Hasonló cikkek
A januári interjút követően újonnan megjelent, a Módos asszony üres kézzel című regénye kapcsán fordultunk ismételten a szerzőhöz. Tamás Kincső ezúttal is megtisztelő figyelmességgel fogadott, a regény keletkezésének körülményei mellett a tőle megszokott módon megosztotta velünk nézeteit, és szerzői hétköznapjaiba is betekintést engedett.
– A regény elolvasása után a címmel kapcsolatban feltehetjük a kérdést, hogy nem fenyegeti-e veszély mindazokat, akik látszólag ,,módosnak” vélik magukat. Igazi alap lehet-e az anyagiak puszta felhalmozása, ha családi kötelékeink, kapcsolataink torzak, semmitmondóak?
– Úgy gondolom, hogy mindig mindenkit veszély fenyeget, de ez nem valamelyik mostanában divatos közellenség, hanem saját illúzióink, az ezekből adódó visszafordíthatatlan tévedéseink, az önigazolás mint elsimítási mód, az önbecsapás mint védekezés. Az élet ellentmondásos, az ember ellentmondásos. Mindettől függetlenül a cím ellentmondásos jellege pusztán technikai fogás.
– Honnan a téma iránti érdeklődés?
– A szülő-gyerek konfliktus mindenkinek ismerős. Ha ez kimarad, azt jelenti, hogy az én nem fejlődik megfelelő módon, nem differenciálódik. Aki mindent ellenkezés nélkül elfogad, a „nagyon jó gyerek” tapasztalatom szerint bizonytalan, önálló véleményt alkotni képtelen felnőtté válik. Ez talán a ritkább, főleg napjainkban. Gyakoribb, amikor a gyermek vagy a szüleitől függő fiatal felnőtt azzal találkozik, hogy lépéseit folyamatos értetlenkedés és akadályoztatás kíséri a szülők részéről. Elvárják tőle, hogy olyankor hozzon akár egész életére kiható döntést, amikor még nem kész rá, vagy azt kell tapasztalnia, hogy a számára fontos dolgokat a szülők nem értékelik. Más szóval: az út, amit az aktuális hatalom kijelöl számára, nem az övé, az ő választott útja pedig illegitimnek számít – ha egyáltalán a vágyait, elképzeléseit képes kifejezésre juttani.
A saját életemből ismerem a felszabadító érzést, amikor már nem kell bűntudatot éreznem azért, amiért több lettem, mint amire a világ számít vagy számított részemről, itt a világba beleértve a családot mint közvetlen környezetet. A külvilág személyiségre adott válasza fontos lehet, de a szülők reflexiója meghatározó. Gondoltam, ha megírom a regényt, talán másokat is sikerül kézenfogva levezetni a vékony jégről, ami bármelyik pillanatban beszakadhat, hiszen csontjainkba is beleivódott, hogy tiszteld apádat, anyádat, mert ez alanyi jogon jár nekik.
A Tamás Kincsővel készült korábbi interjúnkat itt olvashatja el.
– Meglátásom szerint a regény szereplőinek életútjaival, gondolatmenetével mintha a valóság teljes egészében tárulna elénk. Ezzel is könnyebb az olvasónak állást foglalnia?
– A három szereplő/narrátor által három különböző világot mutatok be, amelyek között nagy az átfedési terület. Mindhárom szereplő a maga jól behatárolt világán belül teljes meggyőződéssel hiszi, hogy – a másik kettővel szemben – neki van igaza. Nem várom el az olvasótól, hogy állást foglaljon, megteszi azt önként. A hármas narráció által azt szerettem volna példázni, hogy nem létezik egyetlen igazság, csak egyszemélyes igazságok léteznek, és hogy mennyire korlátoltak vagyunk egymás igazságának befogadására.
A „valóság teljes egésze”, ahogy mondod, nekem igen nagy elismerés, ugyanis azt jelenti, hogy a koncepciónak sikerült gazdag, színes és hiteles környezetet teremteni.
– Hogyan született a regény? Segített a közvetlen környezeted a szereplők gondolatfonalának szövésében?
– A Módos asszony ötlete 2014 nyarán született meg, egy novella kapcsán, amely a könyv nyitófejezete lett. Akkoriban eléggé összevissza és találomra írtam, kerestem a hangot, a témát, a technikát, és hol találtam, hol nem. A „mester”, aki szorgalmasan olvasta a kísérleteimet, azt javasolta, bontsam ki a novellát, folytassam az elindított történetet, mert érdemes. Ugyanazon év őszén nagy nehezen nekiláttam, és minden nap írtam 4400 leütésnyi szöveget – ennyit bírok kipréselni magamból együltömben. Decemberre sikerült lezárni a történetet, és bár 2015 januárjában volt már kiadókész verzióm, egészen tavalyig nem sikerült kiadónál elhelyezni a kéziratot. Végül a Mentor Könyvek segítségével 2017-ben végre napvilágot látott.
Nagyobb anyagok esetén jellemző nálam egy inkubációs időszak, amely alatt kiderül, hogy az adott téma eléggé érdekel-e ahhoz, hogy kitartsak mellette és meg tudjam írni. Minél nagyobb, minél bonyolultabb a téma, annál hosszabb az inkubációs időszak, a Lila hajtű például fél évig várt a valódi kezdésre. Ha viszont elkezdem, igyekszek a végére járni, napi vagy heti penzummal dolgozom, és abban az időszakban elsősorban a készülő nagyanyagra koncentrálok.
A közvetlen környezet soha nem segít, hacsak nem egy „mester” személye jelenti azt, aki élénken érdeklődik a napi részletek felől, javít és véleményez, biztat és elvár. Akkoriban, amikor a Módos asszony született, én még nem hittem magamban eléggé, valaki másnak kellett hinnie bennem, a képességeimben, az írói vénámban, hogy a regény megszülethessen.
– Eddig olvasott munkáidon keresztül úgy ismerlek, mint akinek határozott véleménye van a jelenlegi társadalmi helyzetről. Meglátásod szerint melyek azok a feladatok, amelyeket körbe kellene járni, és alaposan megoldani mind társadalmi, mind családi téren?
– A társadalmi helyzetek sokfélék, gyorsan változnak, azokat erősen befolyásolják az aktuális politikai, gazdasági, tudományos, kulturális tényezők. Nincs határozott véleményem, igyekszem detektálni a változásokat, próbálom objektíven szemlélni a világot, ugyanakkor elhatárolódni tőle.
A regényben felmerülő kérdésekre nem látok megoldást sem társadalmi, sem családi szinten, úgy gondolom, hogy ezeket kizárólag az egyén szintjén lehet orvosolni. Úgy terveztem, hogy a könyv azt mutassa meg, mi történik, ha nincs empátiakészség, szellemi nyitottság, mások érzelmi és szellemi világa iránti érdeklődés és alázat. Nem hiszem, hogy a művészetek dolga lenne bármire is megoldást találni, bőven elég, ha a befogadóban sikerül tudatosítani az adott problémát.
– Mennyire engedsz annak, hogy szereplőidet közvetlen környezetedből mintázd?
– Ebben nem szabok gátat magamnak. Teljesen normális, hogy ott mozgunk otthonosan, ahonnét a legtöbb megbízható információnk származik, azokat az embereket ismerjük jól, akikkel napi kapcsolatban állunk. Egy fikciós regényben rengeteg részletet szó szerint ki kell agyalni, ahol lehetett, alkalmaztam a „regiszterben” tárolt információkból, és csak remélem, hogy az illesztések észrevétlenek maradnak. Hogy egy regényben mi a fiktív és mi a megtapasztalt valóság, egyedül a szerzőre tartozik. Az olvasónak marad az örök kíváncsiság.
– Olvasható úgy a regény, mint figyelmeztetés korunk fennálló veszélyeire, tetteink, döntéseink fontosságára?
– Csak a jelennel szeretek foglalkozni, ezen az irodalmi területen hiányt érzékelek. A mostani „jelen” pillanatok alatt mögénk kerül, gyorsan érdektelenné, érvénytelenné válhat. Igyekszem olyan témákhoz nyúlni, amelyek ma még talán furák vagy visszatetszést keltenek – legalábbis nem jellemzőek –, abban a reményben, hogy sikerül elkapnom a jövő felé vágtató paripa sörényét.
Attól fogva, hogy modern világunkban a helyváltoztatás kevésbé gátolt, izgalmas történéseknek lehetünk tanúi. A regény nemcsak azt szeretné kifejezésre juttatni, hogy a szülői felelősség jelentős, hanem azt is, hogy a világ nagy, és bárhol otthonra lelhetünk benne, nincs ebben semmi elítélendő. Ahol az ember fiát nem értik meg, akadályozzák vagy nem segítik az önmegvalósításban, megszégyenítik, elítélik vagy kényszerítik, onnét el kell menni. Szerintem a konzervatív ideológia paradoxona, hogy azért veszíti el a következő generációkat, mert rájuk akarja erőltetni az idejétmúlt szokásrendjét. Ha erre gondolok, mindig Bob Marley szövegtöredékek jutnak eszembe: “You can’t blame the youth” (Nem vádolhatod a fiatalságot) és “Give me the food and let me grow” (Add meg az ételt, és hagyj növekedni). A mai fiatalok a jövő évtizedek felnőttjei, vegyük őket komolyan. Ha mi tiszteljük a mai tizen- és huszonéveseket, ők nem fognak maradinak, vaskalaposnak nevezni, tatának és mamának csúfolni bennünket.
– Van-e olyan téma, ami szüntelenül benned motoszkál, de még nem vetetted papírra?
– Nincs. Ha egy ötlet elég erős, inkubációs időszak van, aminek a végén megírom novellának, ha egyszerű, vagy regénynek, ha bonyolult, és fontosnak tűnik. Amelyik ötlet nem elég erős, azt jegyzetként félretolom, valamikor később egy teljesen eltérő jellegű nagy egészet hitelesíteni hivatott részletté, jelenetté alakulhat.
– Hogyan ül le manapság Tamás Kincső írni? Milyen meggondolás vezérli?
– Szeretnék úgy történetet mesélni, hogy ne kelljen benne kimondanom, amit gondolok, viszont az olvasóban lehetőleg az fogalmazódjon meg, amit én nem akarok szavakba önteni. Ez lenne a cél. Azok a témák, az élet azon területei érdekelnek, ahol a konfliktus okán lehetne változtatni, akkor is, ha a megírt cselekményben a változás, a változtatás nem történik meg.
Nem hiszek a kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan dolgokban. A nehezen megfogalmazhatóval való küzdelem jelenti számomra a hajtóerőt.
– Jelenleg min dolgozol? Mire számíthatnak tőled az olvasók?
– A Csinált-patak gyermekei kötetcímet viselő novellafüzéren dolgozom, ami a gyerekek lelki és szellemi világát igyekszik alaposan körbejárni – természetesen történetek formájában. Mert nem elég lerombolni valamit, mondjuk a szülőknek alanyi jogon kijáró tisztelet hagyományát, helyette valami újat kell építeni.
Jövőre a Fehér kavicsok című levélregény megjelenése várható a Kriterion gondozásában, aztán ott a Lila hajtű címet viselő nagyregényem, amit még egyszer alaposan el kell olvasnom.
– Hol találod meg számodra azt a helyet, ahol jobban jön az írásra való ihlet, mint máshol?
– A saját fejemben, a saját csendemben. A kinti világ, a folyamatos éberség, a figyelemkényszer (városbeli teendők), a felelősség (gyerekek ellátása) ebből kimozdítanak. Segítenek visszatalálni a rutintevékenységek (favágás, fűnyírás, autóvezetés) és a rend maga, a nagy gonddal kialakított rendszereim. A rendszertelenség zaklatottá, kaotikussá és ezáltal sérülékennyé tesz.
Hatékonyan mozgósítható energiákkal viszont csak a nap első felében rendelkezek, ilyenkor elvégezem azt, amit hajlamos lennék addig halogatni, míg elvégzetlen marad, illetve aminek nem elvégzése az egész napi nyugtalanságon kívül nem jár kézzelfogható következményekkel, sem anyagi kárral. Ide tartozik az írás, a szöveggondozás vagy a reggeli súlyzóedzés, máskor futás. Tulajdonképpen szinte egész nap próbálom kicselezni a saját lustaságomat, hogy a feladatlistám végére jussak, vagy legalábbis közelítsek. Azt hiszem, ihletről nem nagyon beszélhetek, próbáltam körbeírni, mi van helyette.
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819
Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/morfondi/public_html/wp-includes/formatting.php on line 4819