Hasonló cikkek
Egy évig tanított egy több szempontból is elszigeteltnek mondható faluban. A tanév elején blogot indított azért, hogy névtelenül megoszthassa az ott tapasztaltakat. Az elmúlt egy évről, a tanügyi rendszerről, a segíteni akaró emberekről beszélgettünk a Dombok mögött blog szerzőjével.
– Mióta tudja, hogy ezt a fajta empátiát és segíteni akarást pedagógusként szeretné kamatoztatni?
– Tizenkettedik osztályban, amikor választani kellett, az alap az irodalom volt, ehhez kapcsolódott kezdetben a pedagógia. Nem rangsorolnám a kettőt, de most valahol megfordult bennem az állás: a gyerekekkel való gyakorlati munkában nem mindig segít az irodalom, vagy nem mindig az a legjobb eszköz hozzá. Persze ott van az is, hogy irodalom nélkül nem jött volna a társadalmi viszonyokhoz való tudatos viszonyulás.
Amúgy legelőször a szovátai gyerekotthonban találkoztam nehéz körülmények között élő gyerekekkel mint önkéntes – akkor valami nagyon komoly indult el bennem.
– Mennyire készítette fel az ottani önkéntesség a „dombok mögötti” létre? Tudta hasznosítani az ott tanult dolgokat, vagy nagyon különböző volt a két helyzet?
– Az önkéntesség fontos tapasztalat volt, de utána, az egyetemi évek alatt sok mindent tanultam, például a társadalmi szerepvállalásról, a szolidaritásról, a szegénységről. Egy gyerekotthonban eltöltött néhány hét elindít valamit; az iskolai intézményes helyzet, ahol tanári szerepbe kerülsz, egészen más.
– Hogyan fogadta a hírt, amikor megtudta, hogy egy eldugott faluban fog tanítani?
– Ez döntés kérdése volt, igaz, későn derült ki, hogy ez a legközelebbi meghirdetett hely, amit választhatok, és teljes évre szól. Abban a pillanatban leginkább az ingázástól tartottam, aztán kiderült, hogy azt meg lehet szokni.
– Az ingázástól való félelem mellett vélhetően volt egy kialakult kép a fejében az adott faluról, az iskoláról, az ottani diákokról és tanárokról. Mennyire volt reális ez az elképzelés? Milyen pozitív és negatív csalódások érték?
– Pozitív csalódás nem ért, mert azt tudtam, hogy jóérzésű és együttműködő gyerekek mindenütt vannak. Ami a negatívumokat illeti: ismerjük az oktatás helyzetét – érdektelenség, eszköztelenség, erőtlenség. Nem általánosítanék, mert azt is láttam egy év alatt, hogy ha valaki elkezdi csinálni, előbb-utóbb talál segítőket, támogatókat, akik időközben bátorságot gyűjtenek.
– A több éve ott tanító pedagógusok hogyan viszonyultak az ötleteihez?
– Sokszor nem is említettem előre, hogy mit tervezek, mert az év elején leginkább az vált számomra hangsúlyossá részükről, hogy nincs értelme, hogy majd úgyis beleöregszem. A projektjeim kapcsán nyíltan nem fejeztek ki ellenvetést, inkább a kérdéseikkel jelezték, hogy nem látják értelmét, vagy hogy a gyerekek „nem érdemlik meg” (például azt, hogy kirándulni menjünk).
– Egy év távlatából hogyan látja: lehet úgy csinálni, hogy az illető ne „öregedjen bele”?
– Persze! Úgy tapasztaltam, hogy a belefektetett munka megtérül. Minél több energiát fektettem bele, annál több jött vissza, amivel további tervekbe lehetett belefogni.
– A kezdetektől fogva blogon dokumentálja az élményeit, amiről csak egyetlen kollégája tud. Miért?
– Ő volt az, akit érdekeltek az ötleteim, és be is szállt a kisebb-nagyobb események kivitelezésébe, és szeretem, ahogy a gyerekekről gondolkodik. Úgy gondoltam, egyet fog érteni velem, és igazam is lett.
– A többiek előtt miért volt titok? Értem, hogy problémát okozhat az, ha valaki rávilágít az oktatási rendszer hibáira, de nem hinném, hogy ők ne látnák ezeket a hibákat.
– Látnak belőle dolgokat, ugyanakkor másképpen értelmezik a problémák forrását, mást okolnak, más módszereket kívánnak vissza.
Ők nem okolják a tanárokat a jelenlegi helyzetért, vagy ha igen, akkor az olyan tanárokat hibáztatják, akik figyelembe veszik az új pedagógiai felismeréseket, akik kísérleteznek.
Sokan nem tekintik a gyerekeket egyenlő félként, nem bíznak bennük, de még azokban sem, akik bíznak a gyerekekben. Abban egyetértünk, hogy a rendszer hibás, de ezenkívül nagyon kevés ponton találkozott a véleményünk.
– A beszélgetésünk ideje alatt éppen zajlik a Milyen messze van 9 km? nevet viselő gyűjtőakció, amivel Balázskát segítik az adakozók. Hogyan lehet kiválasztani azt, hogy kit próbál meg kimenteni ebből a rendszerből a pedagógus?
– Az oktatás elhanyagolása kéz a kézben jár a szociális rendszer elhanyagolásával.
Balázska jófej gyerek, akire felfigyeltem – ez akár igazságtalanság is lehet, de döntenem kellett: vagy senkin nem segítek, vagy jó példaként legalább annyit megteszek, amire képes vagyok.
Hatalmas bizalom jele, hogy ennyi ember anélkül küld segítséget, hogy ismerne, vagy beszélt volna velem, hogy tudná fiú vagyok-e vagy lány. Engem abban erősít meg az az ötven ember, aki eddig utalt, és a többiek, akik megosztással, lájkkal, cikkírással segítettek, hogy nem gondolok olyan nagy butaságokat arról, hogyan érdemes a gyerekekkel foglalkozni.
– Mit tapasztalt, hogyan lehet, hogyan tudunk úgy segíteni, hogy biztosan hasznára is váljon a gyereknek?
– Ez bennem is kérdés, még mindig.
Mert ha el is jut a segítség, nincs garancia arra, hogy működni is fog, és ebben nagy a felelősség. Hosszú távú projektekre van szükség. Például Balázsnak jövő ősszel is szüksége lesz erre a támogatásra, mert egy év nem old meg semmit, vagy csak vajmi keveset.
Tudtam, hogy összegyűl majd a pénz. Már jó ideje inkább azon gondolkodom, mit tehetek azért, hogy a projekt is megvalósuljon. Az a fontos, hogy továbbkísérjük a dolgot, hogy időközben is ott legyünk, ne csak az elindításnál.
Időközben várost váltottam, ezzel a projekttel lezárom az ottani munkám, közelebbit keresek, ahol hatékonyabban tudok dolgozni.
– Az összeg, amit célul tűztek ki, egy nap alatt összegyűlt. Tervez hasonló projektet?
– Most a barátaim segítségével először azon ötletelünk, hogy mire fordítsuk a további összeget. Szavazást is indítottunk, arra hajlok, hogy további gyerekek számára találjunk ki személyre szabott lehetőséget, már ez is körvonalazódik. Eszméletlen volt ez a két nap. Én 30 napra tűztem ki az ezer lejt, ehhez képest 24 óra alatt összegyűlt, s ebből azt látom, hogy hatalmas erők vannak a közösségben. Ez elszabadította a fantáziámat. Lehet, hogy nem a mostani Dombok mögött fogja indítani a következő gyűjtést, vagy máshol lesz akkor az eldugott kis falu, az is lehet, hogy egyesület lesz addig a projektből, de az biztos, hogy valamikor lesz majd folytatás.
DOMBOK MÖGÖTT
Egy évig egy elszigetelt faluban oktató magyar szakos tanár blogja.
Névtelenül írja a bejegyzéseket.
A bejegyzésekben az állami oktatás problémáit, a lehetséges megoldásokat, a faluban tapasztaltakat fogalmazza meg.
Sok esetben a téma körüljárása érdekében megismerhetjük a probléma háttértörténetét, más országokban alkalmazott megoldásokat.
A sok kisebb, csoportos tevékenység mellett nemrég belekezdett a Milyen messze van 9 km? elnevezésű akcióba, amelynek segítségével egy rászoruló gyerek egy évig átjárhat a közeli városba fociedzésekre.
A blog itt olvasható.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819