Hasonló cikkek
Brassóban születtem és éltem, amíg a sorsom épp mást eszelt ki számomra. Az elméleti gimnázium magyar szakán, humán osztályban érettségiztem. Nehéz év volt, édesapám februárban, az érettségi előtt hirtelen meghalt, és mi ott maradtunk hárman, édesanyám, az alig ötéves öcsém, én, valamint több gond, mint amit elbírtunk volna abban az időben.
Annak idején, amikor édesanyám kérvényezte számunkra az árvasági segélyt, felvilágosították, ha én lemondok a segélyigényemről az öcsém javára (mondván: már majdnem nagykorú vagyok, leány vagyok, úgyis egyszer férjhez megyek, minek nekem egyetemre menni), akkor ő tanulmányai befejezéséig teljes segélyt fog kapni édesapánk után. Én is úgy láttam jónak, és édesapámmal együtt eltemettem a vágyaimat, mert ennek így kellett lennie. Érettségi után munkába álltam, beszerző voltam a brassói szülészeten. A mindennapi élelmet, gyógyszereket, technikai eszközöket kellett a kórháznak beszerezni, aztán leépítettek, mert két és fél év után rájöttek, hogy olyan munkakört töltöttem be, amit nem szabadott volna (még nem voltam 21 éves, és kereskedelmi líceumot se végeztem).
Második munkahelyem a brassói takarékpénztár volt, eleinte 800 lejes munkaszerződés alapján, vagyis kevesebb mint fél normával. Először a különböző díjak beszedésével dolgoztam. Aztán majdnem minden brassói takarékpénztári fióknál megfordultam, míg végzettségemnek köszönhetően rám nem bízták a levéltárat. Végre egész normával, egész fizetéssel dolgozhattam. Négy év elteltével a járványos kórház statisztikusi állására jelentkeztem, amit meg is kaptam. Itt a külföldi betegeknek fordítóként is szolgáltam, mert beszéltem az angol, a francia és a német nyelvet, és ez az egyik feltétele volt az állás betöltésének. Szerettem a munkahelyeimet, mindenütt tanultam valamit, nyitott természetemnek köszönhetően minden helyzetben feltaláltam magam. Szabadidőmben a hegyeket jártam, hetente kétszer a színjátszó csoporttal próbáltunk, szerepelni jártunk, szóval mozgalmas életem volt. S ez így mehetett volna életem végéig, ha a sors közbe nem szól.
Keletnémet fiatalokkal barátkoztam össze, akiket vérhassal utaltak be hozzánk, és miután elhagyták a kórházat, továbbra is kapcsolatban maradtunk. Mivel saját bőrükön érezték, mit jelentett a 80-as évek nincstelensége, segélyszállítmányokat szerveztek, és azokat hozták az országba kalandos körülmények között. Ők Bulgáriáig vettek vonatjegyet, de Segesvár után mindig „hasmenést kaptak”, úgyhogy Brassóban le kellett szállniuk a vonatról, a járványos kórházig pedig csodával határos módon mindig meggyógyultak. A kórházban, habár hivatalosan már nem volt antibiotikuma, sok beteg köszönheti az életét ezeknek az adományoknak. Csak az igazgató, a patikusok és a főnővér tudta, honnan kerülnek elő a szükséges gyógyszerek. ’90 májusában a barátaim meghívtak magukhoz Zwickauba, és én a szabadságom idejére elutaztam velük.
Két napra rá Berlinbe mentem egy másik barátunkhoz, aki akkoriban a Haus der Demokratie und Menschenrechteben (Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala) dolgozott. A nagyarányú roma bevándorlás miatt kerestek valakit, aki beszélte a román nyelvet, és a bisdorfi lágerben tudna segíteni. Így kerültem én ide, három hétre jöttem, és két és fél hét után megkérték a kezem. Ehhez azonban a román állam részéről házassági jóváhagyásra volt szükség, ami általában hónapokba került. Másnap elmentünk a követségre, és amilyen hihetetlen, olyan igaz, helyben megkaptuk az állami jóváhagyást. A nagykövet helyben felhívta a brassói néptanácsot, megvizsgáltatta a családi állapotomat, kiállította és kezünkbe adta a jóváhagyást, minden jót kívánt, majd azt mondta, Bukarestből kapunk egy másik okmányt is (azóta eltelt 24 év, de még nem jött meg). Felhívtam a munkahelyemet, egy hónap fizetés nélküli szabadságot kértem, és július elején hazamentem, hogy a felmondásomat elintézzem.
Ennyi év távlatából kijelenthetem, hogy naivan mentem neki az életemnek. Alapjában véve sose akartam külföldre kerülni, én csak férjhez jöttem (ha már otthon senki sem kért meg, az egyszeri székely leány okoskodásával éltem én is: addig bizony férjhez se megyek, amíg meg nem kérnek). Ha a jóváhagyást nem kaptuk volna meg helyben, biztos haza mentem volna, és nem férjhez. Mielőtt megesküdtünk, megígérte, hogyha gyermekünk születik, legkésőbb a gyermek iskolakezdése előtt hazamegyünk Brassóba. Kérte, hogy a gyermekek kétnyelvűen nőjenek fel, és legyen magyar nevük is. Ezt így akartam én is, ezért az állampolgárságomat sem adtam fel. Nem láttam se a szükségszerűségét, se a hasznát annak, hogy néhány évre felvegyem a német állampolgárságot. Kétszer is behívtak az idegenrendészeti hivatalba, először (épp a második lányom születése után), hogy meggyőződjenek arról, nem színlelt házasságban élünk, s azután ünnepélyesen a kezembe nyomják az állampolgársági kérvényt. Nekem már megvolt a végleges letelepedési engedélyem, de igazából undorított is a külföldiek harca a német állampolgárságért. Én valamikor úgyis haza akartam menni! Idejöttem Berlinbe, be kellett lássam, hogy itt minden más, mint otthon volt, másak az emberek, a mentalitás, a világnézet. A nyelvet beszéltem, brassói szokás szerint német óvodába jártam, szomszédainkkal, Richterékkel, Pildnerékkel, Einschenkékkel magyarul vagy németül beszéltünk. Ezért első perctől a munkaügynél (még Kelet-Németország volt) német nyelvet beszélő és értő személyként vettek nyilvántartásba, így nyelvtanfolyamatra se kellett járnom. Én dolgozni akartam, a férjem viszont másképp képzelte el az életemet: ő megkeresi a kenyeret, én törődjek a családdal, neveljem a gyermekeket. És habár már rég egyesült a kettészakadt Németország, itt Berlinben még a férjemtől függött, hogy mehetek-e dolgozni vagy sem – legalábbis amíg a legkisebb gyermek be nem tölti a 14 évet. Időközben beiratkoztam és elvégeztem a gazdasági egyetemen a kelet-európai külkereskedelem szakot, ami által egy hat hónapos gyakornokságra küldtek a codleai Rolem céghez. Gyermekeimnek így megadatott, hogy oda járjanak óvodába, ahol annak idején én is jártam, és a nagymamájuk és nagybátyjuk mellett lehettek. A gyakornokság után visszamentünk Berlinbe, mert a férjem nem volt hajlandó még vagy már Brassóba költözni, nem akarta, hogy én legyek a kenyérkereső és ő a külföldi.
Berlinbe visszatérve egy kis céget alapítottam, gazdasági és kulturális kapcsolatteremtő román és német ügyfelek számára. A cégalapítás gyorsan ment. Dolgozni nem mehettem, de „szórakozhattam” a saját vállalkozásommal. Abból a szempontból izgalmas volt, hogy érdeklődtek a romániai gazdaság iránt, de kevés volt a konkrét vállalkozói szándék. Közreműködtem a Berlin köszönti Bukarestet napok szervezésében, ahol egyik nyakleves jött a másik után. Az akkori berlini gazdasági szenátor meghívott egy eszmecserére. A második mondatával bebizonyította heves érdeklődését, elmondta, mennyire jól érezte magát a fővárosban, Hermannstadtban. Kijavítottam, erre meghökkenve végigmért, s megkérdezte, mióta Bukarest a főváros? Gazdasági találkozónak indult, de a kultúrára kellett fektetni a hangsúlyt: egy park megtervezése Bukarestben, egy lemezlovas beszervezése, egy csoportos festészeti kiállítás, és én csak méltatlankodtam, hol marad a gazdasági találkozó? A válasz az volt, a román fél inkább ezen a téren kéri a közreműködést.
Számomra megrendítő volt, hogy mire pazarolják az európai pénzeket. Már-már feladtam a reményt, hogy valaha komoly dolog is történhet, amikor a követségünktől érkezett egy kérelem, hogy a román delegációnak rendezzek itt egy találkozót. Milyen delegáció? Még nem tudjuk, de jönnek! Mit akarnak itt bemutatni, milyen cégeket keresnek? Nem számít, csak legyenek! Mikorra tervezik a találkozót? Azt még nem tudni, lehet szeptember vagy október, de még november is. Amikor a szerződésemet megmutattam, ami alapján elvállaltam volna az esemény megszervezését, meglepődve vettem tudomásul, mivel hazámat segítem, ők úgy gondolták, ingyen megcsinálom. A vége az lett, hogy a világszintű népművészeti kiállításra megérkezett a román delegáció néhány fémfeldolgozó kisvállalattal, műanyag-feldolgozó vállalattal és kötöttáru-vállalkozással. Eltérően más román előadásoktól, én a német közönségre alapoztam, és 250-300 személy minden előadáson ott volt. A kisvállalkozásommal nem sokat dolgoztam, csak ritkán, megélni abból nem lehet, de a család mellett volt elfoglaltságom.
(folytatjuk)
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819