Főoldal / Ahajt / Útkeresésem története (2. rész)

Útkeresésem története (2. rész)

Visszatekintve a 27 évemre, az életem csupa utazás és költözés volt. Általános iskolai tanulmányaimat követően magyarországi középiskolában szereztem érettségi diplomát. Már fiatalon foglalkoztatott az elvándorlás, az emigráció, a magyarok tömeges kivándorlásának miértje, mivel jómagam is többször választás elé kerültem – menni vagy itthon maradni –, első ízben 14 évesen. A lenti történetből kiderül majd, hogy talán ez az én örök dilemmám marad.

 

Találkoztam olyan magyar családokkal, akik már ’89-ben gyerekestől kiköltöztek Torontóba, szintén Erdélyből. Megkérdeztem a nagymamát, hogy miért szeretnek itt élni? Nem bánták-e meg döntésüket? A válasza egyértelműen pozitív volt, elmondta, hogy szerinte ez a legcsodálatosabb ország, amit valaha elképzelt a családjának.

Minél több kitelepült emberrel beszélgettem, annál jobban összezavarodtam, annál inkább elbizonytalanodtam. Amennyiben valóban ennyire csodálatos ez a hely, én miért nem tapasztalhatom meg ezt a csodát? Miért őröl fel a kivándorlás dilemmája? Talán velem lehet a baj?

Az is megfordult a fejemben, hogy nem a megfelelő emberek vesznek körül engem, hogy én vagyok rossz helyen.

A napjaink szinte ugyanúgy teltek. Reggel korán felkelés, a párom elment munkába, én meg tettem-vettem, besegítettem ismerősöknek egy kis gyerekfelügyelettel, takarítással. Számomra a nap fénypontja este volt, amikor a munkából hazaérkezett páromat vacsorával várhattam és együtt lepihenhettünk. Ennyi. Munkáját tekintve se vasárnapja, se ünnepnapja. Amikor munka volt, menni kellett. A magyarázat egyszerű volt rá: az elején kell hajtani, amíg fiatalok vagyunk, addig kell ütni a vasat, amíg forró.

A szürke hétköznapok lassan felőröltek – ez a megfogalmazás ugyan közhely, de tényleg szürkék voltak a napjaim. Kerestem a csodát minden egyes nap, de nem találtam. Beleestünk abba a nagy hibába, hogy annyira hajtottunk, hogy megfeledkeztünk arról, amiért valójában dolgozunk: hogy békében, szeretetben és tiszteletben élhessünk egymás mellett. Amikor újra közeledett a vízumom lejárati ideje, akkor eszméltünk fel, hogy elfelejtettük élvezni az együtt töltött időt.

Ami az étkezést illeti, Kanadában nem lehet számítani házilag füstölt csülökre, ízletes pityókástokányra. Az igaz, hogy december közepén is lehet „friss” salátát vásárolni a boltból, de az íze meg sem közelíti a nagymama kertjében megtermett zöldségét. Legnagyobb csalódás számomra a karácsonyi töltött káposzta volt: csak a káposztát 3 órán keresztül főztem, aminek végül rágós íze volt. A fiúk meg voltak elégedve, de én azért szitkozódtam eleget főzés közben. Vásárolhatsz bioételeket, annak viszont borsos ára van, nem frissen bevándorolt, spórolós családoknak való.

Még néhány konkrétum az országról: az egészségügy állítólag kiválóan működik, viszont meg kell fizetned az árát. Alkoholt nem tudsz üzletben vásárolni, erre külön boltokat működtetnek, amelyek elég korán zárnak. A csirkehúsnak, a disznóhúsnak, meg a mindenféle más húsnak szinte ugyanolyan íze van. Megjegyezném újra, hogy nem szuper minőségű ételekről van szó, hanem olyanokról, amelyek a mi pénztárcánknak megfeleltek.

A turistavízumomat 6 hónap után sikerült újabb 3 hónapra meghosszabbítani, tehát még volt egy kis időm gondolkodni. Vagy én voltam rossz helyen és rossz időben, vagy egyszerűen csak nem nekem való ez a világ. Mi nem így nőttünk fel, nem így nevelkedtünk. Lehet, hogy gyerekkoromban nem kaptam meg a legújabb cipőt a boltból, vagy nem volt saját szobám, de a szüleim szeretetben neveltek. Ez a játék és tisztelet, amely körülvett bennünket, felnőttkorunkra el is feledtette velünk az anyagi nehézségeket, márpedig voltak bőven szüleink visszaemlékezései alapján.

A vízumom végül lejárt, és haza kellett utaznom. A sors fura fintora, hogy éppen egy általam imádott személy temetésére értem haza, ugyanis elveszítettem édesapámat. Személyesen már nem találkozhattam vele. Hirtelen, bejelentés nélkül egy gonosz kór vitte el. Az ő szellemi hagyatéka – többek között az utolsó írása – még nehezebbé teszi választásomat, hiszen az itthon maradásra szólít fel.

Azt hiszem megtaláltam a csodát, amit kerestem: azok a fiatalok, akik itthon próbálnak megélni. Szüleink, nagyszüleink, akik szintén itthon élnek – ha nem is luxuskörülmények között – és boldogak. Szerénységben, szeretetben és békében. Magyarul.

Azt, hogy végül hova visz az én utam, nem tudom. Ígérni sem tudok semmit.

Jelenleg Csíkszeredában élek. Újra töltögetek a pult mögött, és közben írogatok. Na meg újra nekifogtam tanulni, mégpedig mesterképzésen. Soha életemben nem voltam ennyire aktív. Itthon vagyok, és boldog vagyok. Azt hiszem, rájöttem, hogy mi fiatalok azt hisszük, hogy örökké élhetünk. Az idő viszont telik, és maradandót kell alkotnunk. Számomra az jelenti a legnagyobb boldogságot, ha a körülöttem élő embereket tiszteletre és szeretetre tudom „nevelni”, akár a hétköznapi beszélgetésekkel, akár az írással.

Az okozott számomra még nagyobb fejtörést, hogy mi lesz a párkapcsolatommal. Ő ott, én meg itt. Tartottam attól, hogy ő semmiképp nem akar hazaköltözni. Túl sok időt és energiát fektettünk abba, hogy meglegyenek a kanadai papírjai, olyan könnyen nem lehet mindezt feladni.

Párom a napokban éppen hazalátogatott. Most kell eldöntenünk, hogy merre tovább. Még nem volt időnk egy komoly beszélgetésre – ami a távoli jövőt illeti –, viszont egy baráti látogatásunk alkalmával kiderült, hogy idővel ő is haza akar jönni. Nem akar odakinn megöregedni.

Összegyűltek a könnyek a szememben, mert sosem mertem volna ezt megkérdezni tőle… Azt hiszem, valaki odafenn nagyon szurkol nekünk.

Olvasta már ?

Akit mindenki mosollyal fogad Kanadában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük