Főoldal / Ahajt / Szende Szendehelyről (II. rész)

Szende Szendehelyről (II. rész)

Csernik Szende a nevem, Sepsiszentgyörgyön születtem, ott érettségiztem a művészeti líceumban, képzőművészeti szakirányon. Érettségi után dolgoztam irodában, egy kis ideig tanítottam angolt egy iskolában, és piackutatást végeztem Kovászna megyében,  a Henkel cég kirendeltségénél. Aztán megszülettek a gyermekeim, és 2007-ben úgy hozta a sors, hogy családostul kijöttünk Magyarországra szerencsét próbálni. A gyermekeim akkor három- és egyévesek voltak.

 

Az, hogy mesemondó lettem, kiteljesítette életemet. A honvágyamat csillapítja az,  hogy szinte minden nap székely népmeséket adok elő. Idevarázsolom Erdélyt és a székely mese varázsát. Ezért nem is tudom elképzelni az életemet olyan országban, ahol nem beszélnek magyarul. Nagyon fontos számomra a nyelv, amibe beleszülettem. Szerelmese vagyok a szép magyar beszédnek, s annak is azzal az ízével, ami székely. Hivatásom lett a mesélés, és ezért mondhatom, hogy megtaláltam szerencsémet, amikor Isten annak idején elindított szülőföldemről. Ahányszor mesélek, egyben olyanfajta küldetést is érzek, mintha a Magyarországról elszakított magyarok és az itteni magyarok közötti köldökzsinórt fonnám vissza mesefonallal, hiszen testvérek vagyunk, és egy az édesanyánk: a haza! És így Erdély és Magyarország is egy a szívemben.

 

A székely élet varázsa

Amióta mesélek, felértékeltem a gyermekkoromat, a székely élet varázsát, és minden pillanatban feléled bennem az emlék, hogy milyen boldogság olyan gyönyörű helyre születni, mint Székelyföld. Mesélek a Dálnokban eltöltött nyarakról és telekről, és ringat ez az emlékbölcső, s lombomat ennek az életfámnak a gyökereiből táplálom. Erről nemsokára könyvet is írok.

Közben változtak a szelek itt, Magyarországon is, immár le tudtam adni igénylésemet a kettős állampolgárságra, és ez most szerencsére nagyon gördülékenyen megy. Mind otthon, Erdélyben, mind Magyarországon nagyon kedvesen segítettek ebben a hivatalos ügyintézésben. Most már csak az van hátra, hogy letegyem az állampolgársági esküt, amit nagyon várok, és tudom, hogy nagytatám nagyon boldogon mosolyog majd az égből reám, hiszen ha ő nem is, de unokája magyar állampolgár lesz.

Jól érzem itt magam, mert amint írtam, sikerült jó munkát szerezzek, előadóművészként dolgozom. Nem tudom, hogy ebből otthon meg tudnék-e élni. Itt sokat utazok, az ország különböző területein lépek fel, sőt külföldre is hívnak nyugatabbra élő magyarok közösségei, hogy nekik is meséljek. Haza, Erdélybe is gyakran járok, évente háromszor, olykor négyszer is, és amikor legutóbb, nyáron otthon voltam, megszületett a lelkemben a vágy, hogy hét év múlva végleg hazamegyünk, csak a gyermekeim fejezzék be itt az iskolát, nem szeretnénk ezt megszakítani. Bár a mostani párom nem erdélyi, de mégis a Székelyföldön érzi, hogy igazán otthon van. A legjobban az tetszik nekünk otthon, hogy a falu még faluízű, és mivel az állattartás és a mezőgazdaság a jövőképe, ezt abban a környezetben jobban tudná csinálni. Itt is elkezdtük már a gazdálkodást, de otthon szeretnénk ebben élni. Emellett az ízekért is szeretnénk hazamenni, és az íz alatt nemcsak a fizikai ízt értem, hanem a lelki, szellemi ízt is. Az emberek, a hely ízét, hangulatát. Azt az életteli bizsergést, ami ott van. Ez kicsit hiányzik innen. Itt nagyon elnyugatiasodott az élet, falvakon inkább a látszat, mintsem a régi falusi kép a jellemző, és ez idegen számunkra. Úgy látom, otthon még megvan ez a mag: az öregektől átvett gazdálkodás és élet. Tudom, hogy már oda is beszivárgott a modern világ, de mellette megfér az ősi szokás, a szekér és a kemencében sült, pityókás, házi kenyér.

Nagyon értékelem a magyarországi társadalomban, hogy egyre jobban felébred benne a nemzeti öntudat, és egyre erősebb a kapcsolat nemzeti testvéreivel. Ők viszont székely testvéreiktől megtanulhatják, hogyan vigyázzanak arra, hogy soha nem aludjon el bennük ez a nemzeti erő, bármilyen megpróbáltatások és nehézségek akarják is rombolni azt.

Hazamegyünk,  mert soha, egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy örökre elhagytam volna Erdélyt.

Olvasta már ?

Akit mindenki mosollyal fogad Kanadában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük