Hasonló cikkek
Czikó Juliánnát, mindenki „Julcsiját” a közönség szereti, a szakma elismeri, ő maga mégis végtelenül szerény maradt. A színésznőt a Városmajori Színházi Szemléről való hazatérését kővetően döntéseiről, társulatáról és elismeréseiről kérdeztük.
– Csíkszeredában nőtt fel, egy kis kitérő után ide tért vissza. Mennyire volt ez tudatos döntés?
– Én elsősorban annak örültem, hogy állást kaptam színészként. Az egyetem utolsó évének végén volt egy időszak, amikor kezdtem bepánikolni, hogy mi lesz ebből az egészből, aztán rájöttem, hogy nem lesz baj: ha úgy adódik, körbejárom a környékbeli kis színházakat, egy produkció erejéig tartozom valahova, majd jön, aminek kell.
Amint végeztem az egyetemmel, ide, Csíkszeredába jöttem, és próbálkoztam az igazgatónál. Akkor nem mertem kimondani, csak belül fogalmazódott meg bennem az érzés, hogy nekem dolgom van itt. Nemcsak azért, mert itt kaptam helyet, egyszerűen csak azt éreztem, hogy jó lesz nekem itt.
Az első napot leszámítva itthon érzem magam. Mindenki kedvesen fogadott, nem kellett túl sokat gondolkodjak azon, hogy idevaló vagyok vagy sem. Egy volt a mentalitásunk. Mondhatnám, hogy ezen a színházon nőttem fel, de igazából nem voltam nagy színházba járó. Nem vagyok rá büszke, de valamiért így alakult.
– Mégis a színművészeti mellett döntött. Miért?
– Ez egy próbatétel volt. Nem gondolkodtam soha színházban, soha nem merült fel a választási lehetőségeim között. Nem voltam extrovertált, nem énekeltem a családnak, nem jártam szavalóversenyekre. Pont ebből jött a színház számomra: szeretem azt csinálni, amit a legnagyobb kihívásnak tartok, ami a leginkább lehetetlennek tűnik.
– Továbbra is folyamatos kihívásként éli meg szakmáját?
– Most már megküzdöttem az alapokkal: reflektorfény, magabiztosan kiállni ahelyett, hogy megfordulnék és hazáig futnék. Egyéb kihívások vannak már: próbálok összpontosítani az emberségre, a szituációkra, a közönségre, magamra. Arra figyelek, hogy én mint Julcsi mit fogok fel a világból, hogy tudom összegyúrni és úgy megfogalmazni azt, hogy megértsék az emberek, hogy meg tudjam mutatni a világot az én szűrőmön keresztül. Most nagyon ébernek kell lennem, hogy észre tudjam venni, és le tudjam vetkőzni azokat a korlátokat, amelyek megakadályoznak abban, hogy megmutassam nézőpontomat.
Szerintem mindenkinél bekapcsol néha a félelem, de ha sikerül józanul gondolkodni, akkor ez még többletet is tud jelenteni. Folyamatosan fejlesztés alatt állok, figyelek és próbálok nyitott lenni.
– Színház előtt is ilyen tudatosan működött ez az önfejlesztés?
– Mindig is ilyen volt a természetem, de tény, hogy főként a színészlét aktiválta ezt bennem. A színháznál közvetítő vagyok, muszáj erősítenem a csatornaságomat. Minél tisztábban próbálom a világot felfogni, és átszűrni azt magamon, annál boldogabb vagyok.
– Van kedvenc része a próbafolyamatban?
– A legjobb szerintem az, amikor elbúcsúzunk a próbafolyamattól. Lejárt minden szerepben az áskálódás, és látni lehet a végeredményt. Számomra ez egyszeri és megismételhetetlen esemény: minden energia, akarat, érzés, amit beletettél, csoportosul és megsokszorozódik. Aztán formálódik az előadás, fejlődünk, javítgatunk, de a legelső a legtisztább, a legerősebb.
A leginkább kétségbeejtő szakasz megközelítőleg a próbafolyamat közepén van. Olyankor nem vagyok sehol, valahol egy nagy zűrzavarban próbálok túlélni. Nem tudok figyelni, elvész a gyakorlatiasságom, bámulok ki a fejemből. Hasznos ez az időszak, de nagyon nehéz.
– A Városmajori Színházi Szemlén elnyerte a legjobb női főszerepért járó elismerést. Hogy élte ezt meg?
– A kisvárdai fesztivál után átmentünk a városmajori szabadtéri színpadra. Nem igazán éltem meg versenyhelyzetként, azzal foglalkoztam, hogy tisztán tudjam megélni azokat a töredékpillanataimat.
Kisvárdán volt egy pici görcsösség bennem, hogy vajon kik néznek, de addig biztattam magam, amíg kisült ez belőlem. A városmajori előadáson már egyáltalán nem törődtem ezzel. Azt hittem, hogy az lesz az utolsó előadás, ezért volt bennem egy ilyen nosztalgikus fennhang, búcsúztam és búcsúztattam.
Hazajöttünk, aztán hívtak, hogy vissza kellene menni. Nem különösebben érdekelt, hogy miért, úgy indultam el, hogy nyár végén egyet még kirándulunk. Ott megkaptam ezt a díjat. Szerintem nagyon nehéz kezelni ezt az érzést: mindenki gratulál, kaptam egy olyan visszaigazolást az élettől, ami megerősít engem abban, hogy ami eddig két embernek tetszett, az talán tényleg nézhető, és ad valamit. És akkor ezek után maradj józan…
– Mi válthatta ki az elismerést?
– Csak találgatni lehet. Nagyon félek a hazugságtól. Ebben a szakmában nem szabad jelen legyen. Ha hazugságon kapom magam, óriási kudarcként élem meg. S ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy őszinte voltam, talán ezt érezték ők is.
– Ön milyen díjat adna magának?
– Nem tudom értékelni magam. Félelmetes.
– És a társulatnak?
– A társulatnak van egy óriási erőssége. Mikrotársadalomnak látom ezt a társulatot: van egy közös belső ritmusa, amely nem föltétlenül előnyös, de nagyon jó. Vannak emberi emberarcok, akiktől nagyon sokat lehet tanulni. Rengeteget vagyunk együtt, kialakult köztünk egy ilyen családszellem. Úgy képzelem, mint a régifajta vándorszínházakat: ezekkel az emberekkel bármikor fel tudnék ülni egy kocsira, s gyerekestől, családostul járnánk a világot.
Amikor az Éjjeli menedékhelyet játszottuk, olyan érdekes emberek kerültek elő az egyszerű helyzetekből. Én sok minden miatt tudnám díjazni ezt a társulatot. Nem gondolom, hogy túl lelkes vagy elfogult lennék, de szerintem rengeteg kiaknázatlan lehetőség van ezekben az emberekben együtt és egyenként is.
– Van olyan bemutató, amit nagyon vár ebben az évadban?
– Sorin Militaru rendezi a Ványa bácsit, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a román alkotói szellem hogy működik. Lesz egy román rendező, egy orosz szerző és Julcsi. Várom, hogy megtudjam, mi lesz ebből a találkozásból.
– A Magyar Dráma Napján újra játszák az Édes Annát. Hogyan éli meg Anna szerepét?
– Az Édes Anna nagyon finom, érzékeny mű. Nemcsak Anna tragédiájáról szól, a környezetében majdnem minden ember szenvedése olyan súllyal bír, mint az övé. Ha beleássa magát az ember ebbe a történetbe, akkor rájön, hogy nincs jó és rossz, csak szerencsétlen emberek egymás mellett, akik megpróbálnak valahogyan boldogulni.
– Mennyire nehezítette meg a dolgát az, hogy az egész regényt színpadra kellett vinni?
– Sokat beszélgettem a rendezővel arról, hogyan tudnánk kihasználni a regény többszólamúságát. Megértettem, hogy ő se tudta egy sorsra irányítani a nézők figyelmét, mert túl sok minden rejlik a többi szereplőben ahhoz, hogy rejtve maradjanak. Nagyon nehéz utazás volt ez: ne akarjak se túl sokat, se túl keveset, csak maradjak életben. Nem egy koncepció volt, hanem sok-sok kicsi.
Nekem jólesik ezt játszani, minden egyes előadás egy terápia. Bármi legyen a civil életemben, kiránt belőle és megtisztít.
– El tudja képzelni, hogy jön majd valami más, és nem lép többet deszkára?
– Egyértelműen. Nincs semmilyen terv, az lesz, amit hoz az élet. A színházzal is ez volt: jött egy olyan erős impulzus, aminek nem fordíthattam hátat. Bármi jöhet, nem zárkózom el tőle. Tudni akarom, hogy mi van még mélyebben. Lehet, hogy a színházban öregedek meg, lehet, hogy nem. Én nem tiltakozom semmi ellen, de ez most tökéletesen kielégíti a kíváncsiságomat.
Archívum – IV. évf., 36. szám, 2015. szept. 11.
CZIKÓ JULIÁNNA
- 2006-ban végzett a Nagy István Művészeti Líceumban.
- Egy éven keresztül férfifodrászként dolgozott.
- 2013-ban elvégezte a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színész szakát, azóta a Csíki Játékszín társulatának tagja.
- 2015-ben megkapta a közönség kedvencének járó „Csíki Oscart”.
- Ugyanebben az évben elnyerte a Városmajori Színházi Szemlén a legjobb női főszerepért járó díjat.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819