Hasonló cikkek
Csíkszeredában nőtt fel. Zongorázott, hegedült, aztán a nagybőgő mellett találta meg a helyét és örömét. Basel utcáit koptatva szerzett új tapasztalatokat, és gyarapította ismereteit, hogy a külföldi évek tanulságával tarsolyában hazatérjen, és szülőföldjén gazdagítsa a zenei életet, a közösséget. Szőgyör Árpáddal beszélgettünk zenéről, hivatásról, külföldről és itthonmaradásról.
– Hogyan alakult ki benned a hangok iránti vonzalom? Hogyan vezetett utad a zene világába?
– Gyermekkoromban közel állt hozzám a zene abból a szempontból, hogy édesapám kántor volt, és amikor eljött a tanulás ideje, a zene irányába tereltek engem, ezért az első osztályt a Nagy István Művészeti Líceum zenetagozatán kezdtem, zongora szakon. Zenészsorsom érdekesen alakult, mert a rendszertelen iskolai program miatt a szüleim ki kellett vegyenek az iskolából, hiszen nem tudtak bármikor elszakadni a munkahelyükről, hogy kísérgessenek engem. Így kerültem az Ady Endre Általános Iskolába, ahol nyolc évig tanultam. A szüleim szerették volna, hogy megmaradjak a zene vonzáskörében, ezért arra ösztönöztek, hogy folytassam a művészeti tanulmányaimat. Így iratkoztam be hatodikos koromban a csíkszeredai Népművészeti Iskolába, hegedű szakra. Itt három évig zenéltem, és ez idő alatt körvonalazódott bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, ennek szeretnék élni.
Kilencedikben úgy döntöttem, felvételizek a művészeti iskolába, de rá kellett jönnöm arra, hogy nyolc év zenei tanulmányát lehetetlen lesz hegedűn bepótolnom, ezért a nagybőgőt ajánlották, amellyel behozható a lemaradás. Miután felvételt nyertem a zeneosztályba, rájöttem, hogy ugyanabba a társaságba csöppentem, akikkel annak idején együtt kezdtem az első osztályt, ezért nem voltam idegen, sokkal inkább egy régi ismerős. Az utolsó iskolai években olyan barátságok születtek ezekkel a személyekkel, amelyeket mai napig ápolok. Visszagondolva a zenészpályám vargabetűkkel tűzdelt vonalára, az jut eszembe, hogy a hírneves és sikeres nagybőgősök is valaha úgy kezdték, mint én – fogalmuk sem volt, hogy ennek a testes vonós hangszernek a mestereivé fognak válni, mégis úgy hozta a sors, hogy a szerencsés véletleneknek köszönhetően zenész és hangszer egymásra találtak, és a szerelemből lélekig ható hangok születtek.
– Miért éppen a bőgő? Mi fogott meg ebben a hangszerben?
– Az fogott meg, hogy a nagysága ellenére megszelídíthető, és mély érzelmeket lehet kifejezni vele. Úgy tartják, hogy a vonós hangszerek közül a cselló hangja áll legközelebb az emberi hanghoz, és a bőgőé ennél mélyebb, viszont amikor alkalomadtán szólódarabokat adok elő, akkor a cselló mély regiszterében játszom, tehát nem annyira mélyen. Amikor zenekarban játszom, akkor a bőgő képezi a zenekari hangzás alapját; amikor pedig kísérőhangszerként játszom, akkor valójában vezetek, nem kísérek, hiszen alapot, alátámasztást adok a többi hangszernek, ami nélkül nem lenne kerek egész a zenei darab. A bőgő hangja egyensúlyt teremt, mély regiszterével ellensúlyozva a magas hangok skáláját. A vonós hangszerek mindenikében a has és a hát között egy támasztó fa van, amit léleknek hívunk. Ez egy nagyon fontos része a hangszernek, mert ez teremti meg a kapcsolatot a két rész között, nagyban segítve a hang áramlását. A nagybőgőnek van a legnagyobb lelke, ezért tölt el jó érzéssel, hogy egy „nagylelkű” hangszeren játszhatok.
– Hogyan írnád le a zenélés érzését? Milyen élmény átölelni hangszeredet, és végigjátszani egy koncertet?
– A zene és a zenélés egy rendkívül összetett dolog, hiszen amikor zenét hallgatunk, akkor a hangok a hallószerveink közvetítésében nemcsak a tudatunkig jutnak el, hanem egészen a lelkünkig, a legmélyebb érzelmeinkig. Érdekes, hogy a fül összefüggésben áll az egyensúlyérzékkel, ezért feltételezem, hogy a jó zene létrehozhat belső egyensúlyt, ha éppen nehéz időszakban vagyunk.
A zenélés játék. Ez első hallásra egyszerűnek tűnhet, de valójában próbára teszi az embert, és kihívást jelent, hiszen nem lehet görcsösen játszani, csak nyugodtan, önfeledten. A hangszeren való játékban az a próbatétel, hogy a nagyfokú odafigyelés és pontosság mellett tudjunk lazák maradni, mint a gyermekek játék közben. Így lesz a zene tele lélekkel, tele élettel – így válik élvezhetővé, és nem pusztán egy gépiesen lejátszott hangsor lesz, hanem annál többé gyarapodik a zenész által. A zene egyszerre matematika is, hiszen a hangértékek lejátszása a számoláson alapszik; koordinációs gyakorlat, hiszen a kotta alapján meg kell találni a hangszeren a hangokat, és egyfajta kötött rendszer, amelyben alkalmazkodni kell játék közben.
Számomra a legnagyobb élmény a közös zenélés. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne csak a saját hangszerünkre figyeljünk, hanem arra is, akivel együtt játszunk; együtt lélegezzünk egymással és a darabbal; együtt rezdüljünk a hangszerünkkel és társaink érzéseivel, gondolataival. Egyedül is lehet kellemes élmény a muzsikálás, de én jobban szeretem, amikor társaságban történik, amikor érezzük, hogy most van olyan közöttünk, akinek nincs a legjobb napja, de vele vagyunk, és segítjük, felemeljük egymást. Jó, ha a közönség nyitott és befogadó, mert ilyenkor létrejön egy körforgás, egy kellemes hangulat a reflektorfényben úszó színpad és a sötét nézőtér között. Az a hasonlat jutott eszembe, hogy amikor együtt játszunk, az olyan, mintha kavé- vagy teafilterként átszűrnénk magunkon a hangokat, és az információ esszenciáját zamatos, illatozó nedűként töltenénk a közönség bögréjébe, hogy megízlelhessék, megszagolhassák, eggyé válhassanak vele.
– Mi a hangszered története? Hol készült, és mióta birtoklod?
– A hangszerem azért különleges számomra, mert annak idején nagy valószínűséggel ezzel a bőgővel zenéltek a szüleim esküvőjén, ezért érzek vele kapcsolatban egyfajta kötődést, ragaszkodást. A hangszer valamikor 1972-ben készülhetett Régenben, és nem egy mesterdarab. Nagyon szeretem, mert szép a hangzása, ami annak is köszönhető, hogy sokat népiztek rajta, és az aktív használat következtében a hangok kifinomultak, megértek.
– Hogyan vezetett az utad Baselbe? Mik voltak a külföldön töltött időszak kihívásai?
– Brassóban végeztem a zenei egyetemet, és minden évben részt vettem a Segesvári Nyári Akadémián, ahol megismerkedtem Kostyák Botond tanárommal, aki a baseli zeneakadémián tanított, és a lioni szimfonikusok szólamvezetője volt. Ő javasolta, hogy szerencsét kellene próbálnom Baselben, így oda felvételiztem, és be is jutottam, ezért a mesteri szakot ott végeztem. Kezdetben elsősorban a nyelv jelentette a kihívást és az, hogy megoldjam a megélhetésem és a lakhatásom. Szerencsére induláskor kaptam segítséget ismerősöktől, és idővel mindenre találtam megoldást. Számomra a svájci világ nagyon furcsa és túlságosan rendszerezett volt, hazatérve az volt az érzésem, hogy fellélegezhetek, hogy szabad vagyok. Svájc olyan, mint egy fogaskerék – tökéletesen bele kell illeszkedni a rendszerbe ahhoz, hogy megmaradjon az ember, másképp összeroppan. Számomra az volt a fő tanulsága a külföldön töltött időszaknak, hogy rájöttem, nekem itthon a helyem, a családom közelében, a szeretteim között, hiszen a család egy olyan biztos pont az életben, amire lehet és érdemes alapozni – ezért vagyunk egymásnak. Mindenkinek ajánlom, hogy menjen és tapasztalja meg, milyen máshol élni, máshol boldogulni és idomulni a helyi rendszerhez, aztán mindenki maga érzi, hogy merre húz a szíve, mindenki maga hallja, hogy mit súg a lelke. Van, aki nem tér vissza, mert teljesnek érzi az életét, vagy motiválja a pénz, de szerencsére vannak olyanok is, akik hazahozzák a megszerzett tudást, ahogy azt én is tettem.
– Miért tértél haza, a szülőföldedre? Milyen itthon a muzsikusélet?
– Több jel is arra utalt, hogy nekem itthon a helyem. Egyrészt akkor már tartottuk a kapcsolatot a feleségemmel, másrészt meg úgy mentem el itthonról, hogy megpályáztam a művészeti iskolában a nagybőgőtanári állást, és a külföldi tanulmányok miatt kivettem két év fizetetlen szabadságot. Ha a két év elteltével nem tértem volna vissza, akkor elveszítettem volna az itthoni állásomat, amely a megélhetésem alapját képezi, és biztos pontot jelent az életemben. 2008-ban mentem külföldre tanulni, és 2010-ben tértem haza. 2013-ban házasodtam össze a feleségemmel, és már van egy másfél éves kislányunk. Kiköltöztünk a nagyszüleim házába, Ajnádra, visszatértünk a gyökerekhez.
Úgy érzem, itt sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, mint amilyen külföldön voltam. Sokat jelent számomra a csendes, nyugodt környezet. Különös, mert városon nőttünk fel a testvéreimmel, aztán fokozatosan mindannyian visszaköltöztünk oda, ahonnan a szüleink annak idején elmentek. 2008-ban költözött a bátyám, aztán 2013-ban én a feleségemmel, végül 2015-ben az öcsém is. Itt vagyunk egymástól háromszáz méterre, mindig számíthatunk egymásra.
A muzsikusélet tekintetében úgy érzem, lehetne fejleszteni a kapcsolatokat, és kialakítani egy összefogást a székelyföldi zenészek körében, mert úgy tűnik, hogy Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy között jó az együttműködés, de Udvarhely valahogy kiesett a körforgásból. Szerintem az lenne igazán jó, ha létrejönne egy olyan székely zenészeket egyesítő zenekar, amelyet mindannyian magunkénak éreznénk, széthúzás és irigykedés nélkül.
– Milyen érzés előtérben lenni egy kísérőhangszerrel? Mi a legnagyobb kihívás a bőgő szólóhangszerként való megszólaltatásában?
– Egyik diákom jut eszembe erről, aki úgy kezdte a szakdolgozatát, hogy „A bőgő egy hangszer.” Úgy gondolom, hogy ebben a mondatban minden benne van, hiszen tükrözi a bőgősök lassú és komótos vérmérsékletét, amelyből gyakran gúnyt is űznek, és sokaknak meg kell magyarázni, hogy ez egy hangszer, és nem egy szekrény. A poénok gyakran erre vannak kiélezve, hogy egy másik példát mondjak: a bőgős még nem zenész, de már nem közönség. Számomra nem létezik szóló- és kísérőhangszer, csak hangszer létezik, amely megszólalhat az előtérben vagy a háttérben, de egyik sem előrébb való a másiknál, minden megszólalás fontos alkotóeleme az egésznek, külön színfolt a palettán.
Két egyéni bemutatkozásom volt, amióta itthon vagyok. A hangversenyekkel az volt célom, hogy bemutassam a bőgő sokoldalúságát és a benne rejlő lehetőségeket, amelyekről én sem tudtam, amikor elkezdtem ismerkedni a hangszerrel, de fokozatosan felfedeztem az értékeit és a szépségét. A második bemutatkozásom Lázár Zsombor csellista kollégámmal együttműködve valósult meg, akivel a különböző korokat átfogva mutattuk be a két hangszert a hallgatóságnak, külön-külön és együtt is. A műsor része volt Camille Saint-Saëns tollából Az állatok farsangja című darab, amelyhez képeket is vetítettünk, hogy változatosabb és érdekesebb legyen a hangverseny, és a fülön kívül kiterjedjen egyéb érzékszervekre is. Egyik kép Salvador Dali ivó elefántokat ábrázoló alkotása volt, amelyen az elefántok hattyú képében tükröződnek a víz felszínén. A hattyút a cselló, az elefántot a nagybőgő játszotta.
– Otthon vagy a régi zenében és a szimfonikus zenében egyaránt, sőt énekelsz is. Melyik kor zenéjét érzed magadhoz közel?
– Úgy érzem, a régi zene áll igazán közel hozzám, mert minden alkalom, amikor ilyen zenét játszom, egy rendkívül izgalmas időutazás számomra. Amikor felütök egy 1700-as évekből való partitúrát, megfeledkezem a számítógépemről és a modern kor minden vívmányáról. Ilyenkor életre kel a történelem a kotta lapjairól, és betölti a teret. Átélem az adott kor érzelemvilágát, amit hangok formájában átadok a hallgatóságnak is, így ők is részesülnek abban az időutazásban, ami bennem zajlik. Talán éppen azért érzem közel magamhoz a régi zenét, mert a régi hangszerek által megmarad a hangok személyessége, intimitása. Úgy gondolom, hogy a keletkezés korától függetlenül az a jó zene, amely érzelmeket vált ki, és gondolkodásra késztet. Annyi zenei hatás ér bennünket a technika vívmányainak köszönhetően, hogy az az érzésem, mintha az élő zene varázsának igénye megkopott volna a közgondolkodásban, mégis azt kell mondanom, hogy van és lesz létjogosultsága az élő zenének, mindegy, milyen ütemben és milyen irányba gépiesedik a világ. Más élményt nyújt meghallgatni élőben egy darabot, mint meghallgatni egy felvételt az internetről, és ezt a különbséget mai napig sokan felismerik és értékelik. Ha egy hasonlattal élhetnék, olyan, mintha a konzervétel és a frissen főtt, házi étel között kellene választanunk.
– Milyen zenekarokban, együttesekben, játszol?
– Tagja vagyok a Codex régizene-együttesnek. Úgy érzem, hogy olyan a régi zenés közösség, mint egy nagy család, hiszen nemcsak a színpadon vagyunk összhangban, hanem barátai is vagyunk egymásnak. Ezenkívül játszom a Csíki Kamarazenekarban is – szinte a megalakulás óta a zenekar tagja vagyok. Örömmel tölt el, ha együttes erővel értéket vagyunk képesek teremteni itthon, és boldoggá tehetjük a hallgatóságot a játékunkkal.
– Tanítóként is tevékenykedsz. Mire törekszel, amikor gyerekekkel foglalkozol? Hogyan lehet motiválni a fiatalokat, hogy lendületben maradjanak, és kitűnő zenészekké váljanak?
– Nagyon fiatalon és kevés tapasztalattal kezdtem el tanítani. A tanítás mindig kihívások elé állít, hiszen közben jön rá az ember a saját hibáira. Tanítás során folyamatosan tanulok és fejlődök, nyitok a világ felé. Talán az egyik legemberpróbálóbb feladat a motiválás. Szerencsére vannak lelkes diákjaim is, akikkel kölcsönösen ösztönözzük és biztatjuk egymást, de sok tanítványból hiányzik a kitartás és az elhivatottság, ezért a velük való munka komoly próbatétel számomra. Fel kell ismerniük, hogy ahhoz, hogy sikerélményük és sikerük legyen, kitartónak, alázatosnak és türelmesnek kell lenni, hiszen a jó zenésszé válás nem egyik pillanatról a másikra történik. Ez egy véget nem érő folyamat, aminél nem a megérkezés a fő érdem és cél, hanem a megtett lépések élvezete. Ahhoz, hogy megtanuljak egy hangszeren játszani, ki kell gyakorolnom a játék szabadságát a szobában – bezárva kell lennem, hogy fejlődjek, tanuljak, megismerjek. Úgy gondolom, hogy a zenetanulás és minden más esetében is a legfontosabb, hogy szeressük, amit csinálunk, és akkor nem sajnáljuk a belefektetett időt és energiát. Zenészként az is egy fontos feladat, hogy a játék sose váljon rutinná. Még ha nagyon sokszor kell is eljátszani ugyanazt a darabot, akkor is találjuk meg a szépségét minden alkalommal, és mindig mélyebb átéléssel és átérzéssel adjuk át azt a hallgatóságnak. Az ismétles sokkal inkább a fejlődés módja és eszköze, mint a stagnálás. Úgy gondolom, hogy a hiteles játék a zenészből fakad – ha meg szeretne felelni a közönségnek vagy egy elbíráló bizottságnak, akkor megváltozik a játék minősége, őszintesége és mélysége. Jól játszani csak szabadon lehet.
– Ha választhatnál, hol és kinek játszanál a legszívesebben?
– Nincsenek ilyen személyes ambícióim, az a legfontosabb számomra, hogy legyen társaság és közösségi élmény. Úgy érzem, ezt itthon megkapom.
SZŐGYÖR ÁRPÁD
1985-ben született Csíkszeredában.
2000-ben kezdte el nagybőgőtanulmányait a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban.
2004–2008 között a brassói Transilvania Egyetemen tanult, Nicolae Pop osztályában.
2010-ben szerzett diplomát Kostyák Botond növedékeként.
2008–2010 között a Schola Cantorum Basiliensis régizene-akadémián tanult viola da gambát Ruso Rebekától.
2006–2008 között állandó kisegítője a Brassói Filharmoniának.
2004-től tagja a Csíki Kamarazenekarnak és a Codex régizene-együttesnek.
2010-től tanít a Nagy István Művészeti Líceumban.
