Hasonló cikkek
Tóth Viktor valódi zenei dzsesszesttel, egész estés dzsessztörténeti koncerttel ajándékozta meg a sepsiszentgyörgyieket. Az eseményt Lázár-Prezsmer Endre, a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület alapítója és vezetője szervezte.
A magyarországi dzsessz-szaxofonos a dzsessz nagy mestereivel muzsikál szerte a világon, klubok és koncerttermek színpadain. New York-i és New Orleans-i ösztöndíjakkal a tarsolyában mégis igencsak fontosnak tartja a sepsiszentgyörgyi fiatal zenészekkel való közös munkát, az öt éve zajló workshopokat, az itteni koncerteket. A dzsesszműfaj születésének és fejlődésének apró részletekig terjedő, érdekes történetéről összefoglalónkban olvashatnak.
– Hogy ma este ilyen sokan eljöttetek, számomra továbbra is azt jelzi, hogy nagyon nyitott ez a kis közösség. Lázár-Prezsmer Endrének köszönhetően kezdődött a dzsessztábor, ahol én most már 7-8 éve tanítok, és ahol azon dolgozgatunk, hogy álmaink felé haladjunk. Számtalan olyan dzsesszmesterhez kerülhettem közel, akik a világ dzsesszélvonalába tartoznak, velük és általuk nagyon sokat tanultam a dzsesszről. Ez a történet valójában arról szól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy azt az üzenetet, amit ők a dzsessztörténetből hoznak, élő átadásban is megkaphattam. Ezt szeretném továbbadni az itteni fiataloknak. Vitályos Lehel (Csövi) sepsiszentgyörgyi bőgős barátommal néhány példával bemutatjuk, hogy mi is az a műfaj, amit annyira szeretünk.
A fekete kontinensről, Maliból származik ez a felvétel, amelyből kiderül, hogy mi a dzsessz lényege. Bármelyik dallam mögött, amit eljátszunk, ott lapul a tánczene, a révület. A videóban megjelenő asszonyok ünnepi ruhába öltöznek, és életük értelméről táncolnak. Közöttük volt olyan, akit ki kellett vezetni a körből, mert más tudatállapotba került attól, hogy megközelítőleg négy órája megállás nélkül táncolt. A közösség összetartó erejével a zene embertől emberig, lélektől lélekig hat.
A dzsessz minden egyes hangjában valójában benne van a fekete ember szenvedésének története, akik legtöbbször cukornádültetvényeken dolgoztak, de a gyapottermesztésbe is befogták őket. A filmben az egyik afrikai férfi elmeséli, hogy mindent ritmusban csináltak, ritmusban kapáltak és énekeltek is hozzá, számukra ez volt az egyetlen eszköz a „magassal” való kommunikációra. Nevük nem volt, hiszen azt a fehér ember nem tudta kiejteni, ezért több ezer rabszolga neve Thomas, Williams vagy éppen Jones lett. Az első generációs feketéknek és az ő leszármazottaiknak a hatvanas években mind tipikusan amerikai nevük volt, azokat örökölték a nagyurak családnevei után. Az ének volt számukra az egyetlen kitörési lehetőség. Afrikából munkadalokat, spirituálékat hoztak magukkal. A fehéreket azonban egyre inkább idegesítette, hogy ezek a feketék valamiféle tüzeket raknak, mantraszerű dolgokat ismételnek, és eldöntötték, hogy ez nem jó. Úgy gondolták, meg kell őket keresztelni, és erőszakkal be kell őket vinni a templomba. Ahogy a feketék bekerültek a templomba, meghallották a nyugati klasszikusok zenéit: Bachot, Mozartot, Haydnt. Ott találkoztak a fehér ember harmóniavilágával.
Idővel felszabadították a rabszolgákat, a kereskedelemben az iparosok és a különféle munkáltatók csomópontok köré szerveződtek, fellegvárak alakultak ki. New Orleans a dzsessz bölcsője, akkoriban francia és spanyol gyarmatosok lakták. Ma is sokak álma, hogy elmenjenek New Orleansba a Bourbon Streetre, ahol öt kilométeren csak kocsmák vannak. A bordélyházakban a zenészek voltak az úgynevezett zongoraprofesszorok, akik szokás szerint reggelig zenéltek. Ilyen zongoraprofesszor volt Jerry Roll Morton vagy Fats Waller, akik „munkaköri ártalomból” többnyire nemi betegségben hunytak el. Aztán jött az első világháború, amikor New Orleanst hadi kikötőnek minősítették, és bezárták az összes lokált. Kellett a fekete ember katonának, s mivel a katonazenekarokban nem volt elég fehér muzsikus, így a feketéket is alkalmazni kellett. Olyan hangszereket kaptak, mint szaxofon, trombita, tuba, klarinét. Ugyanazt játszották, amit régen a gyapotföldeken énekeltek. A háború végével ezek a hangszerek náluk maradtak – mesélte a dzsessz korai történetét Tóth Viktor, majd hozzátette: ebben az időben a dzsessz központja New Yorkba tevődött át, a big band zenekarok (négy-öt szaxofon, négy pozan, négy trombita és a ritmusszekció bőgővel, zongorával, dobbal, esetleg gitárral) olyan báltermekben játszottak, ahová a fehérek jártak dzsesszt hallgatni.
Az ünnepelt fekete muzsikusok azonban iszonyú megkülönböztetésben, negatív diszkriminációban éltek. Míg a fehér ember a főbejáraton közlekedett, addig a később világhírűvé vált dzsesszklasszikusok a mosogatólétől bűzlő hátsó ajtón át léphettek színpadra, és a szünetben is csak ott önthették le a sörüket. Az elnyomás a dzsessz minden hangjából kihallatszik.
– A negyvenes évek elején a bebopzenészek éles váltást valósítottak meg a dzsesszben, mondván: többé nem ugrálunk úgy, ahogy a fehér ember fütyül. New Yorkban az 52. utca volt a dzsessz szent utcája, minden kapualjban dzsesszbár működött, ahol egész éjszaka muzsikáltak a zenészek. Fontos megérteni a dzsessz belső lelkületét: ebben az időben egy feketének az Államokban születésétől fogva két lehetősége volt, vagy klotyó- és cipőpucolóként, kukásként, netán mosogatóként gürizik, vagy zenélni kezd. Jó zenésznek lenni nem egyszerű dolog, ezért, akik a második utat választották, egész életüket végiggyakorolták. Charlie Parker szaxofonos élete például arról szólt, hogy egyik napról a másikra ki tudja fizetni az albérletet, legyen mit ennie, innia, és fel tudja nevelni a gyerekeit. Közben meg isteni tehetség, minden idők legnagyobb géniusza volt.
A negyvenes, ötvenes, hatvanas években olyan felgyorsulás történt a zenében, a képzőművészetben és a táncban, amit mai napig nem tudnak megmagyarázni. Elindultak a polgárjogi mozgalmak, a feketék elkezdtek harcolni emberré válásukért. A bebopot a hard bop zenei stílus követte, amelyben ugyan meghúzódik egyfajta szabadságért szónokló attitűd, de mégis van benne egyfajta melegség, puhaság, a bluest egy nyugodtabb lelkületű zenévé értelmezik át. Ezen a ponton vége a tánczenének, a dzsesszzenészek már saját koncerteket adnak. A dzsesszben megjelenik egyfajta spirituális aspektus, ami egyfajta magasabbra törekvés vágyából fakad, majd a latin zene is bekerült a műfaj világába.
Az elektromosság, az erősítők, a kezdetleges számítógépek, az effektpedálok megjelenését a dzsesszrock, majd a rock kialakulása követte, és a dzsesszzenészek lekerültek a színpadokról. Az emberek elfelejtettek figyelni a dallamra, a kis apró részletekre, mindössze egy refrén kellett, semmi más – zárta mondandóját a dzsessz-szaxofonos.
Hol tart ma a dzsessz?
A több mint kétórás dzsessztörténeti csemegékkel teli koncertet követően Tóth Viktort sepsiszentgyörgyi élményeiről, valamint a dzsessz jelenlegi helyéről és helyzetéről kérdeztem.
– Hol tart ma a dzsessz a nagyvilágban?
– A hetvenes évekig szívközpontú fejlődés volt érezhető a dzsesszben, ez később teljesen megváltozott. A mai New York-i dzsesszről azt tudom elmondani (miután én magam is több hónapig kint tartózkodtam), hogy az üzleti világ, a pénz és az emberek érdektelensége nagyon érződik a mai zenén. Persze vannak világsztárok, akik ma is tartják a lelket a dzsesszben, de ők is azt a fajta szellemiséget képviselik, ami a múltban fogalmazódott meg. Sajnos a mai dzsesszben a zenészek tudatosan próbálnak eltávolodni az 50-es, 60-as évek tradíciójától, mert ez nem eladható. A magyar dzsesszben hál’ istennek vannak olyan nagy mesterek, mint például Dresch Mihály, akit talán a legnagyobb magyar zenészként tartok számon, és aki épp azáltal vált fontossá, hogy zenéjében a lelkiséget helyezi központba.
– Szokatlan dolog egy dzsessz-szaxofonostól, hogy egy egész estés koncertet a műfaj történetére fűzzön fel. Honnan jött az ötlet, a bátorság és az a megelőlegezett bizalom, hogy az emberek szeretni fogják majd az előadást?
– Nagyon szerencsésnek és áldottnak érzem magam, mert annyi csodálatos dolog történt velem azáltal, hogy elindultam a zene útján. Huszonnégy éve gyakorlok, mindent megtettem azért, hogy igazán közel kerüljek a dzsesszhez. Jelenleg is a legnagyobb mesterekkel játszom, akik az amerikai és a magyar zenét egyaránt képviselik. Olyan sok csillogó, zenei ékszerrel van tele a zsebem, hogy úgy gondolom, ezeket a dolgokat néha vissza is kell adni. A workshopokra egyféle misszióként tekintek, ahol tudok, ott segíteni szeretnék. Ami a dzsessztörténeti, mesélős koncerteket illeti, rájöttem, nagyon nagy szükség van erre, hiszen én az egész életemet erre tettem fel, de mások alig tudnak valamit a dzsessz kialakulásának háttértörténetéről.
Időnként azt érzem, hogy kissé féltjük magunkat, így vannak ezzel az erdélyiek is. Nem kell, a nyitottsággal nem veszítünk semmit. Attól még szép marad a lakásunk, ha kitárjuk az ablakokat.
– Évek óta visszajár Sepsiszentgyörgyre, hogyan látja a várost, az itt élő fiatal zenészeket, és egyáltalán az itteni embereket? Mennyire értik errefelé a dzsesszt?
– Sepsiszentgyörgyön az a dolgom, hogy azt a sok széplelkű embert, akivel itt találkozom, a tudás felé próbáljam irányítani azáltal, hogy megmutatom, a dzsessz tulajdonképpen milyen mély és összetett dolog. Nem elég felületesen ismerni a zenét. Azt tapasztalom, hogy az itteni emberek nagyon fogékonyak erre a zenei mélységre, a mélyre ásásra, nagyon nagy fejlődéseket látok náluk.
TÓTH VIKTOR
Az Év dzsesszzenésze díjjal többszörösen kitüntetett magyar altszaxofonos, zeneszerző, zenekarvezető. A mai magyar dzsessz fiatal generációjának kiemelkedő alakja. Zenéjére a stílusokon átívelő, improvizációközpontú, szárnyaló és spirituális töltésű előadásmód jellemző.
Tanulmányait 14 évesen kezdte.
Meghatározó zenei élménye volt a Molnár Ákos szaxofonossal való találkozás, amikor is az építészpálya helyett végérvényesen a zene felé fordult. Első ízben az amerikai big band dzsessz volt rá nagy hatással, később a comboformációk felé fordult, Charlie Parker és John Coltrane játéka és zenéje nagy hatást gyakorolt rá.
A 90-es évek végén több magyar könnyűzenei formáció tagja volt.
1998-ban felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszakára, ahol kiemelkedő eredménnyel diplomázott 2003-ban. Ebben az időszakban megalapította első trióját (Oláh Zoltán, Mohay András), majd első kvartettformációját (Cseke Gábor, Szandai Mátyás, Mohay András).
Az ezt követő időszakban Kőszegi Imrével, Babos Gyulával, László Attilával, Szakcsi Lakatos Bélával, Dresch Mihállyal, Berki Tamással, Oláh Kálmánnal és Kovács Ferenccel lépett fel, a nemzetközi dzsessz színterén pedig olyan kiválóságokkal koncertezett, mint William Parker, Henry Franklin, Leena Conquest, Peter Finch, Arnie Somogyi, Winston Clifford, Tim Giles, Gareth Williams, Piotr Wojtasik, John Betsch és Eric Allen.
Első lemeze 2005-ben jelent meg Tercett címmel.
Második albuma Climbing with Mountains címmel (2007) – Hamid Drake és Szandai Mátyás közreműködésével – a BMC kiadó gondozásában jelent meg, amely ugyanebben az évben elnyerte az Év dzsesszlemeze díjat.
Hasonló felállással jelent meg a Tartim (2009), majd ezt követte a Popping Bopping (2011).
2013-ban megalakította rendhagyó összetételű együttesét, a Tóth Viktor Arura Triót, Lukács Miklós (cimbalom) és Orbán György (nagybőgő) társaságában.
A különleges hangzású trió első balladalemeze Szemed Kincse címmel jelent meg 2014-ben, az albumot 2015-ben az Év dzsesszlemeze díjjal jutalmazta a kritikusokból álló zsűri.
Különböző formációk tagjaként rendszeresen koncertezik Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. Gyakran fellép az afroamerikai dzsesszdobolás egyik vezető mesterével, Hamid Drake-kel és a Szandai Mátyással (nagybőgő) alkotott trióban. Európa-szerte koncertezik sidemanként Piotr Wojtasik lengyel trombitás kortárs, innovatív kvartettjében John Betsch és Michal Baranski társaságában.
Számos olasz, német és nagy-britanniai fesztiválra kapott meghívást új formációjával, a Tóth Viktor & Masim Badavi Playersszel, melyben állandó partnere Bart Maris belga trombitás.
Állandó triójában, a Tóth Viktor Tercettben Orbán György nagybőgőzik, és a dobzseniként induló – mára kiváló fiatal dobművészként ismert – Hodek Dávid dobol.
Különleges projektek résztvevője: színházi zenét komponál, kortárs táncossal duettezik.
A 2000-es évek elejétől zenei érdeklődése a bolgár és más balkáni, valamint az orientális zene felé fordul, népzenét gyűjt és dolgoz fel a keleti országokban. Orientális, népzenei ihletésű kompozíciói főként az 1990-es évek közepe óta működő szaxofonkvartettben, a Road Six Saxben hangzanak el. A keleti dallamok és díszítések nagy hatást gyakorolnak dzsesszjátékára is. Dzsesszhiphop projektje, a Bird Food Market (Szarvas Dávid beatbox, Kolta Gergő basszusgitár, Tóth Viktor altszaxofon, billentyűs hangszerek, loope-ok), amely a bebop muzsika és a tört ritmusok házasságának zenéje, nagy sikerrel mutatkozott be Budapest avantgárd hiphopklubjaiban.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819