Hasonló cikkek
Székelyföldi betyárok címmel készült el 2015-ben Zsigmond Attila legújabb dokumentumfilmje, amelyet a március elején tartott 2. Magyar Filmhét versenyprogramjában is láthattak a nézők. A gyergyói filmest számtalan díjjal, elismeréssel illette már a szakma, alkotásait rendszeresen műsorra tűzi a Duna Televízió. Zsigmond Attilával a dokumentumfilm-készítésről, a témák kifogyhatatlanságáról, valamint tervekről, kihívásokról beszélgettünk.
– Hogyan kezd el egy televíziós dokumentumfilm-készítésben is gondolkodni? Mikor készült legelső alkotása?
– A 90-es évek elején, közepén megadatott nekünk, gyergyói tévéseknek az a lehetőség, hogy a Duna Televíziónak dolgozhattunk: eleinte kisfilmekben, riportokban gondolkodtunk, aztán – mivel olyan volt a befogadó piac, hogy nagyobb lélegzetvételű filmekre is volt igény – nagyobb volumenű filmekben is mertünk gondolkodni, és már 1994-ben megszületett az első dokumentumfilmünk, amely az Értékek a periférián – Gyergyószárhegy címet viselte. Abban az időben még bátor vállalkozás volt dokumentumfilmet készíteni: analóg rendszer, két videó sorba kötve, lemezjátszóról ment a zenei aláfestés, egy színész állt a mikrofon előtt, hiszen ahhoz, hogy elejétől a végéig fel tudjuk venni a hangszinkront, 5-6 emberre volt szükség – mindez csak a film narrációjához, a zenei aláfestéshez. Annyira jól sikerült ez a film, hogy utána kedvet kaptunk ehhez a fajta munkához, és születtek kísérleti filmek, még hosszabb dokumentumfilmek is.
– Aztán létrejött egy stúdió, ahol ma is készülnek az alkotások, de nem egyszemélyes munka ez. Kik a segítői, kollegái?
– A Rex videostúdió 1998-ban alakult, az akkori helyi televízióval párhuzamosan ezen a stúdión keresztül gyártottuk a dokumentumfilmeket. A stúdió arra volt jó, hogy kiélhettük azokat a fantáziáinkat, amelyeket a kísérleti filmezésben, a dokumentumfilmezésben, az etűdgyártásban láttunk. Természetesen mindig voltak segítőtársaim, elsősorban Bajna György barátomat, kollegámat – aki most már nyugdíjas, de még mindig velem dolgozik – és Molnár Cs. Attila kitűnő hangtechnikust, operatőrt említeném, időnként Pethő Melánia is segít a munkafolyamatban. Egy dokumentumfilm készítésénél ugyanakkor mindig megkeresem azokat a szakértőket, akik előremozdíthatják az adott alkotást.
– Az az első lépés, hogy elkészül egy forgatókönyv, amellyel pályáznak a film elkészítésére?
– Pontosan így működik: nagyon büszkén el tudom mondani, hogy Erdély még mindig az a hely, ahol nem fogyunk ki a jobbnál jobb témákból. Nem véletlen, hogy a budapesti filmrendezők ide jönnek, és itt forgatnak különböző témákat, ami a dokumentumfilm műfaját illeti, de ez érvényes a kisjátékfilmekre is. Úgy érzem, hogy nyitottak a lehetőségek, habár a felvevő piac is korlátozódott, de azért még mindig vannak olyan támogatási rendszerek – például a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság (NMHH) Mecenatúra programja, ahol szívvel-lélekkel támogatják ezeket a dokumentumfilmeket. Mi mindig kiválasztjuk azokat a témákat, amelyek közel állnak a szívünkhöz, megengedhetjük magunknak ezt a luxust; megírjuk a forgatókönyvet, utána pályázunk. Azonban előfordult az is, hogy nagyon jó volt a téma, és sürgősen kellett lépni, nem volt idő arra, hogy megkeressük a támogatókat, esetleg pályázzunk különböző alapoknál, ezért saját költségből forgattuk le ezeket a filmeket.
– Hogyan válik egy ötletből téma? Mi az, ami a leginkább érdekli a dokumentumfilmest?
– Engem elsősorban a portrék érdekelnek: ott van például a Földhöz vert csoda, amely Rafi Lajos gyergyószárhegyi költőről szól, vagy az Egy gyergyóalfalvi festő világa, amely egy Balázs József-portré, de említhetném a Sziklára épített iskolát is, amely Berszán Lajos portréja. Úgy érzem, hogy portrékategóriában több filmet alkottunk, ezekben elsősorban az ember a meghatározó: arról az emberről formázzuk, akiről úgy gondoljuk, hogy kiérdemelte azt, hogy nagybetűvel írjuk a nevét, és megmutassuk, amit megvalósított.
A Székelyföldi betyárokban három székely legény fegyverrel a kézben hadat üzent a kommunizmusnak, és megleckéztették az erdészeket, a párttitkárokat – ez önmagában is egy olyan horderejű téma, ami mellett nem szabad elmenni. Nagyon megtetszett a téma, akárcsak Iochom István újságíró barátom hozzáállása, aki könyvet írt erről (Ozsdolai betyárok címmel – szerk. megj.), és utólag is vállalta, hogy végigvisz minket a helyszíneken, hogy megkeressük azokat az embereket, akik még élnek, és mesélni tudnak ezekről az eseményekről. Ez hangzatos és nagyszerű dolognak tűnt.
– Akkor beszéljünk kicsit a filmről…
– A történet az 1950-es évek elején játszódik: két ozsdolai regruta készül a katonaságra, de mivel összetűzésbe keverednek a helyi párttitkárral, munkaszolgálatra helyezik őket a lupényi szénbányába. Itt nem volt leányálom munkaszolgálatosnak lenni a kommunista időben: olyan megaláztatásoknak és megpróbáltatásoknak voltak kitéve, hogy többen oda is vesztek. Ők sem bírták sokáig, és voltak olyan gerinces és bátor székely legények, hogy elszöktek: halálukig katonaszökevényekként kezelték őket, és a bandita névvel is megbélyegezték őket. Visszamentek a szülőföldjük körüli hegyekbe, ott az 50-es évek elején nem volt nehéz félautomata német géppisztolyt, töltényeket találni – volt egy barlangocska, amit mi is megtaláltunk, ezt használták lőszerraktárként. Így állig felfegyverkezve annyira biztonságban érezték magukat, hogy időnként meglátogattak különböző embereket, de fő tartózkodási helyük a havas volt, mert ott tevékenykedtek az erdészek, akik kirótták a bírságot a szegény embernek, elkergették a tehenét, hogy ne legelje az állam füvét; ezeket az erdészeket vették elő és leckéztették meg. Dézsi Dénest 1954 augusztusában lelőtték, éppen akkor, amikor le akartak számolni azzal a párttitkárral, aki munkaszolgálatra küldte őket. Pusztai magára maradt, de milyen a sors: találkozott egy kászonvidéki fiatallal, Máté Györggyel (Jegessel), aki szintén katonaszökevény volt, és így párban neki tudtak menni a basáskodó pártfunkcionáriusoknak. Én úgy hívom őket, hogy igazságosztók: a maguk módján igazságot szolgáltattak, és a helyi székely emberek bújtatták, élelmezték őket: nem véletlen, hogy négy-öt évig képesek voltak az erdőkben bujkálva életben maradni. Aztán a történet úgy alakult, hogy Pusztai Ferencet tőrbe csalták, Máté György megmenekült, de utána őt is lelőtték. Amikor a szekuritáte lezárta az ügyet, országos hőscselekedetnek állította be a „banditák” kézre kerítését.
– Mennyire él még az ottani emberek emlékezetében a betyárok története?
– Meglepő, hogy ma is ritka az az ember Ozsdolán, aki ne hallott volna erről a három székelyföldi betyárról, még a gyerekek is tudnak róluk. Amikor Iochom István írta a könyvét a témában, megbízott néhány tanítót, hogy írassanak fogalmazást a gyermekekkel Pusztairól és Dézsiről. Kiderült, hogy a gyermekek különbnél különb történeteket tudnak. Sőt amikor a most forgatandó filmünk kapcsán Kósteleken jártunk, ami messze van Kézdivásárhelytől, Ozsdolától, megtudtuk, hogy még ott is járja egy olyan mondás: amikor az emberek kimennek kaszálni a mezőre, előveszik az elemózsiát, ebédelnek, és aki nem tudja gyorsan enni az ételt, arra rászólnak: „Csomagolj össze, mert jön Pusztai!”
– A szakma részéről érkezik visszajelzés, megannyi díj, elismerés bizonyítja ezt. Van-e visszajelzés a nézők részéről?
– A „kontyos rádió” a legjobb nézői visszajelzés mifelénk. Persze, vannak bizonyos felmérések, hiszen ezek a nagyobb léptékű dokumentumfilmek a Duna Televízióban kerülnek műsorra. A nézettségi mutatók megvannak, de a legnagyobb elégtétel mégis az, amikor itteni emberek állítanak meg, itteni filmbemutatók után beszélgetünk el, és megjegyzik: itt jó volt, ez nagyon tetszett, ezt nem így kellett volna, a komámnak is van egy barátja, aki tudna még mesélni…
– Milyen új tervei vannak, milyen filmek vannak készülőben?
– Folyamatban van az Ének a fák tetejéből című dokumentumfilmünk, ami egy Vaszi Levente-portré. A forgatási anyag nagy része már megvan. A 2014-es Fölszállott a páva tehetségkutató és tehetséggondozó verseny közönségdíjasa ez a fiatalember, aki számunkra is példakép. A mai világban, amikor a székelyföldi, de akár a gyimesi vagy a moldvai fiatalok külföldre mennek dolgozni, ez a tanító, aki kiénekelte a lelkét a versenyen, majd különböző ajánlatokat kapott, és megismerte őt az egész világ, alig várta, hogy lejárjon a döntő, hogy hazamenjen Kóstelekre, mert nem kellett neki a csillogás. Ez a portré egy olyan emberről szól, aki nem akart sztár lenni Budapesten, hazament és történelemre, valamint táncolni, muzsikálni tanítja a gyermekeket.
De még vannak terveink: újra megnyíltak a pályázati lehetőségek, már be is nyújtottunk egy pályázatot. Van egy nagyon szimpatikus, medvés téma – habár én nem vagyok természetfilmes –, amit mindenképp meg kellene mutatni a világnak: egyik természetfotós barátom parolázik a medvékkel, és köztük eggyel, akit Lekvárnak hívnak… Ez a kihívás most nekem: egy medve és egy természetfotós barátsága – felejthetetlen képsorok.
Zsigmond Attila filmes díjai a teljesség igénye nélkül:
1994 – különdíj, Kisközösségi Televíziók II. Filmszemléje, Lakitelek
2002 – fődíj, IV. Moholy Nemzetközi Filmfesztivál, Komárom
2005 – III. díj, Reporters Europe Cup, Nyíregyháza
2007 – II. díj, Reporters Europe Cup, Nyíregyháza
2007 – alkotói díj, Nemzetközi Filmfesztivál, Irkutszk
2008 – MTV-nívódíj
2009 – különdíj, II. Central European DocFilm Fest, Budapest
2009 – fődíj, X. Lakiteleki Filmszemle
2011 – Nemzeti Kultúráért Egyesület díja – Film.dok fesztivál, Csíkszereda
2015 – közönségdíj, Kós Károly Kollégium Filmszemle, Székesfehérvár
2015 – Legjobb operatőr díja – H. S. C. (Magyar Operatőrök Társasága) extra kategória, Aranyszem Operatőr Fesztivál
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819