Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 2720
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 2720
Húsz éve vezet egy negyed évszázada működő intézményt. Önmagából táplálkozik, és önmagából táplál, felemel és megtart. Megtart hitünkben, székely mivoltunkban, erőnkben és egyenességünkben. Életében összefonódik munka és apaság, hit és hivatás, fegyelem és gondoskodás. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatójával, András Mihállyal beszélgettünk táncról, hivatásról, életről, kitartásról.
– Hogyan, milyen indíttatásból született a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes?
– Az együttest a vágyak, a szükség és a forradalom lezárásával együtt járó szabadság és új lehetőségek szülték 1990-ben, de ennek az intézménynek is voltak szülei, egy előző Hargita Együttes, amelynek tagjai műkedvelőként, amatőr tánccsoportként vagy félhivatásosként működtek saját, főállású koreográfussal és zenekarral. Ahogy a szülők és a gyerekek között is generációs ellentétek és szemléletbeli különbségek vannak, ugyanúgy a néptánc világában is kialakult egy ilyen ellentét és súrlódás a nemzedékek között. A táncházmozgalom megjelenése hozta életre a jelen együttes sarjait, amely a régi, orosz mintát követő rendszert átalakítva és újragondolva, saját ízlése és értékrendje szerint viszi tovább a stafétát.
– Az együttes több mint munkahely, több mint intézmény. Közelségükben felnőve és zugtáncosként, fotósként belelátva tevékenységükbe rájöttem, hogy a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes egy népes, jól működő család. Mesélnél erről a családi minőségről?
– Akik ide munkába jönnek, azoknak meg vannak számlálva az éveik, heteik vagy napjaik, hiszen aki itt van a köreinkben, és itt tesz valamit a közös jóért, annak szívügye és élete nagy lehetősége kell hogy legyen minden feladat és minden lépés – másképp nem működik. Itt az a kérdés, hogy akarsz-e itt élni, akarsz-e így élni, akarsz-e itt teremteni, akarsz-e itt segíteni, hozzá akarsz-e tenni magadból ahhoz, ami itt van?
Természetesen az is egy nagy kérdés, hogy miből élünk, mennyiből élünk? Erre az a válaszom, hogy mivel látják, hogy itt vagyunk, és életben maradtunk (vannak olyan kollégáim, akik alapító tagok és 25 éve színpadon vannak), a megmaradás és a boldogulás nem vonható kétségbe. Amíg megvan a helyünk és a szerepünk, amíg képesek vagyunk örömet szerezni és tartani a hitet az emberekben, addig van tovább.
Választhatjuk azt, hogy sok pénzt keresünk összeszorított foggal valahol idegenben, mert ott több fizetést adnak. Lehet, hogy megvehetjük a nagyobb házat, a gyorsabb autót, a több ruhát – halmozhatunk, cserélhetjük javainkat jobbra és szebbre, de mit ér mindez, ha közben boldogtalanok vagyunk, és robotszerű munkát végzünk…
A miénk egy székelyes család – temperamentumos, tűzrőlpattant, virtuskodó. Ha nem ilyen a táncos, ha nyugis, hidegvérű észlény a színpadon, akkor elunja magát a közönség. Itt fontos, hogy a nagyok segítsék és magukhoz emeljék a kicsiket. Mindenki a maga tudása és tehetsége szerint kapja a szerepeket, nőttére. Vannak nálunk rangidős, érett karakterek, és vannak fiatal tejfölösszájúak is. Együtt és egymásért élnek a generációk.
– Azt olvastam, kertész szerettél volna lenni, aztán a táncban találtad meg a saját hangod, a saját utad. Mit jelent számodra a tánc? Miben rokon a kertészkedéssel?
– Az életem a kertészkedésről szól – keresem a táncos eredményét, termését. Mi egy faiskola vagyunk, és csemetekoruktól neveljük a táncosokat azzal a céllal, hogy a tánc vonzereje és öröme felnőttkorra is megmaradjon. Így jutunk el azokhoz a bőven termő táncosokhoz, akik később sok műsort megbírnak, szép szerepeket teljesítenek, igényes a termésük, és túlélik a viharokat.
Azt is tudni kell, hogy mikor és hogyan kell táplálni ezeket a sokat termő gyümölcsfáinkat. A kertész szemével nézve látni kell azt, hogy bár a táncoskarrier rövid, vigyáznunk kell rájuk, hogy ha nyugdíjba mennek, akkor is ép emberek legyenek, és jó oktatókká váljanak, segítséget jelentve az új generáció nevelésében, a tudás továbbadásában.
Csontváry Kosztka Tivadarnak van egy jó gondolata, ahol a cédrust veszi példának: „Csendes szerénységben él a cédrus, ezredekre kiható türelemmel…”
Nekem hosszú távon, a biokertész és az őstermelő agyával kell gondolkozni, hogy a helyi ízek és a helyi szépségek megmaradjanak a maguk méltóságában.
Tudom, hogy a mai fizetésekért ide jönne a frissen végzett kolléga valamelyik táncművészeti főiskoláról, és nem értené, miért nincs összhangban a rendszerrel, azokkal, akik faluról jöttek, akik már szórtak magot a földbe, metszettek fát, szedtek gyümölcsöt, ültek már ló hátán, akiknek járt fanyelű szerszám a kezében… Akik a balettrúd mellől, a tükör elől jönnek, fóliasátorban nevelkedtek néptáncossá, és a filmekből tanulták meg azt, amit tudnak – lehet nem úgy szól a pittyegtetésük, a tapsuk. Nem olyan a gesztusuk, mert a falusi kultúra szülte meg ezt a tudást, ezt a csodát, a falu csiszolta a saját népének a saját képére. Ha valaki nem ismeri a közeget, ahonnan a népi kultúra ered, meglehet, hogy félreértelmezi azt.
– Húsz éve vezeted az együttest, ez nagyon hosszú idő. Mi az, amitől az ember hű marad ahhoz, amit nap mint nap tesz? Mi az, amiben hisz, és ami hitében erősíti, ha kételyek gyötrik?
– Egy dolgot kellett megtanulnom még évekkel ezelőtt – arra kellett rájönnöm, hogy ha az összes kollégámból kifogyna az erő, akkor nekem kell jelen lenni, hogy adjak; addig van erőm ehhez, amíg ez belőlem fakad, amíg bennem van a tartalék. Én magamból kell megújuljak, nem várhatom mástól – csakis magamra számíthatok. Lennie kell mindenkiben egy életre elegendő muníciónak.
– Milyen síkon van szükség a legtöbb erőre és hitre ezen a pályán: lelki, szellemi vagy fizikai síkon?
– Elsősorban lelki és szellemi síkon van szükség sok erőre, hitre és kitartásra.
Nyilván a tánc fizikai próba is, de visszatérve ahhoz a generációhoz, akik az alapítók – már tíz éve láttam rajtuk, hogy elfáradtak, és némelyeknek segítő szándékkal mondtam, hogy most lehetőségem van egy más, nem fizikai munkát adni számukra, mert ez már sok nekik. Ekkor mindenki azt válaszolta, hogy szó sem lehet róla, és tagadták a fáradtságot. Mivel volt elegendő szellemi és lelki tartalékuk, és hittek ebben, nagyon sokszor megújultak.
A kertész gondolatát folytatva azt kell mondanom, hogy van megújulás az öreg fákban is: igen, lehet megújító metszést végezni, levágni a vadhajtásokat, azokat a dolgokat, amik elszívják az energiát, és meg lehet újulni, az ember szépet tud teremni, függetlenül attól, hogy milyen korban van.
– Mi volt a legnehezebb időszak és a legnagyobb kihívás az együttes életében?
– A táncosnak gyorsan kell megújulni – lehet, hogy nincs kedve táncolni, hogy fáradt, hogy sok volt neki a terhelés, mégis újra ott ül a közönség a nézőtéren, és neki be kell menni a színpadra, és a legtöbbet nyújtani. A pillanatnyi énemen való uralkodás vagy felülkerekedés – újra és újra bemosakodni a szerepbe, és mutatni a közönségnek azt, amire vágyik. Magamból mindent maximálisan kiadni, félretenni azt a civil embert, aki érez valamit – azt hiszem, hogy ez egy óriási kihívás minden táncos számára.
Mégis az igazán nagy kihívások az árulások voltak, amikor az intézmény életére törtek, az én becsületemet és munkámat megkérdőjelezve. Ezek voltak a legnagyobb traumák és a legfájdalmasabb csaták… Amikor egy betegség felütötte a fejét az együttes életfáján, és a kóros részeket amputálni, metszeni kellett, akkor is, ha ezzel gyönyörű termőágakat vágtunk le, de sokszor nem tehettünk másként.
Előfordult már, hogy teljesen vesztes helyzetből sikerült nyerni és megmaradni. Azt hiszem, ez a gondviselésnek tudható be, hiszen nagyon szervezettek és felkészültek voltak az árulóink. Úgy fest, van még helyünk, hivatásunk, van még számunkra feladat – valahol, remélem, ezt bölcsebben mérlegelik, mint ahogyan mi tesszük földi életünkben.
– Mi az, amit mérföldkőként emelnél ki az elmúlt 25 évből? Mire vagy a legbüszkébb?
– Érzek olyan helyzeteket, amikor nagyon boldognak és büszkének kellene lenni, de féken tartom a nagy hőfokú érzelmeket, nehogy elégessék ennek a szépnek az energiáját, hogy az megmaradjon hosszabb ideig, és minél gyakrabban ismétlődjön. Szinte burokba zárom ezeket a nagy pillanatokat, és óvatosan bánok velük.
A büszkeségben érzek valami önző dolgot, kivagyokságot, ezért minden örömet a magam visszafogottságával és a maga helyén, a maga szerénységével igyekszem megélni, és erre biztatom az együttes tagjait is.
– Hány műsor jött létre az együttes életében?
– Sokat rágódom a jövőn és a holnapon, de nem tudok visszafelé gondolkodni, ezért a számokat és a statisztikát sem jegyzem meg. Ami megtörtént, annak a tanulságait le kell vonni a jövő számára, és haladni kell tovább.
Az előadások kapcsán fontos tényező az is, hogy melyik előadáson hány néző volt, hiszen egy nagyobb lélegzetvételű rendezvényen, mint például az Ezer Székely Leány Napja, sokkal többen látnak minket, mint egy kamara-előadáson.
Egy másik fontos szempont, ha már a számokra terelődött a szó, a fizikai határ: van olyan előadás, amit meg lehetne tartani egymás után háromszor egyazon napon, mert nem veszi nagyon igénybe a táncosokat, és van olyan is, amiből a másodikat aznap már nem lehet megtartani, mert fizikailag kibírhatatlan – a táncok nehézsége miatt nem lehet ugyanazt a minőséget nyújtani egymás után kétszer. Minél inkább belelát az ember a mi kis rendszerünkbe, annál jobban megérti ezt.
– Van-e olyan mérföldkő, amit a jövőben el szeretnél érni?
– Egyik fő célom a jövőre nézve a kollégáim kiváló oktatóvá képzése. Itt ugyan állandóan arról beszélünk, hogy azért van az együttes, hogy előadásokat tartson, de azzal is foglalkozni kell, hogy mi van ez előtt és ez után.
Amíg nem születnek meg azok az intézmények, amelyek elegendő költségvetéssel és jó szakemberekkel felvállalnak bizonyos szerepeket, addig abban az ősközösségi állapotban élünk, hogy nekünk kell gondoskodni a leendő utánpótlás a népzene és a néptánc iránti érdeklődésének felébresztéséről, és nekünk kell ébren tartani bennük a tüzet, a kíváncsiságot, a kedvet.
Arra is érdemes gondolnunk, hogy a hivatásos táncosaink tudása ne vesszen feledésbe, miután leszállnak a színpadról. A beléjük fektetett energiát és tudást oktatóként tovább tudják kamatoztatni a színpadi életük lezárását követően. Fő feladatuk a gyerekek tehetségének kibontakoztatása, ami sokszor a szülőktől is függ, de még inkább a tanár tehetségétől és színvonalától. A körülöttünk megszületett gyerekek valószínűleg sokkal tehetségesebbek, vagy legalább ugyanolyan tehetségesek, mint az én kollégáim, de a kollégáim tudásától és tehetségétől függ, hogy milyen szinten lehet gyümölcsöztetni a fiatalok képességeit.
Van még egy feladat, amit talán nem is szabadna kimondanom, nehogy elszálljon az energiája – már réges-régóta főiskolán vagy egyetemen kellene tanítani a táncolt és zenélt nyelvünket a Székelyföldön. Úgy gondolom, hogy nem a Hargita együttes feladata az egyetem alapítása, de mégis megoldandó feladat, mert mostanig senki sem valósította meg, hiába vártunk erre.
– Beszélnél az együttes színfalak mögötti tevékenységéről? Táncoktatás, táncház, viseletkészítő műhely, divatbemutató – merre ágaznak még az együttes ágai?
– Van egy-két csűrdöngölőnk évente, ahol többszáz gyereket látunk – ők a mi csemeteiskolánk. A csűrdöngölő a tanítványok seregszemléje, hogy felmérjük évente, mekkorát nőttek, milyen viseletben jönnek, mekkora örömük van a táncban, mit hoztak, az év elteltével mivel gyarapodtak.
A prímástalálkozónk összehozza az adatközlő zenészeket az iskolában tanult zenészekkel, kiderül, hogy ki milyen színvonalon muzsikál, és hogyan képes összehangolódni másokkal. Itt gyakran születnek barátságok, új hangok.
Az Ezer Székely Leány Napja találkozónak is társszervezői vagyunk, valamint a mezőségi Hagyaték elnevezésű találkozó is a mi ügyünk.
Ennyi rendezvény, fesztivál és találkozó szinte egy másik intézményt jelentenek, de mi ezt még megbírjuk, ezek mind azok az egészséges ágai a fának, amelyek teremni, zöldellni és növekedni vágynak.
Viseletvarró foglalkozást is indítottunk, mert hiába vártuk a viseletszakértők megjelenését, azok nem jöttek. Más megvásárolni a boltban a viseletet, amit valaki varrt valakinek, aztán valaki rátette a boltban az árrését, hogy ő is tudjon megélni belőle, és más, amikor valaki szeretettel varr egy szeretett személynek egy inget, egy kötényt vagy felújít egy régi viseletet. Más az értéke, a minősége, és más a viselettel járó többlettartalom, ha örömmel és szeretettel készül. Ezek az apróságok életminőségünk rejtett tartalmai.
– Hogyan hangolható össze a hivatás és a család? Mennyire választható el a kettő egymástól?
– Lelkiismeret-furdalással. Gyakran felmerül bennem, hogy miért kell nekem annyi időt és energiát fordítani másra, amikor ott van a négy gyermekem, és foglalkozhatnék velük. Ha találkozni akar velem a családom, akkor be kell jönniük a munkahelyemre, és itt kell velem élniük. Ha a közelemben szeretne lenni az életem társa, akkor ezt csak úgy lehet megoldani, hogy velem együtt munkát vállal, sőt azt a munkát vállalja, amit én. Szeretek dolgozni, szeretem ezt az eredményes, gyümölcsöző folyamatot segíteni és kézben tartani – nyilván papíron ki lehet számolni, hogy ez egy csőd és veszteség, ha az üzletember szemével nézzük…
Ha megjelenik a megfelelő ember, remélem, lesz kellő bölcsességem tudni, hogy most van itt az ideje lelépni. Sajnos minden forradalmi helyzetben azt láttam, hogy valójában az intézmény költségvetését szeretnék más irányba változtatni: vagy műfajt váltani, vagy összeolvadni más intézménnyel – nem voltak elég tiszták és nemesek a célok, ezért nem álltam eddig félre.
Nagy a felelőssége az igazgatói munkának. Nagyon nyomaszt, hogy mi, menedzserek (nem szeretem így nevezni magam, de ez a feladatomból adódik) bármikor számonkérhetők vagyunk a gazdasági működésünkért, és az ellenőrzés szándéka dönti el, hogy minket ugyanazért a munkáért ki lehet tüntetni, vagy börtönbe lehet zárni.
Ha én itt ugyanakkor koreográfus, táncos vagy rendező lehetnék, senki sem vonna felelősségre. Mennyivel nyugalmasabb és szebb az az élet, amelyben alkotni lehet a művészet, a szépség, a hagyományőrzés kedvéért. Ezt a terhet, nem tudom, megérte-e viselni…
– Milyennek szeretnéd látni az együtest egy emberöltő múlva? Mit üzensz az utánpótlásnak?
– Még nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, de megjegyzem, hogy majd elgondolkodjak rajta.
Most itt vagyok egy vezetői kulcshelyzetben az erdélyi kulturális életben, nekem most kell megtartó erőnek lenni, hitet és lehetőséget adni az itthonmaradásra és a cselekvésre, valamennyit előre látni és tervezni, de mindig a jelenben maradni, mint a táncban is.
Jó érzés, ha örömöt, elégtételt jelent az itt dolgozóknak a tevékenység, és értéket hordoz a magyarságnak az, amit teszünk. A kertész hasonlatával élve képzeld el, hogy a Székelyföldön jégkorszaki növények élnek – tehát a környékünkön nem volt olyan nap a nagy jégkorszak óta, amikor megszűnt volna az élet létezni. Ilyet kívánok a Hargita együttesnek, hogy egyetlen olyan nap se legyen a föld életében, amikor itt ne lehessen énekelni, táncolni, muzsikálni magyarul. Példát kellene vennünk ezekről a jégkorszaki növényekről.
„Crescit sub ponre palma!” avagy „Teher alatt nő a pálma!”, még ha nincsenek is pálmák a Csíki-medencében…
ANDRÁS MIHÁLY
Budapesten a Magyar Táncművészeti Főiskolán vált hivatásos néptáncpedagógussá.
1995-től a változás után újjászerveződött Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes művészeti vezetője és igazgatója.
Az együttessel szervezőtársa az Ezer Székely Leány Napja rendezvénynek.
Beindította a vicei találkozókat a szórványvidéken.
Minden évben az együttessel szervezik az ötlete alapján indult Erdélyi Prímások Találkozóját.
Létrehozta az András Alapítványt, amely különféle közösségépítő tevékenységei mellett szervezi és segíti a gyerek- és felnőttképzést. Ennek a munkának egyik csodálatos gyümölcse az alapítvány által szervezett Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozó, amely közel ezer népviseletbe öltözött gyermeket mozgat meg.
Díjak, elismerések:
- 1996– az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Könczei Ádám-díja a népi táncművészet ápolásáért és intézményes keretek között való minőségi műveléséért.
- 2000 – Klebelsberg Kunó-díj a magyar népzene és néptáncanyanyelvünk terén elért kimagasló eredményekért.
- 2000 – vezetése alatt a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Csíkszereda Pro Urbe díjban részesült.
- 2003 – Julianus díj a szórványban élő magyarság sorsának jobbra fordulása érdekében kifejtett tevékenységéért.
- 2004 – a Magyarországi Felfedezői Szövetség Nemzeti Hagyományőrző elismerése a magyarságért végzett önzetlen munkáért.
- 2013 – a Magyar Táncművészek Szövetségétől Táncművészetért díj.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819