Hasonló cikkek
Marosvásárhelyről indult, következő állomásául Kolozsvárt választotta, de hamar rájött arra, hogy az ő helye valahol máshol van. Noha eleinte Budapesten is földönkívülinek érezte magát, végig hitt abban, hogy ha nincs sok elvárás, minden teljesül. Klarinétját közösségi összefogásból sikerült megvásárolnia, a kezdeti nehézségek és a magány megtanították játszani, a folyamatos belső munkának köszönhetően pedig megtalálta azt a megtartó közösséget is, amelyre világéletében vágyott. Iszlai Renátával beszélgettünk.
– Marosvásárhelyről származol, a kincses város után azonban Budapest következett. Miért döntöttél úgy, hogy ott folytatod tanulmányaidat?
– Amikor Kolozsváron éltem, úgy éreztem, nem nagyon motivál az egyetem, és megpróbáltam Erasmusszal kijutni bárhová, amit elég furcsa módon megakadályoztak. Azt hiszem, túl őszinte motivációs levelet írtam… Aztán rátaláltam a Ballassi-féle részképzéses ösztöndíjra, úgyhogy még harmadéven átjöttem Magyarországra; fél év úgy telt el, hogy azt mondták Kolozsváron, hogy elengednek, de megkértek, többet ne menjek el. Így lett a fél évből még egy fél év, és amikor visszamentem Kolozsvárra, éreztem a feszültséget a levegőben, és tudtam, hogy nincs mit ott keresnem, hiába is szeretnék otthon mesterizni.
Ekkor felkötöttem a gatyámat, és azt mondtam, akármi is jön, én megpróbálom. Elmentem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mesteri felvételijére, és felvettek. Nyolcan voltunk egy helyre. Azt gondolom, nem én voltam a legjobb klarinétos, de meghallották a saját gondolataimat a zenén keresztül, úgy látták, van, mivel dolgozni, nem álltam meg valahol, hanem folyamatok vannak bennem, és ezek izgalmasak. Egyébként Varga István tanár úr volt az első olyan tanárom, aki az emberrel is foglalkozott, nemcsak a repertoáranyaggal, a vizsgákkal. Érezte, hogy egyedül vagyok, ezért néha a családjába is befogadott, és ez nagyon jólesett nekem.
Jó volt kipróbálni, hogy milyen, amikor két bőrönddel érkezem meg egy idegen országba. És hogy mit kezdtem itt magammal? Hát először is mély szomorúságba estem, minden rejtett félelem előjött belőlem, iszonyú kisebbségi érzet fogott el, és ehhez társult kompenzációként a munkamánia, hogy sosem elég, és én ott vagyok valahol hátul… Aztán a diplomakoncerten kiderült, hogy nem vagyok messzebb, mint a többiek – úgy éltem meg, mint egy ünnepet. A magamból való kiszabadulásét.
Budapest alapvetően jó közeg volt arra, hogy kipróbáljam magam, szakmailag például sok mindent adott, meg vett is el, de nemcsak az egyetem vált fontossá. A zeneakadémia mellett kerestem olyan közegeket, ahol szinte teljesen „nulláról” kezdhettem a zenét, új szempontok szerint közelíthettem meg az alkotást. Ilyen volt például a Bélaműhely, ahol mindig a saját intuíciómra, a saját elvárásaimtól független dolgokra kellett hagyatkoznom. A zenének nem mindig kell valamilyennek lennie, amihez megpróbálunk közeledni, de teljes mértékben sosem sikerül; a zene elsősorban arról szól, hogy ami bennem van, az meg is tudjon nyilvánulni. Ehhez keresek eszközöket.
Szép lassan kialakult minden, a hozzám hasonló emberek körém gyűltek, így lett egy kis megérkezettség érzésem. Idővel arra is rájöttem, hogy nekem is van valamilyen tudásom, amire itt szükség van, és ez pusztán annyi, hogy tudok beszélgetni vagy épp hallgatni, van bennem valamiféle mélység, ami talán abból fakad, hogy erdélyi vagyok. És amikor ezt az egyetem utolsó évére el tudtam fogadni, sőt meg is szerettem, többé nem próbáltam összehasonlítani magamat másokkal.
– Hogyan sikerült végül beilleszkedned ebbe a számodra idegen társadalomba?
– Az elején játékokat játszottam, tényleg nagyon egyedül voltam, és hihetetlen bátorságot adott, hogy nem ismer senki. Megpróbáltam minden nap eltévedni, ami nyilván nem volt nehéz. Volt olyan, hogy mondjuk elromlott a villamos, és az emberek elindultak, én meg nem tudtam, merre kell menni, ezért kinéztem magamnak valakit, akiről úgy gondoltam, arra mehet, amerre én, hát követtem őt. Így rendszerint eljutottam egy-egy jóleső helyre, és minden esetben írtam az illetőnek egy cetlit, amin az állt, hogy köszönöm, hogy aznap ő volt a vezetőm.
Összebarátkoztam a cipész nénivel, aki a cipőmet készítette, olyan gyönyörűen tudott beszélni a cipőkről; megismertem egy utcai festőt is, aki minden nap lefestette a várat; utcazenészekkel beszélgettem, és még sorolhatnám. Elég furcsa emberek jöttek el az első koncertjeimre, de a végzős fellépésemen teljesen megtelt a százhúsz fős terem – akkor döbbentem rá arra, hogy alig telt el néhány év, és mennyien kerültek közel hozzám.
Aztán elkezdtem járni közösségekbe, eleinte kontakttánchoz zenéltem, aztán ide is hívtak, oda is, szépen szövődtek a szálak.
– A zene mellett folyamatosan jelen volt életedben az önismereti utak keresése is.
– Kamaszként keresztény körökben mozogtam Vásárhelyen, utána a jezsuitákhoz jártam, mert úgy éreztem, hogy ott foglalkoznak olyasmikkel, amik engem érdekelnek. Amikor elkerültem Kolozsvárra, szintén keresztény körökbe jártam, de egyre bizonyosabbá vált, hogy ezt az egészet sokkal tágabban látom. Ezt követően jött a Mosoly Iskolája, ahol rájöttem arra, hogy az az érzet, amit Istennek hiszek, nem feltétlenül valláshoz kötődik, hanem inkább emberekhez. Ha valakin azt látom, hogy egyben van azzal, amiről beszél, akkor az számomra egy hiteles istenkép, legyen szó bármilyen vallásról.
Sütő Babi Kolozsváron volt kineziológusom, és amikor átköltöztem Pestre, akkor épp ő is ezt készült meglépni, és ez nagyon jó mentőövként szolgált számomra. Pesten az ő női köreire jártam, meg nagyjából oda, ahová ő is. Kundalíni jógát is rendszeresen végeztem, a gyakorlás során megéreztem a saját erőmet és a határaimat, amiket sorra át tudtam lépni. Végül Gyuriék által, akikkel most együtt zenélünk, találkoztam az Arany Hegy Alapítvánnyal, Varga Istvánnal és Berkei Renivel, akik a tudatos életmódot és az integrálszemélelet (a nyugati tudást ötvözik a keleti tapasztalatokkal) hirdetik. Ők azok, akik most inspirálnak, kicsit a mentoraimnak érzem őket.
– A Karuna együttes és a Hang-OM projekt „családtagja” is vagy. Milyen körülmények hozták létre ezt a két csoportosulást?
– Simon Gyuri a Matana zenekarban játszott, ami lassanként kezdett felbomlani, de ő mindenképp szeretett volna énekelni a gitározás mellett. Egyszer elhívott, hogy játsszak vele egy zenés együttléten, akkor hallott először klarinétozni, és elmondása szerint beleszeretett ennek a hangszernek a hangjába. A közös éneklés után azt mondta, folytassuk a zenélést. Én is azt éreztem, hogy olyan tágasan tud játszani, amiben nagyon jól érzem magam; úgy ad kereteket a zenéjével, hogy ki tudok bontakozni benne, és pont ez volt az, amit az életben is kerestem. Egy darabig ketten zenéltünk, aztán csatlakozott hozzánk Bank Balázs, aki már azelőtt is mindkettőnknek jó barátja volt, de zeneileg még nem volt közös projektünk. Ő lett a perkúciósunk. A wekerlei albérletünkben mutatkoztunk meg először a barátaink számára lakáskoncert formájában.
Időközben rájöttünk arra, hogy ahhoz, hogy nagyon erős repertoárunk legyen, és azt megtöltsük tartalommal, állandó gyakorlás, meditáció, mantrázás szükséges. Úgy döntöttünk, ha már gyakorlunk, akkor ezt megnyitjuk mások előtt is – tulajdonképpen így született egyfajta gyakorlótérként a Hang-OM, és azóta hetente tartunk foglalkozásokat, közben pedig egyre gyakrabban lépünk fel zenekarként is.
– A napokban erdélyi turnéra indultatok. Mi motivál abban, hogy ide is elhozzátok a hangotokat?
– Elsősorban az, hogy erdélyi vagyok. Voltunk már Svédországban, és Ausztriába, Korfura is tervezünk menni, de nekem szívügyem, hogy amit itt tapasztalok, azt visszavigyem oda, ahonnan származom. Úgy érzem, azért kaptam ilyen tudást, hogy azokkal is megosszam azt, akik otthon vannak, és akikhez ez nem jut el. Nálam ez egy nagyon erős érzés, csodálattal vegyes szomorúság fog el, amikor hazamegyek, és látom, hogy milyen szépen élnek otthon az emberek – ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én miért nem tudtam otthon maradni… Persze tisztában vagyok azzal, hogy igazából Pesten bontakozott ki bennem az, amire szükségem volt, és épp ez a közeg kellett ahhoz, hogy kilépjek a komfortzónámból.
– Mit hozott neked a rendszeresség, a folyamatos belső munka?
– Rengeteg kérdést és folyamatos figyelmet. Kicsit olyan, mintha az életemet fentről nézném, és látnám, hogy melyik folyamat hová vezet. Ha nagyon fent vagyok, akkor néha nehéz megélni ezeket a történéseket, ha meg nagyon megélem azokat, akkor pedig az a nehéz, hogy fentről szemléljem a dolgokat, de a gyakorlás abban segít, hogy a kettő egyszerre legyen jelen. Ezáltal a dolgaim nem annyira személyesek, értsd ezt úgy, hogy egy bánatot vagy egy szomorú dolgot megélek a maguk valóságában, de látom az értelmüket, és onnantól kezdve nem azt érzem, hogy itt a világvége, hanem azt, hogy mindennek helye van az életemben, a saját fejlődésemet segíti. Nemrég hallottam egy gondolatot, és most épp ezt élem: képzeld el azt, hogy te vagy az egyetlen ember, aki még nem világosodott meg, és mindenki azért jött le a földre, hogy segítsen neked abban, hogy haladj, hogy megszabadulj azoktól az elakadásoktól, amik visszahúznak – tehát bármi történik veled, gondolj arra, hogy mindenki érted van.
A folyamatos gyakorlás által, a saját rendszereimet, működésemet megértve sokkal megértőbb vagyok másokkal is, mert látom, hogy miben vannak. És azáltal, hogy többet látok belőlük, többet is tudok elfogadni, és akkor már nem érzem azt, hogy feltétlenül mindenkit meg kell váltani. Egyedül magamon kell dolgoznom, és ez hatással lesz a környezetemre is.
– Hogyan tekintesz vissza egykori önmagadra, és milyennek látod magad tíz év múlva?
– Ha visszanézek, akkor azt látom, hogy minden a helyén volt, nagyon kis dolgokon múltak lépések, de megtörténtek, és ez rendben van. És látom, hogy a minták, amiket kaptam, és amiket nehezítő körülménynek gondoltam, hogyan segítenek most.
És hogy tíz év múlva mi lesz? Sokféle szinten működöm most. Nagyon érdekel a tanítás, a gyerekek, ezzel foglalkozom jelenleg a Művészetek Palotájában és egy Waldorf-iskolában. Azt szeretném gondolni magamról, hogy tíz év múlva lesz egy kialakult módszerem a zenére mint önismereti módszerre az iskolában; már most azon kísérletezem, hogy hogyan lehet a gyerekeket úgy tanítani zenére, hogy igazán kifejezhessék magukat.
A másik irány a komolyzenei énem, szeretném, ha olyan dolgokkal tudnék foglalkozni, ami a folyamatokat figyeli, és ahol nem mindig a produktum a lényeges. Valószínű, a zenei és a művészeti kísérletezés sem áll majd távol tőlem, és gazdagabb lesz a palettám, ami által kifejezhetem az akkori jelenem.
Azt szeretném gondolni, hogy egy kiegyensúlyozott nő néz majd tükörbe tíz év múlva, aki egy megtartó közösség tagja, mozgatórugója, építő párkapcsolatban él, és tudatosan neveli a gyerekeit.
Tíz év múlva szerintem hasonló leszek, mindig lesznek kérdéseim, és mindig tudok majd valamilyen szinten dolgozni magamon. A 2017-es tervembe például azt írtam, hogy úgy szeretnék élni, hogy inspiráljak másokat.
ISZLAI RENÁTA
1990. szeptember 20-án született Marosvásárhelyen.
Tanulmányait a Talentum Tehetséggondozó Alapítványnál kezdte, később a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumba járt, ott is érettségizett. Az alapképzést a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián végezte, majd 2016-ban klasszikus klarinét előadóművész és klarinét művész–tanár pedagódusi mesterdiplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.
Számos egyetemi és nemzetközi versenyen vett részt.
Euterpé Művészeti Díjas, a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjasa.
Jelenleg a Művészetek Palotájában tart rendszeresen gyerekfoglalkozásokat, Waldorf-iskolában tanít klarinétot, és saját pedagógiai módszerét fejleszti.
Tagja a Bélaműhely Sound Art zenekarnak, a Karuna zenekarnak, emellett kamarazenél, Simon Gyurival és Bank Balázzsal közösen terápiás módszerekkel tart Hang-OM elnevezésű önismereti műhelyeket heti rendszerességgel, továbbá összművészeti és kísérleti jellegű projektek aktív résztvevője.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819