Hasonló cikkek
Napjainkban a sport egyre nagyobb teret hódít magának, a sportágak széles palettája minden székelyföldi kis- és nagyvárosba begyűrűzött. A Morfondír.ro hetilapban számos olyan fiatal, tehetséges sportolóról adtunk hírt, aki országos, akár nemzetközi szinten ott van az elsők között, egy részük azonban idővel úgy dönt, külföldre igazol. Ez a folyamat a múltban rendkívül nehézkes volt, azonban a külföldi munkavállalás körülményeinek megkönnyítésével a sportolók is egyre kevesebb buktatóval néznek szembe ami a két vagy akár több ország határának átlépését és egy külföldi sportolói környezetbe való beilleszkedést illeti.
Noha értesüléseink szerint az összes sportágat átfogó szakmai szervezet nem létezik térségünkben, mégis úgy gondoltuk, a migráció eme szintén hangsúlyos részéről is beszélnünk kell. Az okok talán valahol ugyanabban kereshetők, mint az előbbiekben elemzett szakmák esetén, megfelelő támogatás hiánya, kaland- és bizonyítási vágy, tisztelet.
Itthon maradni, hazatérni, külföldre igazolni? Három tehetséges sportolóval beszélgettünk, akik messze elvitték szülővárosuk hírét.
Szabó Gabi kézilabdázó
Sportolói pályafutásomat Kézdivásárhelyen, a Nagy Mózes Elméleti Líceumban kezdtem, tízévesen. Akkoriban Szász Csaba tanár úr játékosokat toborzott az új csapatához, és én igent mondtam neki, habár nem is tudtam pontosan, mi az a kézilabda. Én csak minden, városunk adta lehetőséget ki szerettem volna próbálni, amivel le tudtam vezetni az iskola után maradt pluszenergiát. Aztán annyira megtetszett ez a sport, hogy talán már egy-két évre rá megfogalmazódott bennem, hogy ezt majd érettségi után is szeretném csinálni mint profi kézilabdás.
Én mindig küzdő, kitartó sportoló voltam. Úgy érzem, hogy az évek során a lehető legtöbbet kihoztam azokból a lehetőségekből, amelyek elém tárultak. 18 éves koromtól 25 éves koromig játszottam a román első osztályban, ahol bajnok és kupagyőztes voltam, ennek ellenére mindig is bennem volt a vágy, hogy más bajnokságban is kipróbáljam magam. Egy nagyon nehéz bákói évet követően döntöttem úgy, hogy Nyugaton keresek csapatot. A döntésben az is segített, hogy nem Bákóban volt az első olyan eset, ahol a csapat anyagi gondokkal küzdött, és természetesen minden játékos szeretne biztos hátteret magának. Ekkor úgy éreztem, hogy már eléggé felnőtt vagyok ahhoz, hogy egyedül elinduljak a nagyvilágba. Németország és Franciaország közül ez utóbbira esett a választás, mert nagyon érdekes bajnokságnak tűnt, és nyelvtanulás szempontjából is kézenfekvőnek bizonyult. Négy gyönyörű évet töltöttem el egy kis francia faluban, ahol hatalmas a kézilabda iránti lelkesedés.
Az a tisztelet, amit itt sportolóként és emberként kaptam, számomra addig ismeretlen volt. Teljesen más a rendszer a nyugati országokban, a sportolókat felkészítik az életre is, a sport mellett mindenki tanul vagy dolgozik. Romániában a sportolókat száz százalékban akarják a csapatok, ha lehetséges, akkor 7 napból hetet és 24 órából 24-et. Otthon mindenki „profi”, hiszen csak ezzel foglalkozik, fel sem merül a lehetőség, hogy valaki napközben dolgozzon vagy tanuljon, és csak este járjon edzésre. Természetesen annak is megvan a maga varázsa, hogy egy sportoló minden percét a sportágának szenteli, csak arra koncentrál. Ezzel természetesen sokkal jobb eredményeket is elérhet, mint aki a napja nagy részét ledolgozza, és csak utána megy edzésre, viszont most, felnőttként úgy gondolom, hogy jó lenne, ha otthon is ilyen lenne a hozzáállás a csapatok részéről.
Visszatérve az én pályafutásomra, tavaly nyáron úgy éreztem, hogy váltanom kell. Ki akartam magam próbálni más bajnokságban is, amíg a sportolói karrierem engedi, hogy utazgathassak, és én döntsem el, hogy melyik országban szeretnék élni. Ekkor jött egy lengyelországi felkérés, ami nagyon érdekes kihívásnak tűnt. Lengyelországban egyébként az utóbbi években egyre gyorsabban fejlődik a kézilabda színvonala.
Tavaly júliusban Krakkó mellé költöztem. A kézilabda nagyon jól ment, azonban már nyáron éreztem, hogy a csapatnál szervezési gondok vannak, ami hónapok elteltével egyre rosszabb lett. Sajnos újra meg kellett tapasztalnom ugyanazt a csalódást, amit otthon már néhányszor volt alkalmam megtapasztalni, így februárban sikerült szerződést bontanom, és a rég áhított német bajnokságba igazoltam. Még csak néhány hete vagyok itt, de a franciaországi tapasztalataim és a rutinom segít az itteni életben. Természetesen itt is a nyelv minél hamarabbi elsajátítása a célom.
Ha a kinti sport előnyeiről kellene beszéljek, először is a biztonságot emelném ki, azt, hogy a sportoló csakis a sportra kell figyeljen, semmi másra! A második a tisztelet, amit a minket körülvevő emberektől kapunk, akár nyert vagy vesztett mérkőzés után. Természetesen itt sincs kolbászból a kerítés, ugyanúgy meg kell dolgozni mindenért, és külföldiként talán kétszer annyit, de mindezt stressz nélkül. A nagy hátránya mindennek az, hogy keveset lehetek a családommal, nagyon távol vagyok tőlük. Úgy gondolom, hogy a sportolók nagy része azért is megy el, mert hatalmas a bizonyítási vágy bennük. Más bajnokságban is ki szeretnék próbálni magukat, vagy talán magasabb szinten szeretnének játszani. Véleményem szerint, ha minden teljesen rendben menne Romániában a sport terén, akkor is lennének olyan sportolók, akik külföldön játszanának. Ha csak egy pillantást vetünk Európa bármelyik bajnokságára, akkor azt látjuk, hogy mindenhol megtalálható nagyon sok nemzetiségű játékos. A modern sportban ez teljesen normális.
Engem jelenleg a kézilabda tart külföldön. A rossz tapasztalataim után úgy döntöttem, hogy a pályafutásom végéig már csak Nyugat-Európában fogok játszani.
