Hasonló cikkek
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 2720
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Gyógytornász végzettséggel, orvostanhallgatóként profi táncversenyek állandó résztvevője. Wellmann Norberttel a szerepek összeegyeztethetőségéről, a jó táncos ismérveiről, az álszerénységet mellőző szakmai alázatról beszélgettünk.
– Hétéves korod óta táncolsz. Mi vonz egy gyereket a táncban, és hogyan marad motivált?
– Túl sok volt az energiám, és valahogy szerettem volna levezetni. Jó volt a társaság, szerettem a zenét, a mozgást, jöttek az eredmények, és egyre motiváltabb lettem.
Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy abba fogom hagyni, mert szeretnék gyerekkort. Reggel nyolckor mentem iskolába, kettőig ott voltam, háromtól mentem edzésre, aztán közös edzés és magánóra. Tíz körül hazaértem, megoldottam a házi feladatokat, lefeküdtem, és következő nap kezdődött minden elölről.
A nyolcadik osztály végi szintfelmérő reggel tíztől kellett volna kezdődjön, de késtek a tételek, és mivel én déltől magánórán kellett legyek egy németországi tanárpárral, ezért úgy oldottam meg, hogy leírtam annyit, amennyire idő volt, és mentem órára. Persze gyenge jegyet kaptam, de a tánc volt a fontosabb.
– Mégis háttérbe került a tánc, gyógytornára felvételiztél. Mi volt ennek az oka?
– Amikor tizedik osztályba kerültem, akkor elment a táncpárom, az edzőm is visszament a szülővárosába, így hát én is nekiálltam a tanulásnak, mert úgy éreztem, hogy ideje arra is időt szakítani.
Végzősként nem tudtam dönteni, hogy mit akarok: a koreográfus és a jog szakok között mérlegeltem. Aztán egy osztálytársam hatására utánanéztem a gyógytornász szakmának, az is megtetszett. Vonzott az orvosi is, de úgy éreztem, hogy nem fordítottam elég időt a tanulásra, nem vagyok elég felkészült ahhoz, hogy orvos lehessek. Aztán felvételi előtt feldobtam a pénzt: a gyógytorna nyert. Miután azt elvégeztem, beiratkoztam orvosira. Amikor elkezdtem az egyetemet, megismertem néhány embert, akikről szépen lassan kiderült, hogy táncosok. Velük kialakítottunk egy csoportot, táncoltunk, és fejlesztettük magunkat. Közben meghívott Tamás Gábor, hogy a koncertjein táncoljunk, vele utaztunk háttértáncosként. Tavaly a Kolozsvári Magyar Napokon volt fellépésünk, Gábor mondta, hogy tömeg lesz, de amikor megláttuk a húszezer embert, akkor sokként ért. Nagyon különleges pillanat volt.
– Melyik jobb érzés: nagy tömegnek táncolni háttérben vagy szakmai zsűrinek versenyhelyzetben?
– Igazából a kettő nehezen összehasonlítható. Amikor elmész egy versenyre, akkor képviselsz valamit: egy csoportot, egy szervezetet, jó esetben egy országot, olyankor az a célod, hogy nyerj. Mindegy, hogy ki mit mond, amikor egy területen eljutsz arra a szintre, hogy te képviseled az országot, akkor nyerni akarsz. Háttértáncosként az a célod, hogy minél szebb legyen a tánc, minél jobb legyen az összkép, minél többet mosolyogj.
Versenyen tökéletességre törekszik az ember, mert megközelítőleg egy év munkáját kell bemutatni öt percben; háttértáncosként a másik táncos nem versenytárs, hanem barát, teljesen más a hangulat.
Az én személyiségem így fejlődött ki: ha versenyen vagyok, akkor nyerni megyek, ha máshol táncolok, akkor szórakozom. Ez minden területen így működik, sokat segített az egyetemen is: megtanultam, hogy mikor kell küzdeni, és mikor nincs erre szükség.
– Miről lehet még felismerni egy táncost?
– Megvan a tartása, fegyelmezett, ismeri az alapvető viselkedési szabályokat. A járásán is könnyen meglátszik. Minden táncnak megvan a személyiségre gyakorolt hatása: például a balettes lányok gyakran szigorúak, az álluk magasan van, és egyenesen néznek. A fiúknál könnyű: mivel manapság nem jellemző az egyenes tartású férfi, ha látsz valakit, aki szépen kihúzza magát, az sportol vagy táncol.
Át kell adnod, hogy ki vagy, és mit érzel. Vannak olyan táncosok, akik kiállnak a színpadra, mosolyognak, de nem üzennek semmit. Én például tavaly nem a technikám miatt kaptam helyezést. Először táncoltam egyedül, egy héttel azelőtt tudtam meg, hogy mennem kell, és nem tudtam semmit a kortárs táncról. Érdeklődtem iránta, de sose kellett szakemberként foglalkoznom vele. Elmentem versenyre, féltem, szokatlan volt, a koreográfiám témája talált ehhez az érzéshez, és szerintem ez volt döntő a zsűrinél, nem a technikai rész. Ez elmegy egy előadáson, egy fesztiválon, de sporttáncversenyen nem szabad ilyet csinálni, ha nem vagy eléggé felkészülve, akkor nem mész.
Aki táncol, az sokkal jobban megbecsüli a mások számára magától értetődő dolgokat: kevés az idő, állandóan utazunk, ezért megtanulod azt, hogy jobban meg kell becsülni a szülőket, az igazi embereket. Nekem például kimaradt a gyerekkorom, elég hamar fel kellett nőnöm, mert állandóan versenyre jártam.
– Milyen mértékben jelentett problémát ez a kortársak közé való beilleszkedésben?
– Elég könnyen szóba állok az emberekkel, úgyhogy sosem volt gond. Soha nem úgy néztem egy embert, hogy ő dundi, túl sovány vagy akármilyen. Ő ember, aki tud valamit, amit én talán nem. Minden embertől tanulhatok valamit.
Amilyen most vagyok, az ötven százalékban a táncnak köszönhető. A másik fele az édesanyám nevelése, munkája.
– Profi táncosok esetében mennyire meghatározó a szimpátia, a kémia?
– A jelenlegi táncpárom, Octavia előtt egy Timi nevű lánnyal táncoltam. Nagyon jó volt közöttünk a kommunikáció, megvolt a kémia, nagyon ügyesen táncolt, mégse ment kettőnknek. Mint mikor vennél egy pár cipőt: az ára is megfelel, tetszik is, de szorít. Erőltetheted, de hosszú távon csak kárát látod.
Octaviával barátokként, táncospárként is jól egyezünk, és ami a fejlődésünk szempontjából nagyon fontos az az, hogy járunk együtt új táncokat tanulni. Minél többféle táncot megtanulunk együtt, annál jobban értjük egymás mozgását, testét. Ha valahova elmegyünk táncolni, és én tévedek, akkor ő már érti és érzi, hogy hogyan segíthet.
– Véleményed szerint a tánc művészet vagy inkább sport?
– Megvan a művészi jellege is egy előadás esetén, de versenyen egyértelműen sport. Nekem mindkét része kedves. Szeretek versenyezni, de szeretem a művészeteket is. Valahogy az egyik nem egész a másik nélkül. Nagyon sokat lehet tanulni egy-egy előadásból, de ilyenekre sajnos kevés fiatal jár, mert zavarja őket, hogy nem értenek meg mindent. Én táncosként se értek meg mindent, de minden mozdulat, technika valamilyen módon segít a fejlődésben.
– Hogyan fér össze a szakmai alázat a kompetitív személyiséggel?
– Úgy vagyok, hogy megnézem, hogy miben jobb nálam, és lesem, hogy mit tanulhatok tőle. Önzetlenségnek tűnik, de igazából egy nagyon öncélú dolog, a fejlődésemet szolgálja.
Tele van a környezetünk tanulnivalóval, de senki nem fogja a kezünkbe adni, csak ha kérjük, és tényleg akarunk belőle egy darabot. Ez egy életen át tartó feladat: mindig lesz nálam jobb, mindig lesz valaki, akitől megtanulhatok valamit.
Mikor első helyet nyerünk, akkor is arra kell gondolni, hogy lehet, hogy akár második helyezettek is lehetnénk, csak jobb napunk volt, számunkra kedvezőbbek voltak a körülmények. Egy bajnokságon az első hét helyezett mind azon a szinten van, hogy aranyérmes legyen.
– Szakmai körökben hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy te nem a művészeti egyetemet választottad?
– Úgy érzem, hogy tisztelnek, mert a legtöbb táncos egész nap táncol, ezt tanulja, ebből él. Mi nappal egyetemre járunk, csak este tudunk táncolni, nehéz behozni. Megbecsülnek amiatt, hogy orvosi mellett bevállaljuk, de az egyetemen emiatt egy kicsivel többet várnak tőlünk.
– Hogyan fér majd meg egymás mellett az orvosi szakma és a táncolás?
– Sokszor volt olyan pillanat, hogy kész vége, nem folytatom ezt a túlfeszített tempót, de ez történik este, és reggel már másképp látom. Amikor valami problémám van, akkor a leghatásosabb az, ha bemegyek a táncterembe, és addig táncolok, amíg érzem, hogy összeesek, és akkor minden jobb lesz.
Nem hagynám az orvosit, mivel gyerekkorom óta sokat foglalkoztam fogyatékkal élő gyerekekkel, együtt jártunk táborozni.
Nagy álmom, hogy önkéntesként kimenjek Afrikába, hogy lássam és megtapasztaljam, hogy ők mit élnek ott át. Dolgoztam egy évet Down-kóros és autista gyerekekkel, és nagyon szerettem a közösségüket. Sok tanulnivalónk van tőlük: például a Down-kóros sokkal közelebb engedi magát az emberekhez, és nagyon megbecsüli a szeretteit, ragaszkodik a szüleihez, és hálás nekik. Ha mindenki úgy szeretne, ahogy ők, túl tökéletes lenne a világ.
A tánc számomra egy öncélú dolog, az orvosi szakmához pedig a segítségnyújtás miatt ragaszkodom.
Néha sikerül összekapcsolni a kettőt: megtanítottam egy koreográfiát hat fogyatékkal élő és hat nem fogyatékos gyereknek, amit Vásárhelyen bemutattak. Hosszú folyamat volt: először az üres teremben is alig mertek színpadra állni, aztán élvezni kezdték; amikor meglátták az előadás előtt, hogy hányan ülnek a nézőközönségben, bepánikoltak, de amint nekifogtak táncolni, nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki a fogyatékos és ki nem.
Amíg táncoltak, majdnem végig könnyes volt a szemem. Hihetetlen élmény volt azt látni, hogy olyan gyerekek, akik sosem álltak színpadon, most nagyközönség előtt megmutatják, hogy mit tudnak.
– Mire gyakorolsz most?
– Elvállaltam egy projektet, ami arról szól, hogy a részt vevő egyetemekről ki kell választani három párt, akik nem tanultak soha táncolni. Én az orvosiról vállaltam be három párt, őket megtanítom az alaplépésektől a különböző technikai trükkökig mindenre, ami belefér. Egy hónap elteltével elmennek Kolozsvárra egy versenyre, és ott kiderül, hogy ki tudott nulláról legjobban fejlődni egy hónap alatt.
Kaptam egy ajánlatot a budapesti Nemzeti Színháztól is, de sajnos arra már nem tudok időt szakítani anélkül, hogy az egyetem rovására menjen. Emellett próbálunk egy szebeni versenyre. Mi egy kortárs koreográfiát adunk elő: bábukon keresztül adjuk át mozgásunkat a közönségnek.
Néhány évvel ezelőtt elmentünk Szebenbe egy versenyre árnyéktánccal: hárman táncolunk egy lepedő mögött, nagyon jól éreztük magunkat. Akkor második helyezést értünk el, és ez nagyon motiválóan hatott. Viszonylag még idegen számunkra ez a műfaj, sok fejlődnivalónk van, most nem a helyezés a lényeg. Egyszerűen szeretnék színpadon lenni és tanulni.
Archívum – IV. évf., 43. szám, 2015. okt. 30.
WELLMANN NORBERT
Hétéves kora óta táncol, tíz évig versenyszerűen táncolt.
Dobogósként végzett több országos versenyen, 2005-ben nemzetközi versenyen első helyet nyert standard és latino kategóriában is.
Jelenleg a MeDanse tánccsoport tagja.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819