A kiszámíthatatlanság mindenképp India egyik jellemzője – nyugtatott meg Berecki Beáta Hajnalka, amikor sokadik próbálkozásra sem sikerült két percnél hosszabbat beszélnünk. Én pedig nyugodt szívvel konstatáltam, hogy abban a messzi országban bizonyára már otthon van. 

– Elmondásod szerint több mint tíz éve él benned a vágy, hogy ellátogass Indiába. Idén januárban ez sikerült. Milyen út vezetett idáig? Miknek kellett történniük ahhoz, hogy úgy érezd, most vagy soha?

– Azt hiszem, mindenki életében vannak vissza-visszatérő gondolatok és kérdések. Ilyen volt nekem India; főleg válsághelyzetekben tért vissza, de nem hittem abban teljesen, hogy valaha lesz elég bátorságom hozzá. Most már több hónapja itt vagyok, és még nem fogtam fel, hogy megvalósult, hogy most ebben a valóságban élek. India sokak számára vonzó, mások számára rendkívül taszító. Én az első kategóriába tartozom, érdekesnek találtam a kontrasztjaival, a színességével, a hagyományaival.

Sajnár Zsuzsi Peruban találta meg önmagát, itt sikerült legyőznie a félelmet, ami elhitette vele, hogy álmai túlságosan távol állnak a valóságtól.

Az Oka Wasi központban tevékenykedő sámáninassal eddig megtett útjáról beszélgettünk. 

Az évek során több emberrel találkoztam, akik rövidebb vagy hosszabb ideig itt tartózkodtak, tőlük mindig faggatóztam. Kincses Réka volt az egyik, akivel egy TEDx-rendezvény kapcsán beszélgettem erről. Tulajdonképpen az Indiában való fél éves tartózkodása volt az inspirációforrása az előadásának. Akkor említettem is neki, hogy „hűűű, ezt én is nagyon szeretném, de nem hiszem, hogy lesz elég merszem hozzá”. Ő megnyugtatott, hogy lesz.

A most vagy soha azért érkezett el, mert úgy éreztem, hogy most van elég élettapasztalatom ahhoz, hogy megengedjek/bevállaljak egy ilyen kísérletet – minden veszélyével és különlegességével együtt, és még nincs semmi olyan kötelezettségem, amit ne hanyagolhatnék néhány hónapig. Kísérlet volt olyan szempontból is, hogy egy számomra teljesen új kultúrába csöppentem, ahol senkit sem ismertem. Kíváncsi voltam, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadnak be, és hogyan fogadok én el másokat, milyen nehézségekbe ütközöm. És reméltem, hogy tisztább énképhez vezet.

– Mi alapján választottál várost India számos államában?

– A rengeteg opció miatt fél év kellett a választáshoz és a döntéshez. Indiának 29 állama van, és legalább ennyi arca. Volt néhány faktor, amit figyelembe vettem, például hogy találjak megfelelő munkát, és legyen tengerparti város, ezenkívül tudtam, hogy nagyvárosra vágyok, mert az elmúlt két évem kisvárosi hangulata után zsongást és pezsgést akarok magam köré, továbbá legyen változatos kulturális hagyománya (ne egy olyan metropolisz legyen, ami az utóbbi évtizedekben teljesen átalakult – mint például Bangalore, az indiai Szilícium-völgy). Addig böngésztem, hogy úgy éreztem, lassacskán jobban tudom India földrajzát, mint Romániáét.Végül félig-meddig kizárásos alapon, félig-meddig megérzés alapján döntöttem Csennai (régebbi nevén Madrász) mellett, ami 7 millió lakosával Tamilnádu állam fővárosa, India délkeleti részén, a Bengáli-öböl partján.

– Milyen óvintézkedéseket végeztél el az indulás előtt? Tartottál attól, hogy egyedül indulsz útnak?

– Egy szervezeten keresztül jöttem, ők segítettek munkát és lakást is találni. Ez adott egyfajta biztonságot, mert tudtam, hogy van, akihez fordulni, ha problémám adódik. Két oltást kaptam meg az ajánlott háromból: hepatitis A és B ellen, valamint hastífusz ellen. A vírusos agyhártyagyulladás elleni oltást sem Marosvásárhelyen, sem Kolozsváron nem tudtam beszerezni, és a malária elleni tablettát sem. Úgyhogy ez rizikófaktor volt, de az elmúlt négy hónapban szerencsére semmiféle egészségügyi problémám nem volt. Pedig nem éltem dobozban, csak fokozatosan szoktattam magam az itteni körülményekhez. Természetesen kötöttem egészségügyi biztosítást is.

Attól nem tartottam különösebben, hogy egyedül indultam útnak, mert úgy éreztem, hogy ezt a kísérletet egyedül kell megtennem. Utazás előtt annyi minden lekötötte a figyelmem, hogy esélyem sem volt pánikba esni; szinte utolsó percig dolgoztam, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház marketingosztály-vezetője voltam. És attól a perctől kezdve, hogy elindultam, inkább arra koncentráltam, hogy élvezzem.

– Milyenek voltak az első benyomásaid? Tisztában voltál az ország negatív aspektusaival is?

– Az első napokban sok retorikai kérdés fogalmazódott meg bennem, az egyik az volt, hogy „tényleg ezt akartam?” Tisztában voltam a negatívumokkal elméletben, de előzetesen nem sokat törődtem velük. Sok mindent átéltem, és úgy éreztem, hogy legfeljebb ezt is túlélem majd valahogy. Meg ritkán hiszek el dolgokat anélkül, hogy megtapasztalnám őket.

A temérdek szemét zavarta a szememet leginkább, aminek a mennyiségét nehezen tudtam elképzelni. Csennaiban nincs semmiféle városkép vagy összkép, olyan, mint egy óriási falu, ahol fogalma sincs az embernek, melyik utca merre vezet, az utcákat gyakran az autóriksások sem ismerik. És persze a káosz, amit úgy érzem, leírni nehezebb, mint megtapasztalni. Az első napokban sokat kapkodtam a fejem, annyi minden történt körülöttem, és annyi újdonságot láttam. Közben azt éreztem, hogy az utcán átmenni olyan, mint egy túlélőjáték, nincsenek átjárók, vagy ha vannak is, senki sem áll meg. Minden gyalogos ott és úgy kel át, ahogy tud… De a kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmeim.

Erős sztereotípia Indiával kapcsolatosan a nők elleni erőszak, de Tamilnáduról azt olvastam és hallottam, hogy az egyik legbiztonságosabb állam, eddig tanúsíthatom is.

– Melyik az eddigi legkedvesebb történés az ott töltött idő alatt?

– A legek mindig problémásak. Azon dolgozom, hogy minden nap találjak legalább egy, de inkább több olyan pillanatot, percet, órát, ami a maga módján szép, egyedi, maradandó. És felvéssem azt az emlékezetembe vagy a naplómba.

– A közösségi oldaladon nemegyszer indiai emberek társaságában látunk. Hogyan sikerült beilleszkedni az ottani közösségbe? Már beszéled a nyelvet?

– Az indiaiak szeretnek külföldiekkel fotózkodni, és egykettőre barátnak szólítanak, úgyhogy a fotók némileg csalókák. Az ittlétem alatt rengeteg segítőkész emberrel találkoztam, olyan esetek is voltak, amikor nem is jutottam el odáig, hogy segítséget kérjek, mert még a kérés előtt felajánlották; de volt már elég sok példa arra is, hogy megpróbáltak becsapni. A munkaközösségbe, úgy érzem, sikerült beilleszkednem, és van egy-két ember, akire bármikor számíthatok. A kulturális különbségek nem teljesen áthidalhatók, de ebben az indiai kísérletben mégiscsak az interkulturalitás az egyik legpozitívabb tapasztalatom. És ezt nemcsak az indiaikra értem, hanem kínaiakra, indonéziaiakra, tunéziaiakra, egyiptomiakra, törökökre, lengyelekre stb., akikkel itt ismerkedtem meg. Sokat tanultam más kultúrákról és kultúráktól.

A nyelvet nem beszélem, és fel is hagytam a próbálkozással, csak néhány alapmondatot tudok. Indiában 22 hivatalosan elismert nyelv van, itt a tamil az alap, utána az angol.

– Lassan több mint négy hónapja ott vagy. Mivel telnek a napjaid?

– Hétközben dolgozom, hétvégén általában kirándulok. Igyekszem minél többet magamba szívni és megtanulni arról a világról, ami körülvesz: a gondolkodásmódról, a vallásokról, az életvitelről, a kultúráról. Sokat beszélgetek emberekkel, és készülök elvégezni egy jógakurzust. Néha muszáj egy-két pihenőnapot is beiktatnom, és közben próbálom rendszeresen frissíteni a blogomat, ami – mivel nincs sok tapasztalatom – időigényes.

– Nemrég hagyományos indiai viseletbe öltöztettek, és egy divatfotós lencsevégre is kapott. Mesélj erről a projektről.

– Egy bangalore-i, hagyományos indiai viseleteket gyártó és forgalmazó bolt új kollekciójához készültek a fotók. Igazán különleges élmény volt, és szerencsésnek éreztem magam, hogy részese lehettem egy ilyen projektnek. Egyben kihívás is volt, hogy néhány óra alatt rájöjjek, megtanuljam, hogyan kell viselni egy (egyébként méregdrága) szárit vagy egy lehengát. Nem olyan egyszerű feladat… De a csapat, akikkel dolgoztam, profi volt, és sokat segítettek. Egy elhagyatott kúriára utaztunk, szinte a semmi közepére, úgyhogy egyfajta időutazás is volt számomra. Talán ez a legemlékezetesebb napom.

– Blogod címe 200 days in India. Miért épp 200? Mik a terveid azután?

– A vízumom tulajdonképpen 180 napra (6 hónapra) szól, de hosszabbítással 200 napot tervezek itt ülni. A szerződésem 6 hónapos, a hátramaradó napokban remélem sikerül egy darabot Észak-Indiából is felfedeznem. Közben doktori tanulmányokat folytatok Kolozsváron, egyelőre ez az, amit biztosan tudok a további terveimről.

– Hogy érzed, mennyiben változtatott meg a tinédzserkori álmod beteljesülése? Vannak következő úti célok a bakancslistádon?

– A valóság sosem olyan, mint az álmok és elképzelések, de ezt nem negatívumként értékelem. Nem érkeztem ide sok elvárással, inkább csak egy bőröndnyi kíváncsisággal. Talán változok is, de ebben csak utólag lehetek biztos. Mindenképp megerősödött bennem az a hit, hogy ha valamit igazán akarok, akkor meg tudom valósítani. Ezenkívül úgy érzem, tisztább lett énképem és az identitásképem. Az indiaiak egyébként azt mondják, hogy ha itt tudsz élni, akkor bárhol tudsz.

Ázsiában még van néhány ország, ami nagyon vonz, például Malajzia és Indonézia, ezeken kívül pedig Dél-Amerika, és bízom abban, hogy úgy alakul az életem, hogy ezekre a helyekre is eljuthatok.

BERECKI BEÁTA HAJNALKA

Marosvásárhelyen született 1989. június 1-jén.

A Bolyai Farkas Elméleti Líceum diákjaként érettségizett, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett egyetemi diplomát. Jelenleg doktori képzésben részesül, ugyancsak Kolozsváron.

Indiai kalandja előtt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház marketingosztály-vezetője volt.

Blogját itt tekintheted meg.

The post Egy bőröndnyi kíváncsisággal Indiában appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

Erdélybe azért költöztem, mert tele lett a hócipőm Pesttel és – akkor úgy éreztem – az egész életemmel, kellett valami váltás. Sosem vonzott a Nyugat, valahogy a keleti és a balkáni dolgok jobban érdekeltek. Ami Erdélyt illeti, a szüleim egészen kicsi koromtól kezdve rendszeresen elvittek magukkal, hogy megismerjem a helyet, így elég hamar kialakult bennem a kötődés.

Amikor Csíkszereda felé vettem az utam, úgy gondoltam, hogy csak addig maradok, amíg le nem töltöm a kiszabott munkaidőt, de amikor már ott voltam, ez kicsit megváltozott bennem. Nagyon jól telt abban a környezetben, hiszen sokkal kiegyensúlyozottabb életet képes élni az ember, mint Pesten vagy Magyarországon. Az emberek pedig sokkal emberebbek, mint otthon. Akkor úgy éreztem tehát, hogy többet akarok ott élni, persze tudtam, hogy sosem tudnék teljesen elszakadni a magyarországi életemtől. Az élet fintora, hogy azóta egy erdélyi születésű emberrel kötöttem össze a mindennapjaimat, úgyhogy ez a kötődés Erdély iránt csak erősödött bennem. Kambodzsába is általa kerültem, neki már voltak itteni kapcsolatai, ugyanis négy évvel ezelőtt itt töltött hat hónapot, és azokat az ismeretségeket kihasználva, valamint egy szerencsével hozzánk került pénzmagnak köszönhetően kerültünk újra Kambodzsába.

A fehér ember szerencsét hoz

A beilleszkedés elég nehéz. Örökre „barang”, vagyis külföldi maradsz. Érdekes, mert még mindig te vagy a fehér mutáns, simán leállítanak napközben, hogy egy fotót csináljanak veled, vagy titkon fotóznak. Az esküvőn mindig a te jelenléted jelzi a szerencsét, akkor is, ha senkit nem ismersz a násznépből, de ettől függetlenül minden beállított képen szerepelned kell a teljesen ismeretlen emberekkel. Úgy érzik, hogy nálad van a tudás, ezért hatalmas nyitottság és talán tisztelet van bennük a nyugati emberek felé. Valószínű, hogy ez is véges állapot, de most még így van. Akarnak veled beszélgetni, kíváncsiak rá, hogy honnan jössz, hiszen ők korlátozva vannak, csak a környező országokba utazhatnak, mert máshová nem engedik őket, ezért nekik minden nagyon ismeretlen. Jó példa erre, hogy a tanultnak számító khmer (jelentése: kambodzsai) emberünket alig tudtuk meggyőzni arról, hogy nem az Eiffel-torony a legmagasabb épület a világon.

Bürokrácia nincs, a nyelvtudás viszont elengedhetetlen

A munka miatt itt nem kell aggódni, bürokrácia egyáltalán nincs, az egyedüli, ami van, az a korrupció. De mivel István révén nekünk alapból adottak voltak a kambodzsai kapcsolatok, vagyis barátok, így sokkal egyszerűbb volt. Fehér embernek nyelvtudás nélkül idejönni szerintem majdnem lehetetlen, legalábbis a mi szakmánkban. Ellenben rengeteg európai, amerikai él itt, legtöbben angolt tanítanak kicsi gyerekeknek az iskolákban, menő hoteltulajdonosok, vagy esetleg jógát oktatnak. Sokaknak van étterme, kocsmája, amit szintén sokkal egyszerűbben lehet nyitni, ha rendelkezel a megfelelő pénzmaggal hozzá. Igazából akkor mindent nagyon könnyen el tudsz itt érni. Nincsenek kilométernyi papírok, hónapos várakozások, gyorsan intézik az ügyeket. Szemtanúi voltunk annak, ahogy a helyi barátunk egy fél délelőtt alatt felvesz a banktól egy több tízezer dolláros kölcsönt. Nincs lacafaca. Vízumot venned kell, egy harmincnapos turistavízum 30 dollárba kerül, de választhatod a businessvízumot, ami fél évre szól. Az a baj, hogy ezzel csak egyszer tudsz kilépni az országból, utána újra ki kell fizetned. Drágábban, megközelítőleg 120 dollárért tudsz venni olyat, amivel hat hónapig korlátlanul tudsz ki- és belépni az országba. Ez a legbajosabb papírforma, amivel meg kell küzdeni.

Egyébként elképesztő, hogy milyen mocsok van itt, pedig nem vagyok pedáns vagy tisztaságmániás. Iszonyat… Szerintem az első próbatétel az, hogy megszokod-e Ázsia szagát… Aztán az, hogy az emberek mindent eldobálnak, még a legpuccosabb esküvőn is, sehol nincsen szemetes, a szemétszállítás szinte teljesen nulla, az éttermekben minden mocskos és ragad. A fürdőben nincs papír, mert egy kicsi, a budi mellé szerelt zuhanyzóval mossák mindenüket, és legtöbbször elvárnák, hogy mezítláb menj be ebbe a helyiségbe is.

Hatalmas különbség a társadalmi rétegek között

Mi magunknak dolgozunk, így a mi esetünk egyedi, de az átlagos tendencia az, hogy míg egy fehér tanító ezer dollárt keres, addig a helyi khmer 120-at. Elképesztő, hogy milyen különbségek vannak az országban. Nem olyan régen szabadultak fel, és sem a középosztály, sem az úgynevezett értelmiségi réteg nem alakult ki. Aki gazdag, az iszonyatosan gazdag, aki szegény, az pedig borzasztóan szegény. Összetákolt faházakban élnek WC és mosdó nélkül, mások pedig kacsalábon forgó, gusztustalan palotákban, hatalmas terepjáróktól övezve, amikkel alig tudnak közlekedni a szűk utakon. Munkánk miatt egyik kezünk a luxusba lóg, a másik pedig ebbe a szegénységbe, úgyhogy naponta kapjuk a hideg-meleg zuhanyt.

Mi Siem Reap városában élünk, ami a leglátogatottabb hely Kambodzsában az Angkor miatt, ezért ez hozza magával azt, hogy minden nagyon drága, a belvárosban a pesti árak a jellemzőek, de ha kimész a város szélére, és van gyomrod és gusztusod elviselni azt a kaját, akkor egészen olcsón, mondjuk fél dollárért tudsz venni egy tál ételt. Egy pizza a városban 10 dollárba kerül… Sajnos sokszor meg kell fizetned a „nyugati arc” tarifát, az első hónapokban mindenképp, amíg tisztába nem kerülsz a valós árakkal. Most már belejöttünk, és egyszerűen kinevetjük őket, majd a kezükbe nyomjuk a valós árat, de azért nagyon résen kell lenni, mert mindenki próbál ügyeskedni. Az árak általában nincsenek kiírva, leszámítva a nagyobb boltokat, úgyhogy mindenhol azt mondják árnak, amit nem szégyellnek. A telefonszolgáltatás, a benzin nagyon olcsó, adót nem fizetnek. Múltkor el kellett mennem egy szemészhez, magánorvoshoz mentem, mert a nemzetközi kórház nagyon drága, megvizsgált, érzéstelenített, kiműtötte a szememből a beleragadt bogárszárnyat, kaptam gyógyszert, és fizettem 15 dollárt. Ez nagy különbség egy otthoni magánszemészhez képest.

Minden nap munkanap

A munkavégzés itt elképesztő. Nincs hétvége, mindenik nap munkanap. Dolgoznak, mint a hangyák, hajnaltól naplementéig. Ügyesek lennének a szakmunkában, de nagyon igénytelenek. Nincs kialakulva, hogy ki mit csinál, a nők falaznak vagy vasalják a betont egy építkezésen, 15 éves gyerekek szerelik az autókat és a motorokat. Ha akarnak, tudnak szépen dolgozni, de akkor a sarkukban kell állni. Tervezői munkájuk egyenlő a nullával, mindent másolnak, sokszor nincs mögöttük valós szakmai, mérnöki tudás. Építőmérnöki munkájuk ügyes, de építészetileg és gépészetileg gyakran teljesen értékelhetetlenek az épületek. Ezt mi a kommunizmusnak tudjuk be, a vörös khmerek (kambodzsai kommunisták) tudatosan az értelmiségi réteget irtották ki, ezért nincs nagyon folytonosság a tudásukban, újra ki kell alakítaniuk ezt a réteget.

Minden teljesen máshogy működik, mint Európában. Nincs rendszer, mindenhol nagy a fejetlenség. Nincsenek juttatások, itt teljesen ismeretlen minden, ami Nyugaton létezik. A közlekedés is kész káosz, és ez a legjobb példa mindenre. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint a számítógépes játékokban: ott mész az úton, ahol helyet találsz. De működik. Mindenki figyel a másikra, lassan mennek, senki nem akar hetvenkedni, mindenki ráér és boldog, az ittlétem alatt még nem láttam balesetet. És ez igaz az egész életükre, minden ebben a rendszertelen rendszerességben folyik.

Boldogságot tanulni tőlük

A boldogságot és a stresszmentes életet tanulhatnánk el a keletiektől. Hihetetlen, hogy a legnagyobb nyomor közepette is boldogok. Szokták tőlem kérdezni, amikor jó európaihoz mérten szomorú vagy rosszkedvű vagyok, hogy miért nem mosolygok, hiszen olyan rövid az élet… És ők ezt nem csak mondják, valóban így is tesznek. Persze, gondolom, ebben a vallásuk, a buddhizmus is közrejátszik.

Hogy ők mit tanulhatnának tőlünk? Mindent, de ugyanakkor semmit. Persze rendet, tisztaságot mindenképp, de amúgy itt tényleg jobb az élet. Mármint a szó szoros értelemben vett ÉLET. Egészségesen élnek, nem vesznek magukba semmi szennyet, nincsenek elhízva, mint említettem, nem szoronganak, nem szomorúak, rengeteg gyerek van, és nagyon büszkék arra, hogy khmerek, ezeket mi mind megtanulhatnánk tőlük. A hosszú kommunizmus és a vörös khmer uralom miatt majdnem minden tudást elveszítettek, amire az angkori kultúra miatt hivatottak lettek volna, de a büszkeségüket megőrizték. Nekik nem szégyen az, hogy khmerek, nincsen lehurrogva az, aki tartja a hagyományait, mert itt még mindenki aszerint él.

Biztosan hazamegyünk majd, de most még próbálunk kialakítani valami bizniszt, amit itt is tudnánk folytatni a jövőben. Nem hiszem, hogy ezek után örökre hátat tudnánk fordítani Ázsiának, de ahhoz pedig túl európaiak vagyunk, hogy itt ragadjunk. Érdekes kettősség ez, de azt hiszem, hogy aki egyszer hosszabb időre beteszi a lábát Ázsiába, az így van ezzel.

The post Kambodzsa, a mosoly hazája appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..

Finnország után Anglia teljesen más világ számunkra. Bármennyire is nagy hatással volt a Brit Birodalom nem csak az európai, hanem a globális kultúrára is, ez nagyon sokban különbözik attól, amit otthon, Erdélyben vagy Nyugat-Európában tapasztaltunk. Nem feltétlenül a baloldali közlekedésre vagy a másfajta konnektorra gondolok – persze ahhoz is hozzá kell szokni –, hanem az emberek mentalitására, a környezetükhöz, az épített örökségükhöz való viszonyulásukra.

A „multikulturális ló” túlsó oldala

A kelet-közép-európai végeken úgy gondolunk Nyugat-Európára – amelybe Anglia is beletartozik –, mint a kolbászból font kerítés, a gazdasági biztonság, a bürokráciamentesség, újabban pedig a példás környezettudatosság földjére. Ezzel szemben már Finnországban is azzal szembesültünk, hogy az a gazdasági biztonság nem is annyira stabil: a sok alkalmazottat foglalkoztató óriásvállalatok is csődbe mennek egyszer, ennek pedig az egész országra kiható következményei lehetnek.

Angliában éppen a napokban jelentette be a Tesco a történelem egyik legnagyobb éves veszteségét, ami természetesen szintén sok ember életét befolyásolja. Mindezzel együtt nagyon sok angol évek óta munkanélküli segélyből él, mert nem mindenki hajlandó fizikai munkát végezni, olyant meg pláne nem, ami több, mint napi nyolcórás munkaidőt fed, illetve hétvégén is be kell menni dolgozni.

És itt jönnek képbe a bevándorlók: ők ugyanis minimálbérért elvégzik azt a munkát, amit a helyiek esetleg csak nagyobb fizetésért hajlandóak elvállalni. Lehet, hogy ez a fajta diszkrimináció nem törvényes, de mi is saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy ez így megy. Talán azért működhet a dolog mégis, mert a minimálbérből is (nem a nagyon drága Londonban) kényelmesen meg lehet élni, és mivel mindenki jól jár, nincs értelme megbolygatni a dolgokat.

Az angolok látszólag tehát egész jól megvannak az idegenekkel, és a bevándorlók is könnyedén beilleszkednek a társadalomba. A valóság azonban ennél árnyaltabb képet mutat. A párommal jelenleg Anglia északi-keleti részén, a skót határtól délre, Newcastle-ben élünk. Amikor januárban ideérkeztünk, az első két hétben a város talán legtöbb bevándorlót befogadó negyedében laktunk. Az utcákon járva nagyrészt muzulmánokkal, hindukkal, ázsiaiakkal, afrikaiakkal találkoztunk, a fehér emberek többsége pedig valamilyen szláv nyelvet beszélt. Az ott található üzletek zömében pedig nem az angol konyha „remekeinek” alapanyagait lehet megvásárolni. Az említett városrész iskolájában a szünetben játszó gyermekek között is csak elvétve láttunk európait. Mindez számomra nem a klasszikus értelemben vett beilleszkedést jelenti, hanem inkább egy kis Indiát, Pakisztánt, Kínát, Lengyelországot véltünk felfedezni az utcákon járva. Az angolok máshol élnek, máshol vásárolnak, és más iskolába járatják gyerekeiket. Ez az én szememben nem az a felhőtlen együttélés, amivel sokan példálóznának otthon. A tapasztalatunk az, hogy a bevándorlók a sorsközösség miatt barátságosak egymással, és nagyobb az egyetértés, illetve a nyitottság a másik kultúrája felé.

Mindezzel együtt furcsállom azt, hogy az angol települések képét meghatározó templomok szerepe mennyire megváltozott. Mivel egyre kevesebb a vallásos ember, ezért a templomok más funkciót kapnak. Csak a környékünkön három templomban működik valami teljesen más: az egyikben bingóklub, a másikban mászófal üzemel, a harmadikban pedig fitneszterem. A multikulturalitás azonban itt is jelen van, a közeli Sunderland nevű város egyik patinás, egykor anglikán vagy katolikus templomát jelenleg szikh vallásúak használják. Ebből nekem az szűrődik le, hogy az angolok számára egy épület eszmei értéke messze nem akkora, mint számunkra, erdélyiek számára, akik arra törekszünk, hogy saját épített örökségünket minél jobban megőrizzük eredeti szerepükben.

A jelenlegi munkahelyünket is példaként hozhatnám fel a multikulturalitásra. Gyümölcssalátákat csomagoló üzemben dolgozunk, és túlzás nélkül állíthatom, hogy a 350-400 alkalmazott 75 százaléka lengyel, vannak továbbá indiaiak, afrikaiak, természetesen más kelet-európaiak, köztük néhány magyar és román is, de találkoztunk litvánokkal, lettekkel, oroszokkal és moldávokkal is. Ezzel szemben angolok dolgoznak a vezetőségben, illetve a termelésben is néhányan, de a számuk ott elenyésző.

A környezettudatosság csak illúzió

Ez volt számomra a legmegdöbbentőbb Angliával kapcsolatban: hihetetlenül sokat szemetelnek. Az utcákon gyakran szemétben járunk, az autópályák, a vasúti és metrósínek mellett műanyag zacskók és palackok eldobálva, a fákon bevásárlószatyrok lógnak (amelyeket egyébként ingyen adnak az üzletekben). A hétvégi mulatozás lezárását jelző emberi ürülék és hányásfoltok színesítik az utcákat.

A szelektív hulladékgyűjtést nem veszik annyira komolyan, mint Finnországban, ahol mindent külön konténerekben tárolnak. Itt ez annyiban nyilvánul meg, hogy az újrahasznosítandó szemetet külön tározóba dobjuk, de szelektálásukat már a hulladékválogató központokban végzik – nagy valószínűséggel bevándorlók.

Időnként szórólapozással is foglalkozunk, ez pedig azt jelenti, hogy bejárunk az emberek udvarába. Itt találkoztunk azzal, hogy az angolokat mennyire nem zavarja, ha szemétben élnek. Az udvarok többsége szemetes, tele van eldobált zacskókkal, megrongálódott játékokkal, biciklialkatrészekkel, szakadt ruhákkal, kutyaürülékkel stb.

A rendszer, amely be is fogad meg nem is

Aránylag könnyen és gyorsan ment az ügyintézés, miután kiérkeztünk Angliába. Biztosítási számunkat három hét alatt megkaptuk, ezt követően egy hét alatt már bankszámlát is nyitottunk (szükség volt erre a munkába álláshoz). Az angol munkaerőpiac érdekessége a munkaközvetítő ügynökségek nagy száma és fontos szerepe. Minket is egy ügynökség közvetített a gyümölcscsomagoló üzembe, ahol együtt dolgoznak alkalmazottak és ügynökségiek. Néhány hónap munka után, ha tetszik a munkád, a cég felajánlja, hogy alkalmaz. Ez azzal az előnnyel jár, hogy a munkanapok biztosak. Az ügynökségieket ugyanis vagy behívják dolgozni, vagy nem. Nekünk szerencsénk van, mert már az első napokban felkerültünk az úgynevezett aranylistára, ami garantálja, hogy nagyobb valószínűséggel hívnak be dolgozni, mint azt, aki nincs rajta a listán. Ennek köszönhetően néhány hete a szerződéses alkalmazottak órarendje szerint járunk munkába.

Ez az ügynökséges dolog nagyon érdekes, hiszen alkalmaznak is, meg nem is. Kevésbé érzi az ember az anyagi biztonságot, ha nem tudja

előre, hogy mikor kell legközelebb dolgoznia. A rendszer azonban jól működik, az órabér pedig ettől függetlenül ugyanannyi.

Otthonteremtés itteni pénzből?

A külföldi élet számunkra inkább kaland, mint életútkeresés. Szerettük volna ezt is kipróbálni, megtapasztalni azt, amiről mindenki beszél, és természetesen egy kis hasznot is húzni belőle. Nem fogunk Angliában meggazdagodni, de elegendő pénzt keresünk ahhoz, hogy a novemberi esküvőnk kiadásait fedezzük belőle.

Szívem szerint maradnék még egy-két évet, hogy annyi pénz összegyűljön, amiből saját otthont lehet teremteni Csíkszeredában. De főleg a páromat érintő személyes okok miatt a hazatérés mellett döntöttünk, és nem is valószínű, hogy az esküvő után egyedül visszatérek ide egy időre. Mindent összevetve azonban ez is megtörténhet, ha elég elszánt leszek hozzá, és nem találom meg otthon a helyem.

The post Lehetőségekre zárt kapuk (2. rész) appeared first on Morfondír.ro - Székelyföld. Jelen. Jövő..