Hasonló cikkek
Milyen egy kicsi székelyföldi faluban élő nő élete? A munkanélküliség, az elszigeteltség, az állattartással járó mindennapi kemény munka mellett mi az, ami színt visz a hétköznapokba? A gyergyóújfalvi Simon Márta számára az írás és a könyvek világa jelentik azt a kis szigetet, ahová vissza tudott vonulni, és valódi önmaga tudott lenni. Az, hogy ezt a belső világot meg merte mutatni másoknak is, már egy következő lépcsőfok volt, a gyermekeknek írt színdarabokat, tréfás farsangi jeleneteket és a falusi élet képkockáit egy könyvben foglalta össze, majd minden bátorságát összeszedve jelentkezett a Terézanyu pályázat kiírására is, ahol Példakép díjat nyert 2015-ben.
Márta élete semmiben sem különbözik a negyvenes falusi háziasszonyokétól. Azazhogy mégis …
– Mikor vált egyértelművé, hogy kicsit más vagy, mint a többiek, hogy az átlagnál jobban vonzódsz a könyvekhez és az íráshoz?
– Gyermekkoromtól kezdve kilógtam a sorból… Voltak barátnőim ugyan, de negyedik osztályos koromban már a Bovarynét olvastam, mert nekem mindig a könyvek voltak a legfontosabbak. Azzal szórakoztam, hogy próbáltam beleképzelni magam bizonyos helyzetekbe. Aztán 5–8. osztályban mindenkinek én írtam az olvasónaplóját különböző stílusokban, hogy a tanároknak ne tűnjön fel. Hetedik osztályosan eljutottam az országos magyar tantárgyversenyre, és egy évvel később felvételiztem a csíkszeredai filológia líceumba, ahová be is jutottam, de édesanyám halála mindent megváltoztatott. Alig egy hónapot jártam a csíkszeredai iskolába, a temetés után senki nem tudott oda visszavinni: egyedüli gyermekként, testvér nélkül nőttem fel, nagyon nehezen viseltem az életmódváltást, és nem tudtam ott megszokni. Most visszagondolva, biztosan kialakult volna, hiszen voltak ott rokonok, ismerősök, akik biztattak, de 14 évesen nehéz volt eldönteni, hogyan lesz jobb a jövőre nézve.
A szórakoztató irodalom műfajában alkotó Miklós Rékát sohasem érdekelték a konvenciók, az elvárások; a másság, a társadalom iránti leheletnyi irónia minden mondatában, közlendőjében felfedezhető.
Az írásra való hajlam mindig is bennem volt, kisebb versikéket, gondolatokat mindig írtam, ahhoz azonban, hogy ezeket meg is mutassam valakinek, hosszú idő kellett elteljen. Amikor a gyermekeim iskolásak lettek, szerepeltek különböző iskolai rendezvényeken, ahol mindenki ugyanazt adta elő évről évre, ezáltal unalmassá vált a műsor. Éppen a János vitézt tanultuk a gyermekekkel, nekem tetszett, de nekik nem annyira, mert nem érezték magukénak sem a környezetet, sem a mű nyelvezetét – akkor jött egy hirtelen ötlet, hogy ezt mai köntösbe kellene öltöztetni. Leültem, és megírtam a Popcorn Janit, majd összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem a fiam osztályfőnökéhez, hogy kikérjem a véleményét. Neki nagyon tetszett, a gyermekeknek még jobban: büszkék voltak, hogy ezt előttük soha senki nem szerepelte. Utána több felkérés jött, s egy ideig természetes volt, hogy én írtam a színdarabokat minden iskolai szereplésre. Aztán ennek a korszaknak is vége lett, utána blogírásban gondolkodtam, de valami visszatartott ettől, viszont a közösségi oldalon több írásomat is közzétettem. Amikor jönnek a gondolatok, gyorsan le kell írjam azokat, mert villámgyorsan követik egymást, és ha valamiért elmulasztom papírra vetni, később már erőltetett lesz. Volt olyan időszak, hogy füzettel, írószerrel mentem mezei munkát végezni, de idővel rájöttem, hogy az sem a legjobb az ihletnek, ha fel vagyok készülve rá…
– Hogyan kezeli a környezeted a hobbidat, az írásra való hajlamodat és az ezzel járó dolgokat?
– Eleinte furcsán néztek rám, mostanra talán már megszokták. A Terézanyu pályázaton Te miért dolgozol? volt a téma – ott is megírtam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Most már mindenki tudja a faluban, hogy ez is én vagyok, függetlenül attól, hogy elvégzem a hétköznapi teendőimet, van bennem valami más is. Ennek ellenére soha nem szerettem kilógni a környezetemből, vagy többnek tartani magamat, mint másokat. A családom tudja, hogy ha papírfecnik hevernek szanaszét a lakásban, akkor alkotok: zakuszkafőzés közben például, vagy bármilyen hosszabb munkafolyamat közben, amikor van idő gondolkodni. A mindennapi életben, ha az ember nyitott füllel jár, akaratán kívül minden történés hatással van rá – én annyiban különbözök, hogy meg is írom ezeket. Nem szeretnék tabudöntögető lenni, de ha fiatalabb koromban lett volna ilyen nyitott a társadalom, mint most, talán az lettem volna.
– 2009-ben jelent meg a Popcorn Jani, vagy amit akartok című könyved…
– A könyvem megjelenését követően furcsa volt megtapasztalni, hogy ez az enyém: azt nem mondanám, hogy két énem van, de kicsit néha mégis így érzem.
A könyvbemutató idején lelkesek voltak az emberek, mindenki mellettem volt, és én ezért azt hittem, hogy ez jelent valamit, én ettől lettem „valaki”. De ahogy telt az idő, rájöttem, nemhogy nem lettem valaki, de megválogatják, mit mondjanak a jelenlétemben, nehogy majd valahol meglássák leírva. És ezzel is meg kellett barátkozzak, az élet ment tovább, és nem arról szólt, hogy ülök, és várom, hogy jöjjenek a gondolatok. De tény, hogy mai napig látom, milyen furcsán néznek rám, talán nem tudják kezelni az én kettősségemet. Holott amit leírok, azért mindig vállalom a felelősséget, persze megbántani nem akarok senkit, ha ironikus formában valaki magára ismer, az legyen a véletlen műve. Egy falusi környezetben nem annyira nyitottak az emberek, néha úgy érzem, tartanak tőlem, amit a mai napig nehezen kezelek. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a legváratlanabb helyekről kaptam a legfelemelőbb kritikát.
– Hogyan értesültél a Terézanyu pályázatról?
– A világhálón akadtam rá a kiírásra, elolvastam az előző évi írásokat is, de úgy voltam vele, hogy a Te miért dolgozol? téma engem nem érint, mert én nem pénzért dolgozom. De a gyermekeim nagyon biztattak, hogy próbáljam meg, így egy este leültem a számítógép elé, és megírtam egy szuszra. Később olvastam, hogy ötszáznál is több pályamű érkezett, ezért úgy gondoltam, hogy esélytelen vagyok. Aztán épp a buszon ültem, amikor kaptam a telefonhívást, hogy ott vagyok a díjazottak között, és meghívnak az átadó ünnepségre. Leszálltam a buszról, és a szemerkélő tavaszi esőben mosolyogtam, s közben potyogtak a könnyeim. Én voltam az egyetlen határon túli, akit beválogattak. A díjátadó gyönyörű élmény volt, és egy életen át elkísér: a sok idegen emberrel az első perctől közös hullámhosszon voltam, első kézből megismerhettem más nők sorsát, olyanokét, akikről azt gondolnánk a külsejük alapján, hogy nekik semmi gondjuk nincs.
Összetartó női közösséget ismertem meg, ma is tartom velük a kapcsolatot, és nagyon fontos, hogy tabutémákat feszegetnek, amelyekről – úgymond – nem illik beszélni. A történethez hozzátartozik, hogy én a díjátadó alkalmával jártam először Budapesten, és csodálatos volt, hogy a nagyvárosi nyüzsgésben létezett az a kicsi oázis, ahol minden rólunk szólt.
– A pályaműved nagyon őszinte hangvételű, nem kerülöd meg benne a nehézségeket sem.
– Kellett egy bizonyos fokú bátorság, hogy a világ elé tárjam, ami addig rejtve volt bennem.
Sokan kérdezték, hogy is mertem vállalni, de ma sem kozmetikáznék rajta, mert ez a valóság. Amikor írok, sohasem szépítek, hiszen az égen is mindig van egy parányi felhő, a zöld fűben is egy kiégett folt. Nem az az ember vagyok, aki idealizálja a dolgokat.
– Hogyan látod a falun élő nők helyzetét a Székelyföldön? Változott-e az utóbbi években bármi is ezen a téren?
– Talán nem jó századba születtem, hiszen valamelyik nap eszembe jutott, hogy hol van ma az az idill, amit Arany János leírt a Családi kör című versében… Persze nem lehet egyetlen állapotot sem idealizálni, de nem tartom jónak, hogy manapság ennyire szét kell szakadjanak a családok a munkavállalás miatt.
Vannak, akik elfogadják a helyzetüket, nem is próbálnak változtatni rajta. Tény, hogy az utóbbi években a külföldi munkalehetőség, a világháló térhódítása sokat változtatott a régi életmódon, de alapvetően megmaradt a munkanélküliség, az elszigeteltség. Aki állattartással foglalkozik, annak nincs szabadideje, ünnepnapja, és van egy állandó hiányérzet, számomra az, hogy nincs vagy csak nagyon minimális a kulturális élet a faluban.
Én változtattam, kiszakadtam a megszokott környezetemből, Budapestre járok időseket gondozni havi váltásban. Igazából most is vívódok, hogy itthon lenne a helyem, de emellett önbizalmat ad, hogy váltani tudtam: kinyílt számomra a világ, és az anyagiak mellett számomra az is fontos, hogy segítő munkát végzek. Sokat sétálok, olyan helyeken, ahonnan visszanéz rám a történelem, könyveket vásárolok, nagyon sok hatás ér, amiért hálás vagyok.
– Az írás terén milyen terveid vannak?
– Vannak régóta dédelgetett terveim, az egyik közülük, hogy szeretném megírni a családom történetét az édesanyám ágáról, akinek az ősei örmények voltak. Úgy érzem, tartozom ennyivel nekik, és magamnak is: anyai nagymamám gyermekágyi lázban halt meg, vannak törések a család életében, amelyeknek a miértjét nem fogom ugyan megtalálni, de jó volna leírni, ezáltal feldolgozni. Úgy érzem, még nem állok teljesen készen rá, még meg kell érjen bennem. Természetesen vannak olyan napjaim is, amikor eldöntöm, hogy többé nem írok le egy betűt sem, de ez nem működne: amit kiírok magamból, az már nem nyomaszt többé.
Simon Márta a Terézanyu pályázatra beküldött díjnyertes írása itt olvasható.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819