Hasonló cikkek
Rendel, repül, kattint. Dr. Fodor István osztályvezető főorvos szabadidejében a Székelyföld nevezetességeit fotózza madártávlatból. Képeit kiállították többek között Ausztriában, Kolozsváron, Pécsen, de itthon is telt házas megnyitókkal fogadják. A repülésről, a Székelyföld romantikájáról, a tudatosságról beszélgettünk.
– Három éve készít légi felvételeket. Ezt megelőzően milyen fotótémák foglalkoztatták?
– Tulajdonképpen nem vagyok nagy fotós, csak mindig fotóztam. Gyerekkorom óta fotózok, a gyergyószentmiklósi pionírházba jártam fotókörre, ott tanultuk meg az alapokat. Laborban előhívtuk a képet, reprókat készítettünk, tanultuk a szabályokat. Kilencediktől Munzlinger Attila lett a padtársam, akinek az apja fotózással foglalkozott, így ő is tudott fotózni. Amikor padtársak lettünk, újra előkerült a fotózás: kirándultunk, fotózgattunk, egy kicsi laborban előhívtuk képeinket. Az egyetemet is együtt végeztük, együtt laktunk, fotóztunk tovább. Nem voltunk fotóklubok tagjai, nem voltak kiállításaink, inkább amatőr dolog volt ez az időtöltés. Egy idő után bizonyos mértékben pénzkereseti lehetőséggé is vált: kicsengetések, rendezvények fotózását vállaltuk. Jelentkeztem különböző fotópályázatokra, nyertem is néhányszor, de nem görcsöltem rá.
– Hogy indult a légifotózás-projekt?
– Munzlinger barátom már az elején lelkesedett, hogy ez milyen jó dolog, s mindent le kell fényképezni itt a környéken, mert mások számára is érdekes lehet.
Én nyilván egyből fotógéppel mentem, engem a repülésből mindig csak a fényképezés érdekelt: most sem érdekel a technikai része, nem akarok vezetni, csak fotózok. Most már a pilóta barátom alakult át, ő alkalmazkodik: figyel, és szól, ha valami megörökítenivalót lát.
– Ki tervezi az útvonalat?
– Általában együtt tervezzük. Előfordul, hogy ő megy valahova, és én betársulok, vagy én jövök az ötlettel, hogy hova szeretnék repülni.
A legtávolabbi utunk eddig a Királykőig volt. Kigondoltam, milyen jó lenne végigrepülni a Bucsecs–Fogaras útvonalat, és közben végig fényképezni. Egyszer jutottunk el oda, de az időjárási viszonyok miatt veszélyes egy ilyen könnyű géppel a hegyek fölött repülni.
Egyébként soha nem volt konkrét tervünk arról, hogy minden településről ennyi képet készítünk, csak mentünk.
– Van kedvenc tájrésze?
– Az Egyeskőt például nagyon szeretem. Szerdánként Gyergyóba járok rendelni, és olyankor útba ejtem. Emellett Lövéte környéke és a Mindszent felé vezető út nagy kedvencem.
– Van olyan táj, amit régóta meg akar örökíteni, de mindig elmarad?
– Három év alatt nagyjából mindent sikerült lefényképeznem a levegőből, amit szerettem volna. Soha nem volt dokumentációs célom vele, a tájat néztem.
Olyan hely is van, amiről szerintem nem is lehet szép légi felvételt készíteni. Például az Almási-barlang környéke, amely turisztikailag nagyon érdekes hely, de fentről semmit nem jelent. Az igazán nagy sziklák fentről nem látványosak, semmi értelme onnan fotózni.
Egyedül a Nagyhagymásról van a fejemben egy kép, amit egy ideje el akarok készíteni, de soha nem úgy jön össze.
– Tervei között szerepel külföldi tájak megörökítése is?
– Amerre járok, fotózok, de a kis géppel nem jártunk soha országon kívül.
Amire a legbüszkébb vagyok, az az, hogy egy utasszállító gépből lefényképeztem London központját, és nagyon jól sikerült. Majd ha lesz egy gyorsabb repülő, akkor megpróbálom.
– Fotóskörökben a légi felvételek készítését a legnehezebb műfajok közé sorolják. Ön szerint mi okoz nehézséget?
– Ablakon keresztül fényképezek, emiatt néha torzulhat a kép, lehetnek tükröződések, ezekre kell figyelni a beállításoknál. A téma is hamar eltűnik alólunk.
A gyergyói fotóklubból ügyes fotósok próbálkoztak ezzel, de nem nagyon jött össze, nem tetszett nekik a végeredmény. Nem tudom megfogalmazni a lényeget. Talán ez is olyan, mint a leszállás a repülővel: meg lehet tanulni, de igazából érezni kell.
Amikor először repültem, akkor nagyon szép őszi délután volt, nagyon jól sikerültek a képek, ez nagyot lendített a kedvemen.
– Ön szerint mennyire tudja visszaadni a fotó azt, amit fent lehet látni?
– Eléggé jól visszaadja. Mindig az újdonság erejével hat, amikor felemelkedsz egy bizonyos magasságba, és teljesen más látószögből szemléled a tájat. Innen látod a Nagyhagymás–Egyeskő-hegyvonulatot, ha felemelkedsz, akkor észreveszed a Csalhót is. A léptékek igazán érdekesek ilyenkor.
Tulajdonképpen nem a reális Székelyföldet ábrázolják a fotók, hanem egy romantikusan szép, rózsaszín tájat. Olyan képet is lehetne készíteni, ahol látszanak a szemétkupacok, és minden más, ami negatív, de fentről csak a szépet látod. Amikor tiszta az idő, és van valamilyen látványelem, akkor gyönyörű. Úgy képzelem, mint a színpadot: amikor az üres színpadon elszavalnak egy verset, akkor annak van egyfajta hatása. Egyszerű, tiszta… És amikor ugyanazon a színpadon, ugyanazzal a verssel előkerül a fény, a zene, a füst, akkor már teljesen más hangulatot kapunk.
– Hogy lett ezekből a kirándulásanyagokból kiállításanyag?
– Felpakolgattam a képeket Facebookra, és azzal véget is ért számomra a publikálás.
Aztán – megközelítőleg egy évvel ezelőtt – Tompa Gábor barátom, a kolozsvári színház igazgatója mondogatta, hogy ezeket a képeket ki kell valahol állítani. Én azt hittem, hogy csak illemből mondja, de tavaly májusban szólt, hogy meg is van a kiállítóterem.
A színházban volt az első kiállítás: mire odaértem, már kifüggesztették az óriási képeket, akkor láttam először kinyomtatva ezeket a felvételeket. A képek vándorútra indultak, többen mondták, hogy vinnék, kiállítanák. Szervezték a kiállításokat, én pedig elmentem a megnyitókra.
– Hogyan fér össze az orvosi időbeosztással a sok kiállításmegnyitó?
– Általában megoldható, eddig csak Ausztriába nem tudtam elmenni megnyitóra.
Már eléggé önműködő ez a rendszer, felkeresnek, szervezik, viszik. Jobb, ha ők intézik. Nekem például eszembe se jutott volna, hogy Kecelre vigyem a fényképeket. Interneten kerestek meg a felkéréssel, szinte semmit nem tudtam a városról. Később kiderült, hogy elég sok székelyföldi menekült került oda a nyolcvanas évek végén, és az ottani valamikori pap segítette őket, így alakult ki a székelyföldi-keceli kapcsolat, ezáltal ismerték meg ezt a környéket.
A legutóbbi megkeresésen jót nevettem: a Várkert Bazárban állítják ki a képeket, a szervező azzal keresett meg, hogy Csók István és Csontváry közé beférne egy Fodor István is.
– Mire számíthatunk a projekt kapcsán, mi történik két kiállítás között?
– Készítettünk egy albumot, de ott is kimondottan a fejemben lévő esztétika szerint rendeztem a képeket, nincs dokumentációs jellege. Nincsen különösebb terv, azt hiszem, hogy nem is szabad az ilyesmiben tervezni, mert rengeteg tényező kell összejátsszon ahhoz, hogy sikerüljön. Lehet, hogy egy mozdulattal véget ér az egész, ahogy a Forrest Gumpban: egyre többet fut, megnő a szakálla, sokan követik, aztán egyszer csak megáll és szól, hogy akkor ő most hazamegy. Nem tudom megjósolni, meddig tart ez a projekt. Addig, ameddig jó foglalkozni vele, aztán megállok és hazamegyek.
DR. FODOR ISTVÁN
Gyergyószentmiklóson született.
1995 óta a Csíkszeredai Megyei Kórház osztályvezető főorvosa.
Székelyföld madártávlatból című kiállítását 14 városban mutatták be.
Légi felvételeiből könyv jelent meg.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819