Hasonló cikkek
Az eldugott vagy félreeső településeken, városokon a mai napig nagyon fontos a hagyományok ápolása, hiszen ezek által kifejezhetővé válnak olyan érzések és kapcsolatok, amelyek főként a szülőföldhöz köthetőek. Bíró János nyárádszeredai lakos nagyon is jól ismeri a helyi szokásokat, és törekszik arra, hogy ezeket továbbadja. A Morfondír.ro a hagyományok továbbéltetéséről, továbbá hivatásáról és tehetségéről, a fafaragásról kérdezte őt.
– Milyen néphagyományokkal rendelkezik Nyárádszereda, és melyekkel foglalkozott ön is?
– Nyárádmente mint tájegység a Közép-Nyárádmentéhez tartozik. Először egy kis település volt, majd egyre növekvő tendenciát mutatott, és mezővárossá gyarapodott. Nyárádszereda hagyományait többféle szempontból különböztethetjük meg, hiszen itt egyaránt beszélhetünk tárgyi és szellemi hagyományokról, amelyeket a néprajz segítségével térképezhetünk fel. Ezelőtt néhány évvel, 1992‒93-ban, tehát a XX. század utolsó évtizedében még felelevenítették a határkerülést. Ennek a néphagyománynak a történetét írtam meg 1997-ben, az akkori Marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz szakán. Ebből államvizsgáztam akkor.
A határkerülés során a székely ember körüljárta lakhelyének határát, a kisgyerekeknek is megmutatta, hogy meddig szabad menni, mert mindig törvénytisztelő volt a székely, s egyik a másik holmijához nem nyúlt. Ezenkívül a határkerülés azzal is járt, hogy előtte kitakarították a mezei kutakat, csorgókat azért, hogy az állatok friss vízhez jussanak, és az öntözőrendszerek tiszta vizet szolgáltassanak a termőföldekre. Tudjuk, hogy ez eredetileg egy katolikus hagyomány volt, de itt, Nyárádszeredában a lelkészek felekezettől függetlenül kijöttek az első határhomphoz, és onnan indult el az első határkerülő csapat.
A határkerülést másnap a fenyőágazás követte, ez arról szólt, hogy a lányos és asszonyos házakhoz fenyőágat vittek a férfiak. Ezután következett a locsolás két csapattal, az egyik a falu felső részéről, a másik a falu alsó részéről indult el, és középen találkoztak. Néprajzilag is érdekes ez a szokás, mert a locsolást zenével kísérték, de itt nem turkács (kecske) diktálta az ütemet, hanem egy kelepelő gólya. Ez mint néprajzi hagyomány, a szellemi és tárgyi néprajz összefonódását eredményezte, de sajnos már sokan elfelejtették.
A tárgyi néprajzhoz tartozik az is, hogy próbáltunk kapukat és oszlopokat készíteni, amelyeket helyi motívumokkal díszítettünk. Mivel elég régóta foglalkozom fafaragással, ezért számomra egyértelmű volt az, hogy ezek az emlékművek valójában a hont és az összetartozást szimbolizálják. A szimbólumok közé került Nyárádszereda régi pecsétes címere, később pedig találtam a református egyháznál egy másik, könyvet szimbolizáló, madaras pecsétet is, de ezeken kívül sajnos nem fedeztem fel helyi relikviákat. A varrottasokon és szőtteseken található szimbólumvilág azonban nagyban hozzájárult ahhoz, hogy feleleveníthessük és tágítsuk Nyárádszereda motívumtárát. Érdekes módon találtam itt, a Bekecs alatt, Szentimrén szemes vagy magos tulipánt – azóta nagyon sok munkában visszaköszön ez a motívum. Egyes magyarázatok alapján a szem vagy mag Jézust szimbolizálja, a tulipán pedig Máriát.
A vizsgálódásaim során azt állapítottam meg, hogy a különböző kopjafák ábrázolásain a csüngő körte az élő férfit, a felfelé csüngetett körte pedig a halott férfiakat, vagyis a folytonosságot és a körforgást, az előző és a következő generációt is jelzi – de ezek csak az én meglátásaim, ezt még nem támasztották pontosan alá. A két motívum egymásba kapcsolódása nagyon sok helyi tornácon megtalálható.
– Hogyan jelenik meg Nyárádszeredában a néphagyományokhoz köthető tánc, népdalvilág?
– A népdal, a népviselet és egyáltalán a népi tánc főleg a helyi kultúrotthonban kel életre, hiszen itt honol a Bekecs Néptáncegyüttes. Ennek az együttesnek többgenerációs csoportrendszere van, hiszen a kisgyerekektől egészen az idősekig mindenféle korú embereket foglalkoztat. Ők azok, akik próbálják átmenteni az utókornak a táncot, a népzenét és a népi hagyományokat.
– Hogyan viszonyulnak a hagyományokhoz a mai fiatalok?
– A helyiek igyekeznek ápolni ezeket a hagyományokat, hiszen még mindig sok szokás él, és nem szabadna ezeket elhanyagolni. Az emberek törekednek arra, hogy természetes alapanyagokhoz nyúljanak, a házuk táját is kissé barátságosabbá próbálják tenni. A kőrengetegekben is megtalálhatjuk az élő hagyományokat, hol egy faragáson, hol egy párnába varrva. A Bekecs alját a két keresztszemes minta jellemzi, és vannak olyanok, akik ezt a hímzési módot művelik. A népies ihletésű darabokat megtalálhatjuk a templomainkban is, hol egy csillár, hol egy asztalterítő vagy egyházi címer képében.
– Van lehetőség arra, hogy a gyerekeknek megtanítsák a fafaragás művészetét, a néptáncot és a lovaglást?
– Tudomásom szerint igen, ide, az iskolákba is járnak ki különböző oktatók, akik hivatásuknak tartják a néptánc oktatását.
Székelyberében és Márkodban is tartottam fafaragói kurzust, de különböző helyi eseményeken is tartok bemutatókat. Néha idelátogatnak a különböző testvértelepülések gyerekei, és olyankor a helyiekkel közösen tartok fafaragónapot. A fafaragást idén az Iskola Másként program keretében is oktattam, máskor is meghívtak, és szívesen elmentem, műveltem ezt a tevékenységet.
Hamarosan lovasnapok lesznek Nyárádszeredában, amelyre ugyancsak meghívtak oktatni, és ahol lovagláshoz kötött eszközökről, tarsolyról, tarsolylemezről és ezek elkészítéséről fogok beszélni. Szeretném, ha el is készítenénk ezek közül néhányat, persze csak kezdetleges formában.
– Egy kopjafát és egy székely kaput is készített a helyi iskolának. Mi ezeknek a története?
– Itt voltam tanügyi káder 1996-ban, amikor felkértek, hogy készítsek egy kopjafát az iskola fennállásának 40. évfordulójára. Két diákkal el is készítettük a kopjafát, és ez a két diák aztán elvégezte velem a Marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz szakát. Ezt követően László János akkori irodalomtanárnak eszébe jutott, hogy egy kapu is kéne az iskola elé. Azonnal beszéltünk az akkori főépítésszel, Simon Ferenccel, aki arra kért, hogy ennek a kapunak vinkli alakja legyen, és különüljön el a diákbejáró a járműbejárótól. 2014-ben a ballagó diákok már ezen a kapun mentek ki. Idővel elkészült a főbejáratra a Bocskai-plakett, majd az oldalsó bejáratra a három címerpajzs: Marosszék és Erdély címere, valamint a Bocskai-címer.
A kapu motívumai udvarhelyszéki díszítőelemek, viszont a kapupárkányok díszítése már szeredai. A kapun elöl egy Bocskai-idézet, a diákbejáró felett pedig egy Bocskai-imarészlet olvasható, amely így szól: „Tégy bölccsé, Uram!”. A motívumokkal és a feliratokkal próbáltuk megadni a történelmi hangulatát a kapunak, hiszen az épület ma iskola, holnap nem lehet tudni, hogy mi, de a kapu az mindig Bocskai-kapu marad. Mi szeretnénk, hogy az iskola minél tovább iskola maradjon, hiszen nemrég bővítettük, s szeretnénk, ha átjárná a helyet Bocskai szelleme, a huszárok bölcsessége, és a diákok legyenek harcosak, de igazságosak is. Az iskola nemcsak területileg, de szellemileg és értékeiben is bővül, 60. évfordulójára egy kocsányos tölgyet kapott, „mert a víz szalad, de a kő marad”.
– Beszélhetünk olyan történelmi személyekről, akik az ön kötődését erősítették Nyárádszeredához?
– Igen, három olyan történelmi személyiséget említenék, akik nem csupán az én kötődésemet, de Nyárádszereda múltját is nagyban befolyásolták, a szeredaiak sajnos csak egyről tudnak, a másik kettőről ezelőtt három évvel beszéltem először.
Az első, amint tudjuk, Bocskai István erdélyi fejedelem volt, akit 1605. február 21-én választották fejedelemmé Nyárádszeredában. Az ő története nagyon ismert, Nyárádszeredát is mindenki úgy ismeri mint Bocskai városát, de emellett van két másik nagy személyisége a városnak, akiről kevés említést tesznek.
Én születésileg abafáji vagyok, ami Szászrégen egyik peremnegyede, és ott voltak a Brenhidai Huszárok. Ezek közül a huszárok közül Huszár István volt az, akit 1611-ben megválasztottak Marosszék főkapitányává, fiát, Huszár Mátyást pedig 1635-ben nevezték ki Marosszék főbírájává. Már akkor érdekes volt a székely észjárás, hiszen ezekre a tisztségekre külsőst választottak meg, hogy ne lehessen őket korrumpálni. Nagyon tisztességes emberekről beszélhetünk a századok folyamán ezekben a régiókban, akik el is náspángolták a gyerekeket minden határhompnál, hogy jól véssék az eszükbe: „Eddig fiam, és ne tovább!”. Ezt az üzenetet napjainkba is átültethetnénk, hogy tudjuk, mi a miénk, és másét ne kívánjuk, de ami a miénk, azért harcoljunk foggal, körömmel, mert ezzel a mentalitással tartható fenn a székely magyar szellemiség ezen a vidéken.
– Hogy látja, tovább lehet hagyományozni azokat az értékeket, amelyeket ön képvisel?
– Szerintem igen, én úgy látom, hogy vannak nagyon fiatal és idősebb fafaragók is. A vidék faragóinak korelnöke nem más, mint Kilyén Domokos, ő volt az első bekecsalji, aki Könyv és Gyertya díjat kapott. 2015-ben én kaptam meg a díjat, 2016-ban pedig Gyarmati János szobrászművészt részesítették ebben az elismerésben.
Azon kívül, hogy faragóink vannak, elmondhatjuk, hogy más ágazatokban is jeleskedünk. Nyárádszentimrén Kelemen Margit jóvoltából múzeumot létesítettek, itt néprajzi és népviseleti tárgyakat őriznek, és próbálják gyarapítani ezek számát. A másik néprajzi múzeum pedig Nyárádmagyaroson található. Tehát vannak tendenciák és lehetőségek az átmentésekre.
– Mindezeknek a hagyományoknak a tekintetében ön mit üzenne a jövő generációjának?
Hát, Reményik szavaival élve: „Én lángot adok, ápold, s vidd tovább…”
Kell ápolni ezeket a lángokat. Vannak a gyerekek között tehetségesek, egyesek a táncban, mások a fociban, megint mások éppen a faragásban, de minden diákból elő lehet csalni valami kis odaadást és tálentumot. Nagyon jók ezek az Iskola Másként napok, mert lehetőséget adnak arra, hogy ezek a rejtett képességek felbukkanjanak, kár, hogy rövid időtartamúak ezek a foglalkozások. Fel lehet fedezni mindenkiben a lángot, egy jó szavaló például nem muszáj színésszé váljon, nagyon jó tanár is lehet belőle.
Mi itt, az iskolában próbálunk megadni mindent, hogy tehetséges és alkalmazkodó emberekké neveljük őket. Mi elküldjük azzal a kis tarisznyával a gyerekeket, de végül is rajtuk áll, hogy mikor és hogyan használják fel a tarisznya tartalmát. 2011-ben az akkori végzősök tablójára egy Wass Albert-idézetet faragtam, de nem szó szerint. Én azt írtam, hogy „Nevelj pásztorbotot virágzó rózsafából!” (a versben az áll, hogy növelj). Szándékosan engedtem meg magamnak ezt a szabadosságot, hiszen a szülők növelnek, mi pedig itt, az iskolában nevelünk. A növelés és a nevelés kettősségéből lehet csak igazán értékes és igaz embereket adni a társadalomnak.
BÍRÓ JÁNOS
1954. szeptember 1-jén született, Abafáján. Általános iskolába az abafáji iskolába járt, majd középiskolai tanulmányait a 2-es számú középiskolában folytatta. A Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett gépgyártó-technológusi diplomát. 1997-ben a Marosvásárhelyi Népi Egyetem néprajz szakán önkéntes adatgyűjtői minősítést szerzett. 2002 óta rendelkezik oktatói minősítéssel. Eddig 16 tantárgyat tanított, olykor heti 36 órában. Jelenleg a nyárádszeredai Bocskai István Elméleti Líceumban gépészeti tantárgyakat tanít.
A fafaragás művészete már kisgyerekkora óta az ereiben csordogál, hiszen édesapja nem csupán ceruzahegyezésre adott bicskát a kezébe. Ez nem meglepő, hiszen édesapja eredeti foglalkozása szerint ács volt, emellett gyümölcskertészettel is foglalkozott, amit fiára is áthagyományozott.
Tudatosan 1970. december 31. óta farag. Művészetére nagy hatást gyakorolt Baróti Ádám szászrégeni szobrászművész és Gyarmati János.
Művei szerte a világon megtalálhatók, Amerikától egészen Dél-Koreáig. Tudomása szerint vannak faragványai Clevelandben, Cincinnatiben és Saint Louisban is.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819