Főoldal / Ehejt / Hagyományápolók

Hagyományápolók

Bizonyára kevés olyan régió akad a világon, mint a miénk, ahol a hagyományőrzés napjainkban is hangsúlyosan van jelen nemcsak a közbeszédben, hanem a gyakorlatban is. A Székelyföldön még majdnem minden faluban akadnak olyanok, akik egy-egy régi mesterséget, a helyi népszokásokat és hagyományokat az örökség részeként kezelik, munkásságuk pedig rendszerint közösségi támogatásra is lel.   

 

Tankóné Péter Mária Terézia, vagy ahogyan mindenki szólítja, Mária néni gyermekkori álma volt, hogy egyszer tanítónő lehessen. Az akkori nehéz körülmények ellenére a szülei segítségével, a családalapítás után, nagy nehézségek árán végül óvónő majd tanítónő lett. Nyugdíjba vonulása hatalmas változásokat hozott számára: elsősorban nagy űrt hagyott, amit gyorsan ki kellett tölteni, de amivel igen gondosan kellett bánni. Amit azóta csinál, az következő nagy álmának megvalósítása: értékmentő, hagyományőrző munkába kezdett.

„A gyerekekkel sokszor voltunk a kézdivásárhelyi babamúzeumban. Itt a csíkmadarasi Andris baba az édesapám varrta székely ruhát viselte. Már az első látogatások után elhatároztam, hogy én is varrok majd régi madarasi székely ruhát babaméretben. (…) Annak idején, 1931-ben Domokos Pál Péter azért szervezte meg az első Ezer Székely Leány találkozót, mert szerinte »a székelyek kezdték elhagyni a székely életmódot és a székely szokásokat«. A célom az volt, hogy én is valami hasonlót tegyek Csíkmadaras-szinten – mesélte Péter Mária Terézia, majd hozzátette: soha nem sajnálta a befektetett munkát, a sok-sok időt és a pénzt, amit ráfordított. Elmondása szerint egész életében csak azt tette, amit más pedagógus, tanító is megtehetett volna. Szívből végezte a tanítást, és nagyon szerette a szülőfaluját. A csíkmadarasi hagyományőrzőt 2005-ben unokájával együtt Németh Géza-emlékdíjban részesítették, és eddig négy könyvét adták ki.

A Mária nénivel készült teljes beszélgetés itt olvasható.

maria

 

Sütő István bútorfestő, fafaragó, faipari mérnök a vargyasi Sütő család sarja, aki tisztelettel és alázattal viszi, majd adja tovább a 16. generációnak a családi örökséget. A Sütő család életfájának indáztatása egyébként több mint 440 évre nyúlik vissza, amit István a szakma szeretetével és azzal a székely konoksággal magyaráz, ami még akkor is munkára késztette az elődöket, amikor már nem volt túl nagy igény arra, amit csináltak. 

„A családi kiállítás elsődleges küldetése megmutatni az idegeneknek a székely népi kultúra gazdagságát, szépségét, a helyieknek pedig ugyanezt. Picit elszomorító, hogy az előbbiek mindezt jobban értékelik… Annak ellenére, hogy létezik egy nagyon erős hagyománykereső, -őrző mozgalom a Székelyföldön, a többség még mindig a Nyugat utánzásával fáradozik, míg nyugatról eljönnek hozzánk, s megemelik kalapjukat a hagyományos kultúránk maradványait látva. (…) Mai napig pusztul épített örökségünk, mert sokan csak szégyellni tudják dédnagyapjuk régi házát, s nem látják benne a megismételhetetlen értéket. Nem értik meg, hogy újat akárhányat lehet építeni, de a régi elpusztításával a székely nép amúgy is viharvert örökségét kurtítják meg” – osztotta meg velünk meglátásait a szakember, aki úgy tartja, a fának lelke van, ezért minden egyes darabját hatékonyan kell felhasználni.

István egyébként bekerült a Példakép Alapítvány által meghirdetett pályázat döntősei közé, amiről nemrég mi is cikkeztünk.

munka-kozben

 

Páll Etelka szőnyegein a természet ezerszínű palettája jelenik meg: az erdei aranyvessző, a dióburok, a tavaszi csalán, a hagymahéj, a cickafark, a dáliaszirom, és még ki tudja, hányféle gyógynövény adja vissza színeit a gyapjúból szőtt festékeseken. Etelka fáradhatatlan lendülettel tapasztalta ki és tanulta meg a növényi festés módozatait, technikáit – sok segítséggel és még több alázattal.

„15 évvel ezelőtt döntöttem el, hogy felújítom szövési ismereteimet, megpróbálom, mire emlékszem gyermekkoromból. Elég jól sikerült a próbálkozás, nekifogtam rongyszőnyeget szőni, feszegettem a határaimat. Nem emlékszem, mennyit szőttem le, de azt tudom, hogy a derekamat úgy »elszőttem«, hogy egyhetes pihenés után tudtam csak orvoshoz menni. Megismertem a fizikai állóképességem határait. Ahogy kiderült, hogy jól megy a szövés, a nehézségi fokozatokat is meg kellett tanulnom, a felvetéssel együtt – ebben keresztmamák, idős szomszédasszonyok segítettek, ők tanították meg a folyamatot. Később jött a növényi festés, a székely festékesek” – tudtuk meg Páll Etelkától, akinek szerencsére mindig volt, akitől segítséget kérnie, ha a folyamat során elakadt valamiben.

Etelka elmondása szerint itt, a Székelyföldön sokaknak van még a nagyanyjuktól örökölt vagy ajándékba kapott festékese, igaz, a legtöbb ott lapul elcsomagolva a szekrények aljában, mert nem elég „trendi”.

Amennyiben szeretnél még többet olvasni a témában, teljes cikkünket itt éred el.

festekesek1-2

 


A Milyenek a székelyföldiek? elnevezésű karácsonyi számunk Hagyományápolók című kategóriájába a teljesség igénye nélkül a Morfondír.ro hetilapban megjelent írásainkból szemelgettünk. Amennyiben hallottál olyan személyről vagy kezdeményezésről, aki/amely a hagyományápolást, a régi tárgyi, szellemi értékek megőrzését tűzte ki céljául, üzenj nekünk kommentben vagy az office@morfondir.ro e-mail címen.

Olvasta már ?

Új energiákat hazahozni, nem a hírt, hogy odakint milyen jó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük