küzdelemre is megtanított a sport.

– Olyan ország színeiben lett bajnok, ahol a parasportok nem örvendenek különösebb támogatásnak. Hogyan sikerült mégis megtalálni a megfelelő támogatókat, azokat a közösségeket, ahol fontosnak találják a paralimpiai sportágakat?

– A legfontosabb támogatóm a családom, ők mindig mindenben mellettem álltak. A sikereim révén egyre többen ismertek meg, és általam megismerték a kerékpározást mint sportágat. Látván, hogy jelentős eredményeket lehet elérni ezen a téren is, egyre többen álltak mellém.

– Az első sikere óta mennyire változott a sport megítélése a potenciális támogatók körében?

– Úgy gondolom, az elért eredményeim pozitívan befolyásolták a sportág megítélését. A támogatók elkezdtek érdeklődni e sportág iránt, sikerült megismertetni és megszerettetni a kerékpársportot. Ehhez az országban szervezett körversenyek is nagyban hozzájárultak.

– A Román Kerékpáros Szövetség elnökeként mit tud elmondani a romániai helyzetről?

– A romániai kerékpársport nagyon sokat fejlődött az utóbbi években. Egyre több színvonalas versenyben szereznek jó helyezést a kerékpárosok. Az is hatalmas előrelépés, hogy a fiatal sportolókat is megszólítják, hiszen számos versenyen bizonyíthatja tehetségét az ifjú generáció, és úgy gondolom, ezt a vonalat érdemes erősíteni, ebbe érdemes fektetni.

– Ön honosította meg Csíkban a kerékpársportot. Vannak tervei a csíki közösséggel? Van kilátásban bármiféle szerveződés?

– Annak nagyon örülök, hogy a pályafutásom és a csapatom eredményei nagy hatással vannak a térség sportéletére. Ennek az a pozitív hozadéka, hogy Csíkszeredában egyre többen járnak kerékpárral munkába, a városban kialakított kerékpársávokat maximálisan kihasználják, és egyre többen szeretnének versenyszinten kerékpározni.

– Nemsokára elindul a kerékpár-akadémia. Hogyan kell ezt elképzelni? Mi a hosszú távú cél?

– Az akadémiába, amely 50 fővel indul, 8-10 éves gyerekek jelentkezhetnek. Egy 12 éves tervet tűztünk ki célul, ugyanis 12 év szükséges egy sportolói karrier kifejlődéséhez. Az akadémia 8-20 éves korukig fejleszti szakmailag a sportolóit, ez az időszak 3 olimpiai ciklust foglal magába. Részcélként szerepelnek a belföldi és külföldi versenyeken való részvételek, országos, európai és világbajnokságokon való eredményes szereplések; a végső cél pedig olyan sportolók kinevelése, akikből majd olimpiai bajnok válik.

A Novák-akadémián a kerékpározni vágyó gyerekek nemcsak a sport terén kapnak kiváló kiképzést, hanem mentális és szociális téren is fejlődhetnek különböző szakemberek bevonásával. A gyermekeket tízes létszámú csoportokban fejlesztik majd szakmailag elismert edzők vezetésével. A legkiválóbb képzési minőség biztosítása érdekében az akadémia egy pszichológust, egy fizioterapeutát, egy masszőrt, valamint egy táplálkozási szakértőt is biztosít a gyerekek számára, ezenkívül a felkészülést a sportigazgató vezetésével három edző és két szerelő munkája segíti.

– Mi az, amit önnek gyerekként, fiatal sportolóként el kellett volna mondjanak, meg kellett volna tanítsanak ahhoz, hogy könnyebben boldoguljon?

– Ahhoz, hogy nemzetközi szinten megálljam a helyem, holland edzőt kellett felkérni. A helyes táplálkozásról is rengeteget kellett megtanulnom. Én voltam az első romániai kerékpáros, aki a versenyen tésztát, rizst és energiagéleket fogyasztottam a jobb teljesítmény eléréséért. Kezdetben nagy segítségemre volt az internet, ahonnan rengeteg információt meríthettem a kerékpárosvilág kulisszatitkaiból. Az idő múlásával az interneten való keresgélést profi szakemberek váltották fel, a személyes edzőm, a pszichológusom és különböző tanácsadóim.

– Mi az az életérzés az ön számára, ami a biciklizéssel, egyáltalán a sportolással jár együtt?

– A sportolás mindig szabadságérzetet ad, kicsit el tud szakítani a mindennapi realitásoktól, gondoktól. A versenyeken mindig csapatban gondolkodunk, a társaidra figyelsz, miközben nem téveszted szem elől a célt, a győzelmet.

– Tavaly szerveztek először karácsonyi jótékonysági koncertet. Mire számíthatnak idén a Novák Gálára látogatók?

– A Novák Gálát idén is december 21-én szervezzük meg a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában (Művészetek Háza). A műsor a Csíki Kamarazenekar, neves szólisták és kórus közreműködésével jön létre. A befolyt összeget idén három mozgássérült gyermek megsegítésére fordítjuk.

NOVÁK KÁROLY EDUÁRD

Minden idők első romániai paralimpikonja.

Csíkszeredában született 1976-ban.

Gyerekként gyorskorcsolyázott, nemzetközi ifjúsági bajnok volt.

Egy autóbaleset miatt amputálták egyik lábfejét, a protézissel kerékpározni kezdett.

2012-ben a londoni paralimpián aranyérmet szerzett.

2013 óta a Román Kerékpáros Szövetség elnöke.

Az ő nevéhez fűződik számos kerékpáros kezdeményezés.

The post Olimpiai bajnokokat nevel Novák Ede appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

Mindazok ellenére, hogy Romániában megéltem karrierem csúcspontját – hisz voltam román bajnok, kupa- és Challenge Cup-győztes (Brassó), majd ezüstérmes (Konstanca) – mindig is arra vágytam, hogy kipróbálhassam magam egy más stílusban játszó bajnokságban.

A bákói „afférom” után véglegesen döntöttem: eljött az idő!  Itt már a csalódás is csatlakozott érzéseimhez, mert rossz szájak szerint a csapatnál pénzmosások történtek. Tény, hogy hat hónapi fizetésem odaveszett, és hogy Romániában a klubvezetők hamar meg akarnak gazdagodni a játékosok bőrén. Ekkor már a kitűzött cél nemcsak álmaim megvalósítása, hanem a biztonság keresése is volt. Döntésemet az is könnyítette, hogy családom támogatott ugyanúgy, mint egész pályafutásom során.

Több országból is kaptam ajánlatot, és pontosan a francia felé nem hajlottam, majd mégis ezt választottam. Kijelenthetem, jobban nem is tehettem volna!

Minden nagyon egyszerűen ment, Franciaországba egy olyan internetes oldal révén kerültem, amely játékosok, edzők és csapatok menedzselésével foglalkozik. A szerződésemet fax segítségével két nap alatt alá is írták, lakásomat már érkezésem dátumára kibérelte a csapat. Talán a legmegdöbbentőbb az volt, hogy mennyire tartottak attól, hogy román vagyok (akkor volt folyamatban a magyar állampolgárságom kérelmezése), ugyanis a franciák nagyon sokat tudnak saját történelmükről, de annál kevesebbet Európa többi országáéról. Aztán egy ötperces történelemóra után mindenki megnyugodott, hogy a román az tulajdonképpen magyar, vagy jobban mondva székely.

Talán akkor loptam be teljesen e kis falu szívébe magamat, amikor rájöttek, hogy tudom a himnuszuk szövegét (amit Józsa Irénnek, a volt franciatanárnőmnek köszönhetek).

Igen, egy kis faluban élek, Celles sur Belle-ben, ami egy 60 ezres lakosú város mellett helyezkedik el az Atlanti-óceántól 65 km-re. A másodosztályba érkeztem, ami elsőre nem tűnhet túl magas szintnek, de Franciaország – infrastruktúrájának és gazdaságának köszönhetően – egyike a nagy kézilabda-hatalmaknak. Ezt az első hivatalos meccsemen tapasztaltam is, és akkor döbbentem rá, hogy mennyire jól, erősen és felszabadultan lehet játszani az itteni rendszerben.

A két ország közötti mentalitáskülönbség akkora, akár az ég és föld közötti távolság, és itt csak a kézilabdáról beszélek. Azt hittem, ehhez könnyű lesz hozzászokni, és átvenni, de amikor az ember olyan kézilabdarendszerben nő fel, és egészen felnőttkoráig játszik benne, ahol kiskatonaként parancsokra mozdul, akkor talán ez a túlzott szabadság, amit itt megtapasztal, zavaró lehet. Elmondhatom, hogy három év után most a kettő közötti egészséges átmenet van bennem, ami talán a legnagyobb erényem.

Másik dolog, ami teljesen új volt itt nekem, az a szurkolók szeretete. Itt ugyanis nemcsak a győztes, hanem a vesztes meccsek után is kedvelnek és tisztelnek minket. Amit meccsek előtt, alatt és után megélek, az egy teljesen más dimenzió. Hisz egy háromezres lakosságú faluban a szombat esti meccseinkre általában ezren jönnek el.

Természetesen a profi sportolói karrier egyben rengeteg kompromisszumkötést is jelent. Hétvégén meccsek, hétköznapokon előfordul, hogy este tízkor érek haza, és az ünnepek is néha túl közel esnek a meccsekhez. De mindez egy sportoló nézőpontjából nem teher, hanem életforma.

Honvágyam természetesen van, de az internet segítségével csökken. Így napi szinten láthatom családomat, ami megnyugvást biztosít.

Sportolóként mindent megkaptam Franciaországtól, amire szükségem volt. De tudom, hogy ha nem ilyen előnyös helyzetből vágok neki, hanem csak munkát vállalni jövök, nehéz lett volna a kezdet. Itt is van bürokrácia, a papírok intézése elsőre rémálomnak tűnhet. Arról nem is beszélve, hogy francia nyelvtudás nélkül majdnem lehetetlen munkát vállalni. De ha sikerül beilleszkedni, és a papírok, valamint a munka is megvan, akkor már minden szempontból biztonságos Franciaországban élni.

Egy pozitívum, ami igencsak fontos számomra, az, hogy egy ilyen nagy és multikulturális országban megtanulunk nyitottabban gondolkodni, nem pedig mereven nézni a világot.

A hazaköltözésre egyelőre még nem gondolok, legalábbis addig nem, amíg élsportot űzök. Az sem valószínű, hogy itt telepednék le. Egyelőre még van egy év szerződésem az itteni csapattal, azután egy másik országban is ki szeretném próbálni magam. Hisz a sportolók karrierje olyan rövid, a legtöbbet kell kihozni belőle, amíg lehetőség van rá!

Archívum – IV. évf., 20. szám, 2015. máj. 22.

The post Je suis „székely” appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

– Egészen pontosan hogyan határoztad el magad a sílövés mellett?

– Kezdetben sífutó voltam, mert akkoriban a sportiskola még nem rendelkezett légpuskákkal. Később beszereztek néhányat, és megtanítottak lőni. Már a légpuskával is nagyon szerettem a lövészetet. Néhány évre rá kaptam éles töltényű fegyvert, amivel komplexebb és felelősségteljesebb volt a lövészet, de az csak még jobban elnyerte a tetszésemet. Az edzéseken és versenyeken tapasztalt pozitív élmények megerősítettek abban a döntésemben, hogy én igenis ezt szeretném csinálni.

– Mekkora hagyománya van ennek a sportnak Csíkszereda környékén?

– Régen kevesebb biatlonista volt Csíkszeredában, de az utóbbi években egyre több fiatalt kezdett érdekelni a sílövészet. Úgy gondolom, hogy az elmúlt öt év alatt felmutatott eredményeknek köszönhetően egyre nagyobb hagyománnyá vált ez a sportág. Egyre többen figyelnek fel rá, és nem kizárt, hogy néhány éven belül Csíkszereda a jégkorong mellett a biatlon városa lesz.

– Hogyan sikerült az edzéseket, a táborokat, a versenyeket összeegyeztetned az iskolával? Adódtak ebből nehézségeid?

– Tény, hogy többet jártam táborokba, mint iskolába, de sosem adódott ebből megoldhatatlan problémám. Természetesen ezt nagymértékben köszönhetem a tanáraimnak, akik többnyire elnézőek voltak, és mindig adtak lehetőséget a hiányzó jegyek bepótolására. Persze én is mindig igyekeztem teljesíteni az iskolában is.

– 2013 februárjában Brassóban ezüstérmet nyertél a 11. Téli Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválon (EYOWF), ugyanez év végén pedig közönségdíjas lettél a Hargita Megyei Sportgála ifjúsági kategóriájában. Milyen mértékben motivált a továbbiakban ez az eredmény?

– Őszinte leszek: nagyon meglepődtem, amikor sikerült ezüstérmet nyernem az EYOWF-on. Tudat alatt gondoltam rá, és szerettem volna, de nem hittem, hogy ez valóban sikerülhet. Épp ezért nagy motivációt jelentett számomra, amit tovább növelt a közönségdíj elnyerése, amelyet megtiszteltetésként éltem meg.

– Eddig az ISK Csíkszeredát, valamint Romániát képviselted a versenyeken. Idén nyáron miért döntöttél úgy, hogy Magyarországra igazolsz át?

– Elsősorban ott szeretném folytatni a tanulmányaimat, amit könnyebben össze tudok hangolni az aktív sportolással, ha Magyarországon vagyok. Továbbá személyes okok is hozzájárultak a döntésemhez.

– Mit jelent neked ez a váltás? A karrieredre nézve milyen következményei lehetnek?

– Komoly döntés volt ez, ami miatt áldozatokat kellett hoznom. A legsúlyosabb következmény talán a két év eltiltás, ez idő alatt nem vehetek részt nemzetközi biatlonversenyeken. De ezt az időszakot természetesen kihasználom a felkészülésre, és minden hasonló helyzethez megpróbálok pozitívan hozzáállni. Mindenképp sokat jelent számomra ez a váltás.

– Jelenleg milyen versenyre készülsz? Ez milyen programmal, milyen szabályokkal, lemondásokkal és örömökkel jár?

– Többek között sífutó versenyekre készülök a fentebb említett két év eltiltás miatt, de állandó jelleggel gyakorlom a lövészetet is. A felkészülési programok és az ezzel járó lemondások nem kimondottan különböznek az eddigiektől. Fontos, hogy a legjobb tudásomhoz mérten végezzem a feladatom, és az magával hozza az élményeket, valamint az eredményeket.

Archívum – IV. évf., 43. szám, 2015. okt. 30.

BÚZÁS DOROTTYA

sílövő, biatlonista

Csíkszeredában született 1995. március 14-én.

2002–2010 között a József Attila Általános Iskola, majd 2010–2014 között a Joannes Kájoni Szakközépiskola tanulója.

2002–2014 között az ISK tanítványa, edzői Márton Simon és Gecse Izabella.

2015 nyarától Magyarországra igazolt át, edzője Franz Weber.

2016-tól a rekreációszervezés és egészségfejlesztés szakon szeretne továbbtanulni Magyarországon.

Legnagyobb eredménye: ezüstérem a 2013-as ifjúsági olimpián.

The post Búzás Dorottya: sokat jelent ez a váltás appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

– Hétéves korod óta táncolsz. Mi vonz egy gyereket a táncban, és hogyan marad motivált?

– Túl sok volt az energiám, és valahogy szerettem volna levezetni. Jó volt a társaság, szerettem a zenét, a mozgást, jöttek az eredmények, és egyre motiváltabb lettem.

Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy abba fogom hagyni, mert szeretnék gyerekkort. Reggel nyolckor mentem iskolába, kettőig ott voltam, háromtól mentem edzésre, aztán közös edzés és magánóra. Tíz körül hazaértem, megoldottam a házi feladatokat, lefeküdtem, és következő nap kezdődött minden elölről.

A nyolcadik osztály végi szintfelmérő reggel tíztől kellett volna kezdődjön, de késtek a tételek, és mivel én déltől magánórán kellett legyek egy németországi tanárpárral, ezért úgy oldottam meg, hogy leírtam annyit, amennyire idő volt, és mentem órára. Persze gyenge jegyet kaptam, de a tánc volt a fontosabb.

– Mégis háttérbe került a tánc, gyógytornára felvételiztél. Mi volt ennek az oka?

– Amikor tizedik osztályba kerültem, akkor elment a táncpárom, az edzőm is visszament a szülővárosába, így hát én is nekiálltam a tanulásnak, mert úgy éreztem, hogy ideje arra is időt szakítani.

Végzősként nem tudtam dönteni, hogy mit akarok: a koreográfus és a jog szakok között mérlegeltem. Aztán egy osztálytársam hatására utánanéztem a gyógytornász szakmának, az is megtetszett. Vonzott az orvosi is, de úgy éreztem, hogy nem fordítottam elég időt a tanulásra, nem vagyok elég felkészült ahhoz, hogy orvos lehessek. Aztán felvételi előtt feldobtam a pénzt: a gyógytorna nyert. Miután azt elvégeztem, beiratkoztam orvosira. Amikor elkezdtem az egyetemet, megismertem néhány embert, akikről szépen lassan kiderült, hogy táncosok. Velük kialakítottunk egy csoportot, táncoltunk, és fejlesztettük magunkat. Közben meghívott Tamás Gábor, hogy a koncertjein táncoljunk, vele utaztunk háttértáncosként. Tavaly a Kolozsvári Magyar Napokon volt fellépésünk, Gábor mondta, hogy tömeg lesz, de amikor megláttuk a húszezer embert, akkor sokként ért. Nagyon különleges pillanat volt.

– Melyik jobb érzés: nagy tömegnek táncolni háttérben vagy szakmai zsűrinek versenyhelyzetben?

– Igazából a kettő nehezen összehasonlítható. Amikor elmész egy versenyre, akkor képviselsz valamit: egy csoportot, egy szervezetet, jó esetben egy országot, olyankor az a célod, hogy nyerj. Mindegy, hogy ki mit mond, amikor egy területen eljutsz arra a szintre, hogy te képviseled az országot, akkor nyerni akarsz. Háttértáncosként az a célod, hogy minél szebb legyen a tánc, minél jobb legyen az összkép, minél többet mosolyogj.

Versenyen tökéletességre törekszik az ember, mert megközelítőleg egy év munkáját kell bemutatni öt percben; háttértáncosként a másik táncos nem versenytárs, hanem barát, teljesen más a hangulat.

Az én személyiségem így fejlődött ki: ha versenyen vagyok, akkor nyerni megyek, ha máshol táncolok, akkor szórakozom. Ez minden területen így működik, sokat segített az egyetemen is: megtanultam, hogy mikor kell küzdeni, és mikor nincs erre szükség.

– Miről lehet még felismerni egy táncost?

– Megvan a tartása, fegyelmezett, ismeri az alapvető viselkedési szabályokat. A járásán is könnyen meglátszik. Minden táncnak megvan a személyiségre gyakorolt hatása: például a balettes lányok gyakran szigorúak, az álluk magasan van, és egyenesen néznek. A fiúknál könnyű: mivel manapság nem jellemző az egyenes tartású férfi, ha látsz valakit, aki szépen kihúzza magát, az sportol vagy táncol.

Át kell adnod, hogy ki vagy, és mit érzel. Vannak olyan táncosok, akik kiállnak a színpadra, mosolyognak, de nem üzennek semmit. Én például tavaly nem a technikám miatt kaptam helyezést. Először táncoltam egyedül, egy héttel azelőtt tudtam meg, hogy mennem kell, és nem tudtam semmit a kortárs táncról. Érdeklődtem iránta, de sose kellett szakemberként foglalkoznom vele. Elmentem versenyre, féltem, szokatlan volt, a koreográfiám témája talált ehhez az érzéshez, és szerintem ez volt döntő a zsűrinél, nem a technikai rész. Ez elmegy egy előadáson, egy fesztiválon, de sporttáncversenyen nem szabad ilyet csinálni, ha nem vagy eléggé felkészülve, akkor nem mész.

Aki táncol, az sokkal jobban megbecsüli a mások számára magától értetődő dolgokat: kevés az idő, állandóan utazunk, ezért megtanulod azt, hogy jobban meg kell becsülni a szülőket, az igazi embereket. Nekem például kimaradt a gyerekkorom, elég hamar fel kellett nőnöm, mert állandóan versenyre jártam.

– Milyen mértékben jelentett problémát ez a kortársak közé való beilleszkedésben?

– Elég könnyen szóba állok az emberekkel, úgyhogy sosem volt gond. Soha nem úgy néztem egy embert, hogy ő dundi, túl sovány vagy akármilyen. Ő ember, aki tud valamit, amit én talán nem. Minden embertől tanulhatok valamit.

Amilyen most vagyok, az ötven százalékban a táncnak köszönhető. A másik fele az édesanyám nevelése, munkája.

– Profi táncosok esetében mennyire meghatározó a szimpátia, a kémia?

– A jelenlegi táncpárom, Octavia előtt egy Timi nevű lánnyal táncoltam. Nagyon jó volt közöttünk a kommunikáció, megvolt a kémia, nagyon ügyesen táncolt, mégse ment kettőnknek. Mint mikor vennél egy pár cipőt: az ára is megfelel, tetszik is, de szorít. Erőltetheted, de hosszú távon csak kárát látod.

Octaviával barátokként, táncospárként is jól egyezünk, és ami a fejlődésünk szempontjából nagyon fontos az az, hogy járunk együtt új táncokat tanulni. Minél többféle táncot megtanulunk együtt, annál jobban értjük egymás mozgását, testét. Ha valahova elmegyünk táncolni, és én tévedek, akkor ő már érti és érzi, hogy hogyan segíthet.

– Véleményed szerint a tánc művészet vagy inkább sport?

– Megvan a művészi jellege is egy előadás esetén, de versenyen egyértelműen sport. Nekem mindkét része kedves. Szeretek versenyezni, de szeretem a művészeteket is. Valahogy az egyik nem egész a másik nélkül. Nagyon sokat lehet tanulni egy-egy előadásból, de ilyenekre sajnos kevés fiatal jár, mert zavarja őket, hogy nem értenek meg mindent. Én táncosként se értek meg mindent, de minden mozdulat, technika valamilyen módon segít a fejlődésben.

– Hogyan fér össze a szakmai alázat a kompetitív személyiséggel?

– Úgy vagyok, hogy megnézem, hogy miben jobb nálam, és lesem, hogy mit tanulhatok tőle. Önzetlenségnek tűnik, de igazából egy nagyon öncélú dolog, a fejlődésemet szolgálja.

Tele van a környezetünk tanulnivalóval, de senki nem fogja a kezünkbe adni, csak ha kérjük, és tényleg akarunk belőle egy darabot. Ez egy életen át tartó feladat: mindig lesz nálam jobb, mindig lesz valaki, akitől megtanulhatok valamit.

Mikor első helyet nyerünk, akkor is arra kell gondolni, hogy lehet, hogy akár második helyezettek is lehetnénk, csak jobb napunk volt, számunkra kedvezőbbek voltak a körülmények. Egy bajnokságon az első hét helyezett mind azon a szinten van, hogy aranyérmes legyen.

– Szakmai körökben hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy te nem a művészeti egyetemet választottad?

– Úgy érzem, hogy tisztelnek, mert a legtöbb táncos egész nap táncol, ezt tanulja, ebből él. Mi nappal egyetemre járunk, csak este tudunk táncolni, nehéz behozni. Megbecsülnek amiatt, hogy orvosi mellett bevállaljuk, de az egyetemen emiatt egy kicsivel többet várnak tőlünk.

– Hogyan fér majd meg egymás mellett az orvosi szakma és a táncolás?

– Sokszor volt olyan pillanat, hogy kész vége, nem folytatom ezt a túlfeszített tempót, de ez történik este, és reggel már másképp látom. Amikor valami problémám van, akkor a leghatásosabb az, ha bemegyek a táncterembe, és addig táncolok, amíg érzem, hogy összeesek, és akkor minden jobb lesz.

Nem hagynám az orvosit, mivel gyerekkorom óta sokat foglalkoztam fogyatékkal élő gyerekekkel, együtt jártunk táborozni.

Nagy álmom, hogy önkéntesként kimenjek Afrikába, hogy lássam és megtapasztaljam, hogy ők mit élnek ott át. Dolgoztam egy évet Down-kóros és autista gyerekekkel, és nagyon szerettem a közösségüket. Sok tanulnivalónk van tőlük: például a Down-kóros sokkal közelebb engedi magát az emberekhez, és nagyon megbecsüli a szeretteit, ragaszkodik a szüleihez, és hálás nekik. Ha mindenki úgy szeretne, ahogy ők, túl tökéletes lenne a világ.

A tánc számomra egy öncélú dolog, az orvosi szakmához pedig a segítségnyújtás miatt ragaszkodom.

Néha sikerül összekapcsolni a kettőt: megtanítottam egy koreográfiát hat fogyatékkal élő és hat nem fogyatékos gyereknek, amit Vásárhelyen bemutattak. Hosszú folyamat volt: először az üres teremben is alig mertek színpadra állni, aztán élvezni kezdték; amikor meglátták az előadás előtt, hogy hányan ülnek a nézőközönségben, bepánikoltak, de amint nekifogtak táncolni, nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki a fogyatékos és ki nem.

Amíg táncoltak, majdnem végig könnyes volt a szemem. Hihetetlen élmény volt azt látni, hogy olyan gyerekek, akik sosem álltak színpadon, most nagyközönség előtt megmutatják, hogy mit tudnak.

– Mire gyakorolsz most?

– Elvállaltam egy projektet, ami arról szól, hogy a részt vevő egyetemekről ki kell választani három párt, akik nem tanultak soha táncolni. Én az orvosiról vállaltam be három párt, őket megtanítom az alaplépésektől a különböző technikai trükkökig mindenre, ami belefér. Egy hónap elteltével elmennek Kolozsvárra egy versenyre, és ott kiderül, hogy ki tudott nulláról legjobban fejlődni egy hónap alatt.

Kaptam egy ajánlatot a budapesti Nemzeti Színháztól is, de sajnos arra már nem tudok időt szakítani anélkül, hogy az egyetem rovására menjen. Emellett próbálunk egy szebeni versenyre. Mi egy kortárs koreográfiát adunk elő: bábukon keresztül adjuk át mozgásunkat a közönségnek.

Néhány évvel ezelőtt elmentünk Szebenbe egy versenyre árnyéktánccal: hárman táncolunk egy lepedő mögött, nagyon jól éreztük magunkat. Akkor második helyezést értünk el, és ez nagyon motiválóan hatott. Viszonylag még idegen számunkra ez a műfaj, sok fejlődnivalónk van, most nem a helyezés a lényeg. Egyszerűen szeretnék színpadon lenni és tanulni.

Archívum – IV. évf., 43. szám, 2015. okt. 30.

WELLMANN NORBERT

Hétéves kora óta táncol, tíz évig versenyszerűen táncolt.

Dobogósként végzett több országos versenyen, 2005-ben nemzetközi versenyen első helyet nyert standard és latino kategóriában is.

Jelenleg a MeDanse tánccsoport tagja.

The post „Megtanultam, hogy mikor kell küzdeni” appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

– Hogyan született meg a sakkozáshoz fűződő szenvedélye?

– Testnevelést végeztem 1985-ben Bukarestben, és utána kihelyeztek Zilah mellé tanítani egy falusi iskolába, ahol nem igazán tudtam a sportok terén képviseltetni magamat, mert a városiak mindenben legyőztek minket.

Van egy ikertestvérem, aki sakkozott, és 1977-ben országos második helyezést ért el Marosvásárhelyen. Minket a két nagyobbik testvérünk tanított meg sakkozni, mivel ők is űzték ezt a sportot; úgy látszik, hogy ez egy, a családunk által nagyon kedvelt sportforma. Emlékszem, hogy még kisgyerekek voltunk, amikor nagytatám sakktábláján megmutatták a különböző fortélyokat. Ezek alapján döntöttem el, hogy újra neki akarok fogni sakkozni, és a testvérem segítségével beiratkoztam az egyik akkori klubhoz, mivel annak idején le kellett igazolni egy sportszövetséghez, és legalább második minősítést kellett elérni ahhoz, hogy sportállást lehessen kérelmezni. Én 1990-ben tettem meg ezt a lépést, második sportállásként sakkra szakosodtam. Később csak Szabédon, egy Maros megyei faluban tudtam elhelyezkedni, 24 km-re Vásárhelytől. Az akkori sportlíceum igazgatója, Szász Adalbert megkért, hogy segítsek be neki, mert akkor csak egyetlen tanár volt a sakk-körön. Megkért továbbá arra is, hogy vizsgázzak sakkból, így én kétszer is vizsgáztam, 1995-ben és 1996-ban. Másodjára megkaptam a tanári titulust, azóta itt vagyok.

– Mióta oktatja a sakkot?

– Már 1985 óta oktatok, hiszen amikor a Zilah melletti falucskában észrevettem, hogy a gyerekeknek nem megy a sakkozás, akkor nekifogtam, és mindenkit megtanítottam rá. Ez mindenki számára fontos volt, főleg hogy télen csak a folyosókon és a termekben lehetett testnevelésórákat tartani, de ez veszélyesnek bizonyult, így inkább sakkoztunk. Szép lassan már akkor elértem, hogy megyei bajnokaim voltak, mind egyénileg, mind csapatszinten, és én is kezdtem járni országos bajnokságokra. Most már több mint harminc éve ezzel foglalkozom.

– Az akkori rendszer támogatta ezt a fajta sportot és elhivatottságot?

– Igen, sőt! Ez azért volt lehetséges, mert több klub volt. Itt, Marosvásárhelyen is szombaton és vasárnap voltak bajnokságok, és nagyon sokan játszottak, csak sajnos a forradalom után ezek megszűntek. Kellett volna őket támogatni, és most nincs annyi támogatási lehetőség. Például jelenleg városszinten vagyunk mi, és van egy Maris 2003 klub, de oda inkább nyugdíjasok járnak, és nem fektetnek akkora hangsúlyt az oktatásra. Még volt egy Mureș 2004 elnevezésű klub, de ők tíz év után felbomlottak. Jelenleg még a Juvenes klubnál tartanak sakkoktatást, ott az egyik volt kollegám oktat.

– Jelenleg vannak ennek a tevékenységnek támogatói?

– Mi a tanfelügyelőséghez és a minisztériumhoz tartozunk, de azt kell hogy mondjam, elég jó támogatást kapunk. A sakkszövetség még annyiban besegít, hogy amikor világbajnokságra vagy Európa-bajnokságra megyünk, akkor főként felkészítők révén támogatnak minket.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a pályája során?

– A sakk kitölti az életemet, hiszen ebből és ezért élek. Fiatalnak érzem magam, nem számít, hogy hány éves vagyok, amíg gyerekek között lehetek. Főleg a kicsikre szakosodtam, öttől tízéves korig, és utána átadom őket a jobbaknak. Az az érdekes, hogy a testnevelésből nagyon sok mindent át tudtam hozni a sakkba, főleg a módszereket és a tervezést. Úgy érzem, hogy jó úton haladok, és emellett folyamatosan tanulok, hiszen most is voltam Jupiteren egy versenyen, és feliratkoztam továbbképzésre. Ezt a kurzust a Nemzetközi Sakkszövetség szervezi, és főként az iskolás sakkoktatásra összpontosít.

– Fel lehet építeni a sakkozás logikáját, vagy kell némi tehetség ahhoz, hogy valaki igazán jól tudjon sakkozni?

– Kell tehetség is, de mindenki meg tudja tanulni. Egyeseknek ez könnyen megy, mások viszont nem értik a logikáját, nem látják át, hogy miként működik. Én nagyon játékosan, viccesen tanítom. Mesékkel szoktam kezdeni az oktatást, hogy honnan ered a sakk, a bábok hová kell lépjenek, milyen értékkel bírnak, továbbá különböző játékokat is szoktunk játszani. A gyerekek ezeket nagyon szeretik, és utána szép lassan megtanítjuk nekik a megnyitásokat, a taktikákat, a végjátékokat. Ez egy nagyon komplex játék, egy élet sem elég arra, hogy az ember megtanulja. A világbajnokok sem tudnak mindent, csupán pillanatnyilag többet tudnak az ellenfélnél. Egyszer egy világbajnok azt mondta nekem, hogy a különböző megmérettetések során mindig valami újjal gazdagodik.

– A kicsik fogékonyabbak a tanulásra?

– Igen, és jobban szeretik, sőt sokkal tisztelettudóbbak, ami nem hátrány, hiszen a „mester” előtt mindenkinek alázatosnak kell lennie.

– Hogyan állnak a szülők a sakkoktatáshoz? Hát a gyerekek?

– Többnyire pozitívan, hiszen mindenki tudja, hogy ez a kör fejleszti a kisgyerekek gondolkodásmódját. Volt olyan szülő, aki csak azért hozta a gyerekét oktatásra, mert hallotta, hogy magyarul is beszélek, és azt akarta, hogy a gyermek megtanuljon magyarul. Hát magyarul nem igazán tanult meg, de sakkozni viszont igen.

A gyerekek örömükben mindig beszaladnak a terembe, most már olyan sokan vagyunk, hogy alig férünk. Mindig várják az órát, mert az oktatás mellett szünetet is adok nekik, ami alatt fociznak vagy kosaraznak. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a fizikai mozgás is a mentális tréning után és közben. A nagyon nagy sakkozók is két-három órát fizikai edzéssel töltenek ahhoz, hogy kibírják ezt a megerőltető próbát.

– Hetente mennyi időt vesz fel a diákok hétköznapjaiból ez a kör?

– A kezdők hetente négy órában tanulnak, a haladók ötben, de van olyan gyerek is, aki minden órán itt van. Volt, hogy az unokaöcsém is besegített, ő nemzetközi mester, és időnként vasárnap is tartottunk órákat. Úgy gondolom, hogy ez tényleg sok időt elvesz, ezért csak az tudja csinálni, aki igazán elhivatott, és szereti. Ezenkívül vannak különböző versenyek, néha ellátogatunk Udvarhelyre és Kolozsvárra, a jobbakkal pedig járjuk az országot. Miden évben van egyéni bajnokság Căciulatán és csapatmérkőzés Jászvásáron, továbbá az országos iskolás bajnokság előtt táborba is megyünk Szovátára, és nyáron szeretünk részt venni Csíkban a Postabank versenyen. Ezek mellett minden évben elmegyünk Csíksomlyóra és Zsögödfürdőre is.

– Milyen díjakat sikerült eddig bezsebelni?

– A legjobbakat! Viccet félretéve, 2007-ben volt az első nagy eredményem, ekkor voltam először világbajnokságon Törökországban. Két kislánnyal mentünk oda, az egyik Moldovan Petruța Alisia, aki első lett feladványos sakkban, ami azt jelenti, hogy bizonyos időn belül különböző feladatokat kellett megoldania. A másik kislány, Seiranian Meri is jó eredménnyel végzett, hiszen hatodik lett. 2011-ben volt a legnagyobb eredményem. Ognean Mihnea-Ionuț, egy régeni diák öt és fél éves korában jött az óráimra a nagytatájával, és másfél éven belül országos bajnok, a következő évben pedig világbajnok lett Krakkóban. 2012-ben hetedik helyezést ért el Jászvásárban, a kilencévesek kategóriájában, majd 2013-ban világmásodik lett Görögországban, ugyancsak a kilencévesek között. Meglepetésként ért, hogy milyen nagyszerű tehetséggel született ez a kisfiú. Ezek után még kétszeres Európa-bajnok lett rapidsakkban és feladványos sakkban. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ő egy kiváló tehetség, hiszen az országos bajnokságon hat feladványt kapott, melyre mindössze egy órája volt, és ő 11 perc alatt megoldotta. Az EB-én, ahol két órát kapott kilenc feladatra, ugyancsak ilyen nagyszerűen teljesített. Ebben az évben újra európai második lett.

– Mit mondana el nekünk a MOL Mentor-díjról?

– Hát ez óriási meglepetés volt számomra, hiszen előző évben az egyik kolléganőmet segítettem hozzá a díjhoz. Még irigykedtem is, hogy milyen jó neki, de gondoltam, hogy ehhez meg kell érjen az ember. Voltam a díjkiosztón is, és gyönyörködtem benne, hogy milyen szép ez az esemény. A maros megyei tanfelügyelő, Petru Sorin a múlt év végén mondta, hogy küldjek néhány adatot magamról, mert szeretne jelöltetni a díjra. Nagyban hozzájárult még a díjhoz a kolléganőm, Ligia Letiţia Jicman, aki tavaly részesült a díjban, Bănescu Gheorghe szülő és a csíkszeredai nemzetközi mester, Bíró Sándor. Februárban felhívtak, hogy a 274 jelöltből tizedmagammal megnyertem a díjat. Nekem olyan volt ez a díj, mint az Oscar, a cannes-i Arany Pálma vagy egy olimpiai érem. Nem is tudom, hogy megérdemlem-e…

– Hány gyereket foglalkoztatott eddig?

– Hát ezt nehéz lenne megmondani, mindig csoportokat oktatok. A kezdőknél vannak nyolcan, a haladóknál tízen, míg a performance csoportban tizenketten. Ezenkívül nagyon sokan jönnek egyénileg, harminc, negyven diák egyszerre. Az is megtörténik, hogy lemorzsolódnak, ez mindig nagyon változó. Az egyik program során, az iskolai tevékenységek mellett még évente megközelítőleg 500-600 gyereket tanítunk, akik aztán nemzeti bajnokságokon mérik össze a tudásukat.

– Miért jó sakkozni?

– Elsősorban azért, mert szórakoztató, bárki bármilyen korosztályból játszhatja. Szerencsére játsszák is, főleg az idősek a parkokban. Bármilyen időjárás esetén lehet sakkozni, lefoglalja az embert, ha unatkozik vagy épp szomorú, akkor örömet okoz. Igazán az esztétikája és a filozófiája fog meg engem, az ember nem képes abbahagyni, mindig akad egy alkalom, amikor előveheti a táblát. Ez egy olyan öröm, amely folyamatos, és a sakk talán olyan, mint az élet. A sakktábla 64 mezője erőket képvisel, amelyek folyamatosan változnak. Egyesek úgy vélik, hogy az egész univerzum benne van, mások szerint ez egy fekete-fehér mágia. Csodálatos dolog, hogy miket lehet alkotni, az ember elveszíti az idő fogalmát; egy egész életet le lehet így játszani.

BARÁTOSI JÓZSEF GÁBOR

1961. június 12-én született Marosvásárhelyen.

1980-ban végezte középiskolai tanulmányait a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban.

1985-ben szerzett képesítést testnevelés szakon a bukaresti ANEFS-en (Academia Națională de Educație Fizică și Sport).

1990-ben specializálódott sakkra.

1996-ban szerezte meg tanári diplomáját.

Jelenleg Marosvásárhelyen él, és sakkot oktat a sportiskolában.

The post „A sakk talán olyan, mint az élet” appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

– Ha valaki felnőttként kezd el sportolni, úgy gondolom, a legritkább esetben jut el a versenyzésig. Mi az ön története, miért éppen a futást választotta, és mi indította el az első versenyhez vezető úton?

– Nálam, mondhatni, volt ennek egy kis előzménye, hiszen a rendszeres mozgás mindig is életem meghatározó része volt. Kisiskolásként kezdtem el atletizálni és kézilabdázni, de mivel középiskolai tanulmányaimat más profilra helyeztem, így gyakorlatilag minden korábban űzött sporttevékenységet teljesen abbahagytam. Két évtized és a felnőtté válás hozta el újból a sport – és különösen a futás – iránti szenvedélyemet, amely azóta is töretlen. Természetesen ezt a két évtizednyi sportnélküli űrt valamelyest ellensúlyozta a mindennapi séta/gyaloglás formájában megnyilvánuló mozgás. Úgy tartottam, ha fél óra alatt eljutok A pontból B pontba, akkor ezt a távot mindenképpen gyalog teszem meg. De ez bőven elég volt arra, hogy mindennapi tevékenységeimet elvégezzem: egyetem, könyvtár, majd munkahely és lakhely egyaránt belefért az oda-vissza egy órába.

A mozgás hiányával elsőként egy külföldi tartózkodásom alkalmával szembesültem, mikor a túl nagy távolságok miatt nem tudtam érvényesíteni a jól bevált módszeremet, és kénytelen voltam a lakhelyem és a kutatóintézet közötti ingázást tömegközlekedéssel lebonyolítani. Mivel napjaim legnagyobb részét megfeszített tempójú elméleti és gyakorlati kutatás tette ki, éreztem, hogy el kell kezdenem valami olyasmit csinálni, ami – ha egy kis időre is – kizökkent ebből a szellemi munkából. Így kezdtem el a közeli parkban szaladni. Rövid idő alatt annyira rutinossá vált számomra a futás, hogy hazatérésemkor se tudtam abbahagyni, kitartóan edzettem, nem lett volna teljes a napom futás nélkül. Az első versenyem is csak véletlen egybeesésnek köszönhető: ismerőseim egy duatlonra készültek, de az utolsó pillanatban valaki lesérült, és hogy ne zárják ki őket teljesen a versenyből, sürgősen kerestek valakit. Így kerültem én képbe, természetesen ők is, meg én is szkeptikusan álltunk rajthoz. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt a dobbantó a további versenyek, a futás irányába. A célba érés öröme és a barátaim motiválása vezetett oda, hogy komolyabban, sőt versenyszerűen tekintsek a futásra.

– Milyen versenyekre nevez be, vannak követelmények, amelyeknek meg kell felelni?

– Napjainkban az egészséges életmód népszerűsítése végett (és nemcsak) országszerte egyre több versenyt hirdetnek meg amatőr és profi sportolóknak is. Ha megnézem a naptárat, minden hétvégére két-három vagy akár több versenyt is találok a szűkebb környezetemben. Nem tartom magam különösen versenyorientáltnak, csak hobbiból futok, éppen ezért csak akkor nevezek be versenyekre, ha időm engedi, és kedvem is van hozzá. Ez nem változott az évek során sem: részt vettem éjszakai szaladástól kezdve városi vagy terepmaratonon egyaránt. Előnyben részesítem a közelben megrendezett versenyeket, csak ritkán utazom más helyekre. Ha választanom kell, akkor a terepfutásokat részesítem előnyben, teljesen más, amikor élvezheted a táj szépségét, gyönyörködtető látványát, ez sokszor feledteti velem, hogy versenyhelyzetben vagyok.

Ami az előírásokat illeti, a versenyeken való részvétel legfontosabb követelménye a jó egészségi állapot, nincs olyan rajt, ahol ne töltenénk ki egy nyilatkozatot, de különösebb követelményeknek nem kell megfelelni.

– Hogyan készül fel egy-egy versenyre fizikailag és szellemileg egyaránt?

– A legfontosabb számomra az, hogy heti rendszerességgel szaladhassak, és ezt is a saját komfortzónámban tegyem. Ha edzésben vagyok, bármilyen versenyen könnyedén veszem az akadályt. Sose fordítottam különös figyelmet más jellegű felkészülésre – táplálkozásra vagy edzéstervek követésére –, ez számomra inkább kihívás és öröm, minthogy különösebb aggodalommal töltsön el. Csak két dolog miatt aggódom főként a terepfutásoknál: hogy ne tévesszem el a kijelölt utat, és ne találjam magam szembe egy falka kóbor kutyával.

– Mi az, ami motiválja abban, hogy újabb versenyeken mérettesse meg magát?

– Ami különösen motivál, az a versenyre jellemző jó hangulat, régi és új ismerősökkel való találkozás, a korábbi eredményeim megdöntése, jó érzés, ha évről évre, versenyről versenyre képes vagyok egyre jobb időt szaladni. De az öröm, amikor célba érsz, mindent kárpótol, még akkor is, ha verseny közben többször átfut az agyadon, hogy most aztán tényleg ez lesz az utolsó. Olyan frissességgel, elégedettséggel, örömmel és magabiztossággal tölt el, hogy alig várod, hogy újból rajthoz állj.

– Mit ad önnek ez a sport, mit tanult, tapasztalt általa?

– Mindenekelőtt kitartást és rendszerességet. Most már minden programomat aszerint alakítom, hogy a napi legkevesebb egy óra futás meglegyen. Ha leszaladtam a kívánt távot, kezdődhet a nap, vagy megkoronáztam a napomat. Mint ahogy a kultúra „jólétben áldás, bajban menedék”, ezt tudom elmondani a futásról is: mindig minden alkalommal egyaránt áldás és menedék.

TÖRÖK IBOLYA

1979-ben született Csíkszeredában.

2004-ben végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) földrajz szakán, majd ugyanitt szerzett doktori fokozatot 2009-ben.

2009-től a BBTE Földrajz kar Magyar Földrajzi Intézetének kutatója.

Sporttevékenységek:

1990–1994: a csíkszentdomokosi Márton Áron Általános Iskola atlétikacsapatának tagja (fontosabb versenykategóriák 800 m, 4×200 m váltó és triatlon)

1993: Dunaújvárosi Atlétikai Fedettpályás Gyermekbajnokság, 800 m, 7. hely

2012: Duathlon Profitabil, Kolozsvár, 2×5 km+bicikli, 3. hely

Crosul de noapte, Kolozsvár, 10 km, 3. hely

2013: Crosul de noapte, Kolozsvár, 10 km, 6. hely

Crosul Făget, Kolozsvár, 7 km, 1. hely

2014: Crosul divelor, Kolozsvár, 5 km, 3. hely

Crosul Făget, Kolozsvár, 21 km, 2. hely

2015: Mozart 100, Salzburg, 12 km, 2. hely

Fuschlee, Fusch am See, 12 km, 2. hely

2016: Făget Winter Race, Kolozsvár, 7 km, 1. hely

Aiud Maraton, Nagyenyed, 21,5 km, 1. hely

Maraton Internațional Arobs, Kolozsvár, 4×10,55 km váltó, 2. hely

The post „Nem telik el napom futás nélkül” appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..