Főoldal / Ahajt / Szende Szendehelyről (I. rész)

Szende Szendehelyről (I. rész)

Csernik Szende a nevem, Sepsiszentgyörgyön születtem, ott érettségiztem a művészeti líceumban, képzőművészeti szakirányon. Érettségi után dolgoztam irodában, egy kis ideig tanítottam angolt egy iskolában, és piackutatást végeztem Kovászna megyében,  a Henkel cég kirendeltségénél. Aztán megszülettek a gyermekeim, és 2007-ben úgy hozta a sors, hogy családostul kijöttünk Magyarországra szerencsét próbálni. A gyermekeim akkor három- és egyévesek voltak.

 

Az akkori férjem egy építési munkálatban kapott munkát, és falun, Szendehelyen találtunk albérletet. Később Vácra költöztünk, ahol a gyermekeim elkezdtek óvodába járni, így én is munkába állhattam. Először egy szép, szendehelyi kerámiaműhelyben dolgoztam, egy kedves családnál, akik nagyon szeretik az erdélyieket. Mivel képzőművészeti iskolában végeztem, ezért nagyon jól beletanultam a szakmába. Hét évig dolgoztam itt, de mindemellett sok más munkát is bevállaltam. Jártam egy budapesti kórházba öregeket ápolni, ide-oda takarítani, gyermekekre vigyázni, szőlőt szedni szüret idején. Így volt elegendő pénzünk az itteni megélhetésre, éppen csak annyi.

 

Ügyintézés: sorban állás és lekezelő bánásmód

A hivatalos ügyintézések annak idején nem mentek gördülékenyen. Az első évben havonta jártunk a határra pecsételtetni az útlevélbe. Olykor a szlovák határra is elugrottunk, mivel az út Romániába nagyon hosszú és költséges volt. Később, amikor a volt férjem egy budapesti szállodában talált munkát, akkor már lehetőség nyílt arra, hogy egészségügyi ellátást kérjünk, bejelentett lakcímet kapjunk, és tartózkodási engedélyt is igényeljünk. Nos, ez sem történt zökkenőmentesen, rengeteg utánajárással és sok utazgatással járt. Több alkalommal kellett felutaznunk a fővárosba. Ekkor már Románia is belépett az Európai Unióba így a határon nem pecsételtek többet az útlevelünkbe, és végleges letelepedés helyett uniós állampolgár címet kaptunk, ami szinte egyenlő a letelepedéssel, és egyfajta tartózkodási engedéllyel ért fel ez a státusz. Sok sorban állásban és nem kedves, sőt lekezelő bánásmódban volt részünk. Minden apróságba belekötöttek, például abba, hogy mikor léptük át a határt, mikor léptünk be utoljára Magyarország területére. Mondtam a hölgynek egy dátumot, erre azt kérdezte, hogy ezt hogyan bizonyítom, hisz nincs pecsét az útlevélben. Azt válaszoltam neki, hogy nem pecsételnek már, mert Románia is uniós tagállam lett. A hölgy ekkor mérgesen felkért, hogy írjak egy nyilatkozatot, amiben leírom azt a dátumot, amikor legutóbb beléptem Magyarország területére. Ideadott egy írószert és egy A/4-es lapot, és amint kezembe vettem az írószert, rám förmedt, hogy adjam vissza a tollát, hiszen ott van a golyóstoll az ablaknál, azzal kell én írjak. Mindenki ilyen bánásmódban részesült, aki Erdélyből telepedett át. Csak néztünk egymásra, és megalázónak éreztük ezt a viselkedést velünk szemben. Nem beszélve arról, hogy nyolc órát álltam sorban a két kicsi gyermekemmel, és amikor fél kilenckor végre sorra kerültünk, az ügyintéző hölgy kijelentette, hogy záróra. Nem hagytam magam, és azt mondtam, nem megyek el innét, amíg a kérelmemet át nem veszik, hiszen én időben itt voltam. Türelmesen kivártam a soromat úgy, hogy felutaztam vidékről kikérve a gyermekeket az óvodából, mert őnekik is letelepedést kellett igényeljek. Ezekben a kérelmekben volt egészségügyivizsgálat-kérés is, amit szintén a fővárosban kellett intézni, és ami akkor 100 ezer Ft-ba került a családnak. Tüdőszűrés és vérvizsgálat. Szerencsére jó eredményeket kaptunk, de ott is a hosszú sorban állás és a nem kedves hozzáállás volt a jellemző.

Mindezek mellett lakcímkártya-intézés, tajkártyaigénylés, igazolás az albérletről, amely azt bizonyította, hogy bejelentettek vagyunk egy végleges lakcímen, és munkavállalói igazolás volt még az ügyintézések sorában. Ezek sem bizonyultak könnyű feladatnak.

Néhány év múlva viszont egy olyan faluba költöztünk, ahol az önkormányzat pénzbeli segítséget nyújtott nekünk, ugyanis egy törvény szerint az újonnan letelepedők az adott országban egy-két évig igényelhetnek pénzt a lakhatásra, az albérletre. Tudomást szereztünk erről a lehetőségről, az ottani hivatalban pedig készségesen segítettek nekünk. Sokat segített rajtunk ez a pénzösszeg.

Aztán úgy hozta a sors, hogy a házasságom nem ment jól, ezért egyedül folytattam utamat két gyermekemmel. Szerencsére nagyon erős volt a küzdőerő bennem, ügyesen megoldottam a dolgokat: fenntartottam egy albérletet és magunkat. Akkor a szerencse is betoppant az életembe, ami azóta is jól egyengeti az életutamat. Mesemondó lettem. Székely meséket kezdtem el mesélni és bábozni. Emellett természetesen még sok más munkát is végeztem: a kerámiát, az öregek ápolását és az arcfestést; továbbá kézműves-foglalkozásokat tartottam gyermekeknek.

 

Székely erő

A székely mesék mondása azért is volt fontos nekem, mert nagyon nagy honvágyat éreztem. Még annak idején, amikor kijöttünk, egy-két hétig olyan erős volt a honvágyam, hogy alig tudtam felkelni az ágyból.  Rájöttem, honnan is jöttem el, hiányoztak a szüleim, a barátok, a város, ahol születtem, és az utcák, a házak, a hegyek, az ízek, a szavak! A legjobban a székely szó hiányzott, de az erősen. Hiába beszéltem én azt a nyelvet, nem azt hallottam vissza. S minden nap írtam egy levelet haza, a barátaimnak, amit így fejeztem be: „Úgy szeretem Magyarországot, hogy el nem felejthetem Erdélyt. Szende Szendehelyről.”

Ez a honszeretet és gyermekeim segítettek ki a búslakodásból, és az a székely erő, ami bennem lakozik, adott hitet és kitartást, hogy megmaradjak. Az a székely szorgalom, amit a szüleimtől és a nagyszüleimtől tanultam, hogy bármi történjék, dolgozni kell ahhoz, hogy az életem jó kerékforgásba menjen. Életet építettem magamnak. Egy mesés életet.

Olvasta már ?

Akit mindenki mosollyal fogad Kanadában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük