Hasonló cikkek
A marosvásárhelyi Farczádi Albertnél – vagy ahogyan mindenki ismeri, Alinál – 13 évesen combcsontrákot diagnosztizáltak, egy év leforgása alatt azonban legyőzte betegségét. Azóta az önkéntesség a védjegye, és szabadidejében, már ha van neki ilyen, verseket ír. Fő célja egy verseskötet publikálása. Vele beszélgettünk.
– Közel egy hónapja Toledóban élsz, milyen céllal utaztál Spanyolországba?
– A Young Men’s Christian Association (YMCA) nemzetközi egyesület, amit itt, Erdélyben úgy neveznek, hogy Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE), francia kirendeltsége egy olyan programot működtet, amely által a franciák egy évig külföldön – Németországban, Brüsszelben vagy akár Spanyolországban – önkénteskedhetnek. Bár én nem vagyok francia, kis segítséggel és szerencsével (egy lány visszamondta a helyét, és emberhiány volt) megpályázhattam, és itt vagyok. Hétköznap hátrányos helyzetű gyerekeknek segítünk házi feladatokat oldani, hétvégén játszunk velük. A legtöbb gyerek bevándorló, szír vagy arab származású.
– Az önkéntesség életed fontos részét képezi. Mióta érdeklődsz a karitatív munka iránt?
– Mindenképp a szüleim által 2007-ben indított Együtt a Rákos Gyerekekért Egyesület miatt kezdtem el érdeklődni a karitatív munka iránt, de valójában 2012-től önkénteskedem. Amikor az egyesület kinőtte a családot, a barátaim is önkéntesek lettek, én pedig a szervezet PR-osává váltam. Az egyesület mellett még az IKE-ben is önkénteskedem, a Maros-Mezőségi Egyházmegyei IKE elnöke vagyok, de nem szeretem ezt a megnevezést.
– Az egyesület legutóbbi híres rendezvénye a Sing for the moment karitatív énekverseny volt, ahol fiatal, még be nem futott énekesek, többnyire helyiek lépnek fel. Mi következik ezután?
– Az adventi időszak következik, és ilyenkor a kórházban a rákos gyerekekkel adventi naptárakat nyitunk, ez nem feltétlenül csokisnaptár, hiszen ezek a gyerekek nem ehetnek bármit, ezért legtöbbször a csoki helyett egy-egy meglepetéstárgyat viszünk nekik. A Sing for the moment egy sikeres, telt házas esemény volt, ahol rekordösszegű adomány gyűlt össze – ez húsz gyerek táboroztatását fedezi nyári táborainkban.
– Hogyan sikerült Vizi Imrét is bekapcsolni az egyesület eseményeibe?
– Amikor Vizi Imre második helyezést ért el a Vocea României elnevezésű tehetségkutatón, anyukám elhatározta, hogy ír neki Facebookon, Vizi pedig válaszolt. Édesanyám felajánlotta, hogy szervezzünk együtt egy karitatív koncertet, amelynek az énekes nagyon örült. Ez volt az első nagy terjedelmű, általunk szervezett esemény. Azóta Vizi Imre mindkét Sing for the moment eseményen partnerünk volt, rengeteg ötlete volt, többek között a nyertessel való stúdiófelvétel készítése is.
– Mi a tapasztalatotok, mennyire adományoznak manapság az emberek?
– Véleményem szerint, ha az egyesületnek hihető háttere van, akkor az emberek adományoznak. Ami számunkra is meglepő, hogy mi azt hittük, túlreklámozzuk az egyesületet, viszont ha társalogni kezdek az emberekkel, elég kevesen tudják a nonprofit szervezetünk nevét. Emiatt mondom azt, hogy minél több emberhez jut el a hír, annál többen fognak adományozni. A karácsonyi szezon azonban mindig pozitív csalódás, ebben az időszakban bevásárlóközpontokban szervezünk adománygyűjtéseket, és rengeteg anyagi támogatás érkezik.
– Van egy Silver Box elnevezésű projektetek, amellyel a beteg gyerekek kívánságait próbáljátok teljesíteni. Nehéz feladat eleget tenni a gyerekek álmainak? Melyek a leggyakoribb kívánságok?
– A kórházban folytatott, többszöri beszélgetések után egy kis csellel megtudjuk, hogy mi tenné boldoggá az adott gyereket. Ezt a kívánságot feltöltjük a közösségi hálóra és az egyesület weboldalára, ahol bárki jelentkezhet, aki teljesíteni tudná a gyerek óhaját. Kívánságtól függ, hogy mennyire könnyű vagy sem valóra váltani azt. Talán az eddigi leggyakoribb kérés a bicikli, de ezenkívül kértek már telefont, tabletet, fényképezőgépet. Volt, aki a SMURD helikopterét akarta megnézni, és olyan is van, aki Gigi Becalival szeretne találkozni, de sajnos ez utóbbit még nem sikerült megvalósítani.
– Téged igencsak személyes szálak fűznek az egyesülethez, ugyanis 2005-ben combcsontrákkal diagnosztizáltak. Hogyan tudja egy 13 éves gyerek felfogni és tudatosítani magában, hogy beteg?
– Ez sok mindentől, de legfőképpen a szülők és az orvosok hozzáállásától függ. Az én orvosaim nagyon nyíltak voltak, bármit meg tudtunk beszélni, és mindemellett nagyon szigorúak voltak. Ezt az attitűdöt akkor nem szerettem, de most felnőttfejjel nagyon hálás vagyok érte. Szerencsésnek nevezhetem magam, mivel a szüleim pozitívan álltak a helyzethez, rögtön megoldásban gondolkodtak, és nem hagyták, hogy negatív érzelmeik eluralkodjanak rajtuk. Természetesen az elején nagy volt a sokk, most elnevetem, de visszaemlékezve számomra az volt a legfájdalmasabb, hogy nem mehettem egy évig iskolába.
– A rák napjaink talán legkegyetlenebb betegsége, neked viszont egy év leforgása alatt sikerült azt legyőzni. Hogyan? Mi volt a gyógyulásod receptje?
– Engem végül Budapesten műtöttek, majd biztonsági okok miatt egy tüdőműtéten is átestem, ami szerintem életem legnehezebb élménye volt. De nemcsak a műtétnek köszönhetem a gyógyulásomat, a gyerekeknél magas a gyógyulási százalék. Ennek ellenére rengeteg dolgot kipróbáltunk, szüleim semmiképp sem szerették volna feladni. Rengeteg vitamint szedtem, anyukám temérdek céklát készített mézzel, aloe verát is ittam, különböző
kezelésekre jártunk, sokat imádkoztam, sőt még különleges vizet is ittam. Igazából mindent kipróbáltunk annak érdekében, hogy meggyógyuljak. Ha a szüleim nem lettek volna annyira elszántak abban, hogy megmentsenek, akkor valószínűleg itt maradok Romániában, és vagy amputálják a lábamat, vagy feladják az első orvosnál, aki azt mondja, hogy ez menthetetlen. Én nem szeretném kritizálni az itteni orvosokat, mivel nem tudom, hogy abban az időben mennyire volt fejlett az itteni technika, és hogy mennyire volt előrehaladott a betegségem.
– Több versedet is publikálták a Helikon irodalmi folyóiratban. Mióta írsz?
– Az első versemet általános iskolás koromban publikálták egy versenyen, ahol egy híres költő versét kellett átírni. Én Petőfi Sándor Reszket a bokor, mert… című versét írtam át Rezeg a kuka, mert…-re.
– Legtöbb versed szomorú hangvételű, van ennek bármilyen oka?
– Lehet, hogy a verseim szomorúak, de én nem tartom magamat egy szomorú embernek, sőt. Szerintem könnyebb verset írni a szomorúságról, mint a boldogságról. Amikor boldogságról próbálok verset írni, nagyon közönséges lesz, vagy nincs türelmem megírni, mert túl boldog vagyok. Általában valós élethelyzetek inspirálnak. A betegségem meghatározó része volt az életemnek, emiatt vannak olyan versek, amelyek ezt tükrözik, ilyen az is, amely a Helikon következő lapszámában jelenik meg. Ezt a verset édesanyámnak írtam, arról szól, hogy anyukám nélkül nehéz lett volna meggyógyulni, és hogy szükségem van a közelségére. A vers címe: Néha.
– Gondolkodtál már verseskötetben?
– Igen, már tervben van. Az biztos, hogy a címe Gyermek és Bajnok lesz, és azt szeretném, hogy az utolsó kezelésem napjától számított tizenkét évre, 2018. július 13-án jelenjen meg.
– Az eddig megírt összes versed benne lesz ebben a kötetben?
– Nem. Nagyon válogatós vagyok. Elég kevés olyan versem van, amit a megjelenő kötetbe szánok. Persze a Helikonban megjelenteket mindenképp publikálnám, kisebb módosításokkal. Általában átírom a verseimet, mert az idő elteltével nem találom annyira vonzónak őket.
– Gondolom ehhez kötődik a slam poetry iránti szereteted is, hiszen a marosvásárhelyi közönség többször is látott már fellépni ilyen jellegű eseményeken.
– Igen, de egyre ritkábban veszek részt ezeken, inkább a testvérem az, aki slammel. Az igazság az, hogy az én verseimet nem tudom előadni, vagy nem felolvasásra vannak szánva. Talán ezek olyan versek, amiket otthon, ágyban, az éjjeli lámpa felkapcsolása után olvasol, majd egy közeli emberrel átbeszélsz. Szerintem az én verseim ilyenek: este, ágyban, télen, melegben. Nem olyan versek, amelyeken az emberek nevetnek egy szórakozóhelyen.
– Hogy lehet az önkénteskedést, a munkát és a versírást összehangolni?
– Bár az önkéntesség mellett az egyesületnél alkalmaztak mint PR-ost, sosem fogtam fel munkahelyként a szakmámból adódó feladatokat. Igazából úgy érzem, hogy az egyesület kicsit az enyém is. Hol van az átmenet a tevékenységeim között? Ha otthon dolgozom, sehol. A magánélet keveredik a munkával. De nem érzem ennek a negatív hatását, mivel szeretem, amit csinálok. Számomra a szüleim jó példák arra, hogyan lehet egészséges családi életet élni, és közben nagyon értékes munkát végezni a közösség érdekében.
FARCZÁDI ALBERT
1991-ben született Marosvásárhelyen.
2005-ben combcsontrákot diagnosztizáltak nála.
2007-ben a szülei megalapították az Együtt a Rákos Gyerekekért Egyesületet (http://ipcc.ro/hu/rolunk).
A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem román–angol szakán diplomázott. Azóta a Maros-Mezőségi Egyház IKE-elnöke és a szülei által alapított egyesület PR-osa.
Jelenleg a spanyolországi Toledóban önkénteskedik.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819